Somogyi Néplap, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-09 / 58. szám

1989. március 9., csütörtök Somogyi Néplap 5 HÖLGYKOSZORU Március 8. a nők nemzetközi ünnepe. Pirosszegfűs nap a hét derekán. Mai össze­állításunk — egy nappal az ünnep után — ruhatáráról nyilatkozik az igazgatónő, a molnárlány pedig kendőről mesél, amivel hamarosan bekötik a fejét; a röntgenasz- szisztens nyugdíjba készül, s otthonról ál­modik az intézetben nevelkedett lány. A költővel mondjuk: „Jóbarátok, szerető as.- szonyok, / erővonalak, mágneses terek, ti tartjátok mozgásban, izzásban, / lebegőn is szép törvények között / életünk nyug­hatatlan műhelyét”. Sipos Gyula versével az ünnepen tiszte­legtünk. összeállításunk viszont a hétköz­napokat fogja csokorba. „Vannak, akik hozzám tartoznak” Szép, ami rejtve Minden bizonnyal emléke­zetes volt ez a nőnap Gécsi Éva és Anker György életé­ben, hiszen az első március nyolcadikét töltötték együtt. A középső gyermek neve Zoltán — neki e napon van a névnapja. — Az ő névnapját azon­ban júniusban tartjuk — mondja az asszony, aki há­rom gyermeket hozott a ko­— Egy esküvőn a díszesen megterített asztalhoz, tőlem nem messze ugyanolyan ru­hában ült le, mint amilyen rajtam volt. Képzelheti a helyzetet! Először az sem érdekelt, ki bújt az öltözet­be, csak az anyagot lestem meg a mintákat: semmi kü­lönbség nem volt a két ru­ha között. Tíz perc múlva elfelejtettem, a szemben ülő hölgyet sem viselte meg az ügy. Sokkal kényelmetle­nebb lenne, ha egy hivata­los tárgyaláson én is meg a partner cég képviselője is egyforma ruhában ülnénk lé az asztalhoz. Szerencsére, ilyen még nem fordult elő. Ha mégis megtörténne, ak­kor, azt hiszem, későbbre kellene halasztanunk a meg­beszélést ... Ezek után mi sem termé­szetesebb, mint hogy arról faggattam Sümegh Nándor- nét, a Somogyker igazgató­ját, hogy hol vásárolja a ru­háit. A válasz nem tartoga­tott meglepetést. Kilencven százalékban a vállalat bolt­jaiban keresgél a kevésbé hivalkodó, többféle össszeté- telben is használható dara­bok között. Ami a legfonto­sabb, hogy kényelmes legyen és mégis csinos. A kettőt nem éppen könnyű össze­egyeztetni. Van úgy, hogy nem is sikerül. Ilyenkor az­tán ezt a ruhát érdemesebb eltenni valamelyik jelesebb ünnepre. A kiválasztásban természetesen a boltban is segítenek, sőt külön fel is hívják az igazgatónő figyel­mét, ha neki való érkezett. — Ügy készítem a napi­rendemet, hogy kora dél­után végezzek az irodai munkákkal, s olyankor van még időm arra, hogy szét­nézzek a boltjainkban. Néha jó volna magánemberként kutatni a holmik között, de itthon erre szinte soha nincs lehetőségem. Talán csak ak­kor, amikor valahová eluta­zom; így jutok hozzá a ru­határam kisebbik részéhez. Az igazgató nevetve tilta­kozik, amikor .feltételezem, hogy a híres divatházak márkás portékái között 'ke­rábbi házasságából. Szeret­nénk, ha neki is ugyanúgy jutna az ünneplésből, mint a többi gyereknek, a kilenc­éves Tímeának és a kétéves Dianának. A Vörös Hadsereg utcai barátságos, de szűk családi házban hatan élnek együtt. Velük lakik még a leendő férj, Anker György nagyma­mája is. resgél. Ezek a ruhák túl hi- valkodóak lennének, éppen ezért kenyelmetlenek. Né­hány éve még a közszerep­lés is nehezére esett. A vizs­gadrukkot s a lámpalázat erős akarattal le lehet győz­ni, de ezek a kellemetlenke­dő tulajdonságok mindunta­lan elő akarnak törni... El­lenük segíthet a szolidnak ítélt öltözet. A (hétvége egészen más. , A család kevésbé követeli meg. hogy minden ruhada­rab jól illeszkedjen a má­sikhoz, meg aztán a kony­hában, a kerti munkákhoz minek is kellene kiöltözni. A farmerok és a pólóingek kerülnek elő; megint csak a kényelem az elsődleges. Csak akkor van baj, ha valaho­vá el kell menni; bevásárol­ni, vendégségbe. — Megszokás-e vagy bel­ső kényszer? Nem is érde­mes ezen gondolkozni. Én azt tartom a legfontosabb­nak, hogy jól erezzem ma­gam azokban a ruhákban, amelyeket fölveszek. A törékeny teremtés ke-' zét nyújtotta, s a következő percben már ropogtak a csontjaim. — Ügy tartom, a kézfo­gás ne langyos közjáték le­gyen, hanem határozott, be­csületes üdvözlés — mond­Minden ünnep számvetés is. Gécsi Éva újra végiggon­dolja életét. Gondol a ne­velőszülőkre, akik kétéves korától tizenhat éves ko­ráig egyengették a sorsát. — A szüléimét és a test­véreimet nem ismertem. A nevelőszüleim mesélték ró­luk. Azt mondták, nyolcán voltak testvérek. A nevelő- szüleimnél jól éreztem ma­gam, de soha nem úgy, mint ha édes gyermekük lettem volna. Tizenhat éves korom­ban visszakerültem az inté­zetbe; két év múlva szak­mát szereztem. Egyetlen gar­nitúra ruhával lettem nagy­korú. Nem volt könnyű. 1700 forintból 400-at fizettem az albérletre. Csalódra, sok gye­rekre vágytam, hogy végre érezzem: vannak, akik hoz­zám tartoznak. Sokan csak egy vagy két gyermeket vállalnak az anyagi gondok miatt. — 5300 forint pótlékot, háromezer forint gyermek- tárttást kapok a gyes mellé. Gyurinak 4100 forint a fize­tése, ebből 1200 forintot fi­zet gyerektartásra. A többi a levonások után hét és fél ezer forintot kap kézhez. Ennyiből élünk hatan. A ru­hagyár szakszervezeti bizott­ságától minden iskolakez­déskor 900 forintot kapunk. Gécsi Éva nagy szeretettel gondol a munkahelyére. Var­rónő. A ruhát nem kell bolt­ban vásárolnia, csak az anyagot. — Fél nap alatt megvar­rok egy ilyen dzsekit — mutatja Tímea kabátját. — 1300 helyett csak 300 forint­ba kerül... A lakásban levő bútorok nagy részét az élettársa ké­szítette. A leendő családban már most szigorú a munkameg­osztás. Amikor az anya nem ér rá, Tímea pelenkázza Dianát. — Egymásra vagyunk utal­va — mondja Gécsi Éva. — A sors nem kímélt meg bennünket. — Vállal még egy gyer­meket? — Ha végre befejeződik a vagyon megosztási perem, és összeházasodunk Gyuri­val, szülök, még egy gyere­ket. ta csodálkozó pillantá­somra válaszul Zsindely Éva molnár, a megyei gabona­forgalmi és malomipari vál­lalat kaposvári malomüze­mének dolgozója. Éva szimbolikusnak is ér­zi a kézfogást. A molnárok A láthatatlan sugár nem hatol át az ólomüveg abla­kon; ólommal bélelt ajtó védi a röntgeneseket. A kék dózismérőt rendszeresen ellenőrzik. A biztonságot évtizedekben méri Kelemen Lászlóné, a Somogy Megyei Kórház ‘ röntgenassziszten­se. — A ’ Patrona Hungáriáé Leánygimnáziumban érett­ségiztem 1958-ban. Csupán az elhelyezkedésben oko­zott nehézséget, hogy apá­caintézetben tanultam. A sors Kaposvárra vetett. A megyei kórházban kaptam állást. Hazajutottam. Igali lány voltam. A munkahe­lyemen nem volt hátrányom abból sosem, hogy az apá­cáknál végeztem. — Tudta, hogy mit vállal, amikor a kórházba jelentke­zett munkára? — Amikorra megismertem a szakmát, meg is szeret­tem. Nagyon sok szépség rejlik ebben a foglalkozás­ban. Csoda, hogy beszélgeté­sünk közben nem hívták sürgősen felvételt készí­teni. A baleseti osztályon kevésszer fordul elő, hogy egy kicsit lazíthatnak a röntgenasszisztensek. Be­szélgetésünkbe szívesen be­kapcsolódtak Kelemen Lászlóné munkatársai, akik... — Maminak szólítanak, ami­óta megszülettek az unoká­im. Nagyon büszke vagyok a drágákra — csillogott a vastag lencsén át a mindig mosolygó asszony szeme. — Az imént csupán em­lítette, hogy nagyon sok szépség rejlik ebben a fog­lalkozásban. Nevén nevez­né? — Szép, ami rejtve van... A láthatatlan sugár való­ban föltárja a test titkait, a diagnosztika nélkülözhetet­len eszköze. A gyógyult, ösz- szeforrott csontokról is ké­pet ad. Amíg ez a felvétel nem készül el, a röntgen- asszisztensek figyelemmel kísérik a sérült, a beteg ál­lapotát. Eseteket mesélnek. Persze név nélkül, mert van orvosi titoktartás is. A se­bész talán a különleges műtétekről mesélt volna, Kelemen Lászlóné az el- esettség szívszorongató ér­gyakran nyújtanak egymás­nak segítő kezet az állandó figyelmet és időnként fizi­kai erőkifejtést igénylő munkában. Ez a szakma ugyan már nem olyan meg­erőltető, mint a vízi- és a szélmolnárok idején volt, ám néha-néha — ellenőrzés végett — ímeg ikell emelni egy-egy 10—50 kilogrammos zsákot. A férfiak segítenek ilyenkor Évának, olykor azonban egymaga „pakol­ja” az ötven kilót. — Szerintem éppen azért fogadnak el egyenjogúnak, mintegy „tiszteletbeli fér­finak” a munkatársaim, mert látják, hogy elvégzem ugyanazt a munkát, mint ők. Évának nincsenek gondjai a szakmát illetően. „Molnár­ra mindig szükség lesz” — mondja. A keresetével sem elégedetlen. zését osztotta meg velem. Amit a sérült, a beteg álla­pota kelt benne. Ma egy idős, kilencvenegy éves asszonyra gondol. Comb­nyaktörés — mutatta a fel­vételt. Ahol a röntgenfelvételek készülnek, szabadon mozog­hattunk; el volt zárva a láthatatlan fény. Egy régi masinához mentünk. —Ezzel kezdtem; Siemens típusú röntgenkészülék. Még ma is nagyszerűen dolgozik. A márciusi napsütésben legalább tízen dolgoznak Cserénfa mellett a Surján- völgye Termelőszövetkezet egyik istállója környékén. Sietni kell, mert a jövő hé­ten már érkeznek a napos- libák, addigra készen kell lenni a felújítással. Az épü­let falát meszelik az asszo­nyok. Közülük az egyik Forró Istvánné. — Jól vagyok^én, hiszen azt csinálhatom, amit szere­tek. Bözsi néni egész életében azt csinálta, amit szeret, amire nevelték, hogy sze­resse. Amióta a téesz 'meg­alakult, azóta a tagja, s csak ő tudná megmondani, mi mindent dolgozott már. — Hol van az a fiatal, aki a szakközépiskola el­végzését követő első mun­kaév után már 40,30 forint órabért kap? — kérdezte. Erre jön rá a műszakpót­lék: 25 százalék délutánon­ként és 50 százalék éjsza­kánként. Csöveken fut a liszt; a gép rostálja, szitálja, válo­gatja. A mai molnárnak fő­leg az a feladata, hogy fi­gyelje a berendezések mű­ködését, elhárítsa a hibá­kat. Éva 1987 nyarától dol­gozik itt, első munkahelyén. Szereti a szakmát, érdekes­nek tartja. Még tanuló ko­rában „kitapasztalta”, hogy nincs két egyforma malom. Ez újdonság. ,a laikus szá­mára, aki hajlamos arra, hogy minden malmot csak úgy, egszerűen malomnak lásson. van Pontos, megbízható. Fia­talabb testvéreinél azon­ban kevesebbet tud. Ti­zennyolc éves voltam, ami­kor beléptem ezen az ajtón. Bodosi Mihály adjunktus volt... A szakma rengete­get fejlődött. Besugárzás, ultrahangos diagnosztika ... — Sosem félt a sugártól? — Nem. Jó, hogy van. Rendeltetés szerint kell al­kalmazni. A sugárral együtt kell élni. Az osztályon még sosem volt sugárfertőzés. — A fiai is a röntgennel jegyezték el magukat. — A fiatalabb segédor­vos. A röntgenosztályon dolgozik; most katona. A másik röntgenasszisztens. Se nem beszéltem rá őket, hogy ezt válasszák, se nem beszéltem le őket róla. A röntgennel dolgozók korábban mehetnek nyug­díjba. Kelemen Lászlóné már jövőre... — Készülök rá. A napok­ban elmegyek az eszperan­tóklubba, beiratkozom. A barátnőm beszélt rá. Nyel­vet fogok tanulni. Azt mondják, nem lesz nehéz az eszperantó, mivel a gimná­ziumban latint tanultam. A hétvégeken pedig vár a mi kis tanyánk, az Egyenesi úton... — Kapasasszony voltam sokáig, azután, az állatte­nyésztésben dolgoztam. Nyá­ron a mezőre kerültem. Nem könnyű néha, higgye el! Most az istállót meszeli. Egésznapos munkát nem vál­lal, mert otthon is van ten­nivaló bőven. — Két tehenet fejek, s vannak disznók, és az apró­jószágról is • gondoskodni kell.., A malacokat a család részére nevelgetem. A tehe­nek jó pénzt hoznak, kiegé­szítik a fizetésünket. Tudom, sokan azt mondják mosta­nában, hogy nem- ári meg háztájiban állatot tartani. Szerintem akik ezt mond­ják, nem tudnak bánni ve­le. Mi már nagyon régóta tartunk állatokat, és eddig még mindig megérte. Igaz, sok velük a munka. Korai kelés; reggel-este fejés, ete­tés ... Csak annak ári meg, aki szereti. Az uram már e! akarta adni a teheneket, én nem engedtem. Az állatok mellett Forróék nak van még háromszáz négyszögöles szőlőjük es ugyanakkor szántójuk. Ab­ban megterem minden, ami a háztartásban kell, sőt még marad is annyi, hogy a gye­rekek sem járnak a piacra. Sok munkát igényel a ház­táji, a szövetkezetben is helyt kell állni. — Az idén megpróbáltam mást. Elmentem takarítónő­nek. Két hónapig bírtam. Később visszamegyek a me­zőre is ... Hiába, én ígv ér­zem jól magam. — Nincs két egyforma őr­lőüzem. Ahány malom, any- nyi apró technológiai elté­rés, annyi megoldás. Ez leg­főképpen a főmolnártól függ. Egyhangúság továbbra sem lesz a szakmában. Jön az új automatika, amely még könnyebbé teszi a mun­kát, ám a szakértő molnár­ra — erősíti meg Éva — akkor is szükség lesz. Napjainkban — a gépesí­tés és az automatizálás idő­szakában — beszélgetőtár­sam nem látja indokoltnak a férfi- és a női munka- elkülönítését. Azt vallja, nem határolható be, hogy mit végezhetnek a nők; már csak azért sem, mert „a leg­több nőben él a bizonyítási vágy: itt is meg tudom áll­ni a helyemet”. Éva a beszélgetésünk után vőlegényéhez sietett. Hamarosan „bekötik egy­más fejét”. Elvégre egyenjo­gúság van ... RUHATAR Itt is, ott is munka Bizonyítanak a nők

Next

/
Oldalképek
Tartalom