Somogyi Néplap, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-04 / 54. szám

1989. március 4., szombat Somogyi Néplap 9 ggt fsapp IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS KERÉK IMRE Tempe-völgyi emlék égdöfő bércek tövében hol fürge patak csörög le s ezernyi kabóca cirreg lombja közül parti fáknak mohos tölgyágra terített faggyúszagú birkabunda himbálódzik enyhe szélben alatta nagy hamurakás forró szinte még parázslik éjjel itt pásztorok ültek busafejű komoly vének forgatták az ürüt nyárson hosszan bámultak a tűzbe agg regét idézve bölcsen a múló időt mulatták derekát egyenesítve olykor egy-egy táncra perdült méltósággal lomha-lassún toporogva dobbógatva míg a többi tárt tenyérrel tapsolta hozzá a ritmust árnyuk hosszan nyúlt a földön néha vízimadár szárnya rebbent a sűrű homályban fönt a sötét boltozaton szikrázva gurult a Göncöl Gyulai, az animációs rendező A nagynéni ott feküdt a kövezeten, hálóinge és vastag, gyapúalsó- ja között kifordulni látszott a fehér hús, akárcsak váj- lingból a kovász, s az egyik lábán valahogy a talpa alá sodródott a harisnya. Ko­vács úr, a ház tulajdonosa mondta ezt a fiúnak, aki az ablakon keresztül pillantot­ta meg a „testet”, miután a harmadik napon feltűnt ne­ki, hogy a napsütésben is világít a lámpa a mellék- épületben. Amíg élt, ' szerteszórta mindenét: a balatoni villát elkótyavetyélte, családi há­zát Kovács úr kezére jut­tatta, a készpénzen lottó- szelvényeket vásárolt, majd az utóbbi időben — ismerő­sei döbbenetére — rászokott a rulettra; vagyonát tízfo­rintos érmékre váltotta, amit aztán rövid idő alatt elnyelt a színesen viiiogó, pörgő-forgó szörnyeteg. A fiú ritkán látta. Húsvét hétfőkön azért felkereste, kölnivizet cseppentett az ősz hajra — magasabb lévén rálátott a sápatag, már-már pergamentszerű fejbőrre —, hogy azután ügyesen leple­zett undorral lenyelje a gyü- szünyi pohár császárkörtét, esetenként diólikőrt, végül zsebrevágja a locsolásért járó pénzt. KI KELL ÜRÍTENI A LAKÁST. A távirat még a temetés előtt érkezett Ko­vács úrtól, aki természete­sen igényt tartott a mellék- épületre. A fiú kénytelen­kelletlen kiutazott a külvá­rosba, hpgy valamiképpen rendezze a dolgot. Amint belépett a homá­lyos odúba, s körülnézett a lomtárnak is beillő helyi­ségben, két roasdaszínű ap­ró cseppet fedezett fel a kö­vezeten. Vér?! Eszébe jutott, hogy sok évvel azelőtt, ami­kor még ők is a kerületben laktak és csupán két villa­mosmegálló választotta el a nagynéni családi házát az állami telep barakklakásá­tól, ahol kettesben éltek az anyjával, vasárnap délutá­nonként rendszeresen láto­gatta őket az öregasszony. A fiú előtt mustárszínű kötött sapka / deren­gett, keresztcsíkos szvetter és magasszárú, fű­zött cipő. Meg az a fekete táska a golyós csattal. Igen fájt' a foga azokra a go­lyókra — ha nem is svéd­acélból készültek, azért kap­hatott volna értük legalább tíz sörétet, amivel már ko­moly partit lehetett játsza­ni, az esetleges nyereményt, akkori szokás szerint stop­polt harisnyába gyűjteni, amit aztán büszkén pörget­hetett az emberfia, különö­sen, ha akadt közte néhány csontgolyó is, netán egy-két „cirmos’, amely a legnagyobb értéket képviselte valameny- nyi között. Rendszerint a fiú szaladt kaput nyitni. A nagynéni ■nehézkesen óvakodott a ta­lajba süppedt téglákon, szu­szogva lépett az előtérbe, jellegzetes pillantást vetvén a repedt ablaküvegekre, s a párkányon kókadozó csere­pes virágokra. — Csak a pusztulat — só­hajtotta. — Egyedül nevelem ezt a büdös kölyköt, örülök, ha teletömöm a belét abból a pár fillérből — így anyám az ajtóban, kissé pironkod­va. Beljebb mentünk. Mi szo­bának neveztük, de ott volt a konyha is, persze függöny­nyel elválasztva, már ahogy ez a szomszédokban szintén szokás volt. A nagynéni he­Tardi Gábor • • • • ÖRÖK­SÉG lyet foglalt a fotelban, fel­csippentette, majd visszaej­tette a kitüremlett afrikot takaró horgolt csipketerítőt. — Gyalog tetszett jön­ni? — kérdezte anyám, za­varát leplezvén. — Hosszú már az út ne­kem — válaszolta a nagy­néni, s bizonyságképp szusz- szantott egyet. — Fölszáll­tam a lányira. Lányinak nevezte a villa­most; ezt csak tőle hallotta a fiú. Figyelte, ahogy az öregasszony halványrózsa­színűre lakkozott körme las­san a táska golyós csatjához közelít, kipattintja, s előke­rül a szelet csokoládé — a csomagolópapíron egy gyár volt látható magas kémé­nyekkel. Inota, állapította meg a fiú. Pedig ő a tejka­ramellát szerette. Köhécselés, krákogás zök­kentette ki a gondolataiból; Kovács úr állt mögötte munkáskabátban, fején kis­sé hátracsúszott a kalap. — Akad itt néhány hasz­nálható holmi — kezdte ne­hézkesen —: törölköző, lá­bas, fél bödön zsír... A fe­leségem mondta, hogy kér­dezzem meg a fiatalurat, igényt tart-e rá. —•• Minden a maguké — mondta a fiú megkönnyeb­bülten; lekerül válláról g gond. Kovács úr hátraszólt, mi­re gömbölyded, apró szemű asszbny nyomult be az aj­tón, s biztős kézzel válogat­ni kezdett a lomok között; az edényeket és a ruhane­műt külön tette. Végezetül lerántotta a huzatot az ágy­neműről. S ahogy az a kö­vezetre hullott, kifordult belőle egy befőttesgumival összefogott csomag. Pénz volt benne: tízezer forint. Legalább tudok csináltat­ni egy koszorút, gondolta a fiú. # * * * A temetés előtti nap dél­utánját, akárcsak a legtöb­bet, egyedül töltötte a szo­bájában. Sakkozni próbált, csak úgy könyvből, de gon­dolatai - elkalandoztak; a pénzen járt az esze, töpren­gett, mire költse a várat­lan örökséget. Több mint hatezer forintja maradt még a formaságok elintézése után. Estefelé megfürdött, beil­latosította a hónalját, s fel­vette egyetlen zakóját. Indu­lás előtt egy pillanatig töp­rengett: illő-e szórakozó­helyre mennie, mikor más­nap temetik a nagynénjét? Végül úgy döntött, hogy akármilyen lepusztult ven­déglőbe nem, viszont egy fi­nom, diszkrét helyre min­denképpen. A város előkelő Szállodájának a bárját vá­lasztotta. A bejáratnál mindjárt ki­fizettették vele egy fizikai dolgozó egynapi munkabérét a belépőjegyért. De nem bánta. A nagynénje megér­demli, hogy méltó módon búcsúzzék tőle. A bárhelylség felé menet süppedős szőnyeget érzett a talpa alatt, és ez tovább nö­velte elégedettségét... Lá­nyok vették körül, színezett hajúak és hangosak. Meg-' ütötte a fülét a beszélgetés: „A fiam már nagylegény, maholnap megnősül, remé­lem belevaló feleséget vá­laszt, akivel majd felesben dolgozunk ...” Rekedt han­gú nevetés volt a válasz. A fiú is felröhögött és italt rendelt a lányoknak. A lányok még közelebb húzód­tak hozzá, a fülébe suttog­tak, ő csak csóválta a fejét. Azután újabb meg újabb italokat rendelt... H azafelé a villamosmeg­állóban — taxira már nem maradt pénze — nyugtázta: sikerült hát nya­kára hágni az örökségnek, oly módon, amiért talán csak egyetlen ember nem vetné meg. Ha még élne. * * * A fiú másnap reggel ma­gányosan állt a ravatal vé­génél. Aztán a szállítók vál- lukra emelték a koporsót, kivitték s becsúsztatták a várakozó kocsiba. A koszo­rút a kocsi tetejére helyez­ték, és elindultak. Ködös idő volt, az eső is szemerkélt; a kocsi sebe­sebben haladt a bokrok, fák alagútján. A fiú, amint fel­nézett, már tudta, mi fog történni: a kocsi áthalad majd az egyik mélyen csün­gő ág alatt, az ág beleakad a koszorúba, s a koszorú a selyemszalaggal — melyen az ő neve olvasható — le­esik a kocsiról, talán éppen a sárba ... S rajta kívül senki sem lesz, aki lehajolna érte. Gyulai Líviusz grafikus- művész illusztrációi — al­kotójuk nevével együtt — szinte a szépirodalmi mű­vek részeiként, észrevétle­nül épülnek be /az olvasó, tudatába. Sokoldalú tevé­kenységének ez a domináns része élő kapcsolatot biztosít számára a közönséggel. So­kan ismerik az illusztrátori életmű gerincét képező, gyermekkiadványokhoz ké­szített munkáit is. Jóval kevesebben ismerik viszont Gyulai Líviuszt, az animációs rendezőt. A mű­vészt határozott személyi­séggel bíró, életerős figurái vezették a számukra na­gyobb mozgékonyságot biz­tosító rajzfilm világába. Az 1976-ban készült Delfinia kirándulásra invitál a fel­nőttként már csak a kivá­lasztottak számára járható terepre: a gyermekálmok vi­lágába, ahol eljátszhat pél­dául bárki a gravitációval. A Magyar Televízió szá­mára készített Jómadarak című szatirikus sorozata után egy minden korosztály számára élményt kínáló, igazi szerzői animációs pro­dukció következik Üj lakók címmel. A címszereplők há­romtagú kentaurcsalád tag­jai, akiknek minden igye­kezetük ellenére sem sike­rül közös fedél alatt élniük a bérház többi lakójával. A szóbeliséget tökéletesen mel­lőző műben lényeges gondo­latokat körvonalaznak a rajzok saját szabálytalansá­gainkhoz való viszonyunk­ról, egyéniségünk vállalásá­ról is. Gyulai Líviusz legújabb animációs munkája isiftét a kicsinyeknek készül. A Fifi kalandjai című, tizenhárom részes sorozatot 1989 első negyedében adják át a meg­rendelőnek, a Magyar Tele­víziónak. A munka színhe­lyén, a Pannónia Film Vál­lalat kecskeméti műtermé­ben beszélgettünk a rende­zővel egyéni és közös fel­adatokról, a műhelymunká­ról. — Mit jelent az ön szá­mára grafikai műtermének hermetikus csendje után a problémáktól, nézetkülönb­ségektől sem mentes közös munka? — Inspirációt, élményt, de elsősorban az egymásért való felelősség kellemes ter­hét. — Nem az első eset, hogy alkotói műhelyében a kul­túrtörténet távoli képviselői adnak egymásnak — nem ritkán egyetlen figura kon­túrjain belül is — találko­zót. Fifi, a gyermekkentaur azonban e távolságot ille­tően alighanem a listaveze­tő. — Az Üj lakók című fil­memben szerepelt .az a ken­taurcsalád, amelynek cseme­téje adta az ötletet. Fifi, az égiek közöt is nyughatatlan, rosszcsont kentaurfiúcska gyanútlanul és tulajdonkép­pen ártatlanul keveredik bele a számára megmagya­rázhatatlan földi dolgokba. Minden epizód új problé­mák köré épül, s mindig más-más módon mutathatja meg, hogy mire képes. — Mivel a szereplők nem szólalnak meg, a .hangula­tok, érzések árnyalásában különlegesen nagy szerepet kap a zene. — A zene ezúttal speciá­lis, szervező módon vesz részt a munkában. — ön azok közé az alko­tók közé tartozik,. akik a már említett ifjúsági köny­vek, dia- és animációs fil­mek révén is igen sokat ta­lálkoznak a gyerekekkel. Ennyi műfaj tapasztalatait felhasználva mjt tart fon­tosnak, amikor erre a kor­osztályra figyel munka köz­ben? — A legfontosabb, hogy minden körülmények között tartsuk tiszteletben a gye­rekek különlegesen jó abszt- raháló képességét. Károlyi Júlia Weher Klóra: Bábok II. íBronzolakettl • Nem mondom, vissza­hívások azelőtt is vol­tak. Sőt, néhány mára is megmaradt. Például a telefonálások­nál. „Visszahívlak, szívem, mért kezdődik az értekez­let." Vagy „Fontos, de hosz- szú. Inkább holnap csörgess vissza a hivatalból, az in­gyen van.” Vegyük az ultit. Tökkel indul a felvevő, de én nem hiszem, hogy tényleg tök a hajtószine, mert nekem ab­ból négy van, hát visszahí­vom a tököt. Színészek megérdemelt öröme. ■ Tetszett a játék a publikumnak, tízszer is visz- szahívják kedvenceiket a függöny elé. De most nem erről van szó. Illetve a színészekhez is kapcsolódik, hogy az em­berek többnyire azt hívták vissza, akit szerettek. Sze­mélyt, tárgyat, fogalmat. Nótafoszlányok -mocorog­nak: a fülemben. Jöjj vissza régi, csókos nyár! Egyetlen éjszakára Visszahívások bár! ... Gyere vissza, min­den meg van bocsájtva ... Jöjj vissza hozzám, szeret­ném lázasan csókolni újra a szád... De hát lehet a mostani visszahívásoknál ilyesmikre gondolni? Reformidőkben ki merne kiállni a placcra azzal, hogy neki a régi nyár kell? Még ha úgy is érzi a szíve mé­lyén. Hihető-e hogy azért szor­galmazzák a korrupt tanács­elnök. visszahívását néme­lyek, hogy mindent megbo­csássanak neki? Választói lázasan szeret­nék csókolni újra a száját annak a honatyának, aki kérésük ellenére megszavaz­ta Bőst? Vagy nem szavaz­ta meg a költségvetést? Ne­tán tartózkodott az egyesü­lésinél? Hagyjuk a szerelmet. Ré­gen azokat is hangos szóval hívták vissza, akikre hirte­len nagy szükségük lett. A cár visszahívta Kutuzovot, a filmgyár Daykát, Makiárit, az MLSZ Barátit, és még sórólhatnám. De most?! Egyik-másik intézmény­ben azért sürgetik az erély­telen, szakmailag gyenge, kicsit hazudós és kicsit ha- rácsolós vezető visszahívá­sát, hogy állítaná meg Na­póleont? Vagy húzza ki a sárból a magyar focit? Képviselők, elnökök, ma­gas rangú társadalmi veze­tők, közigazgatási főnökök... A visszahívások régebbi és mai gyakorlatában az a közös vonás, hogy sohasem kisembereket hívnak vissza. Az egészből nekem ez tet­szik a legjobban. Jó érzés tudni, hogy kis­ember ellen soha nem kez­deményeznek visszahívást. Ellene nem szólalnak fel gyűlésen, ellene nem nyúj­tanak be petíciót, nem gyűj­tenek aláírást. Ügyét nem szellőzteti a rádió, a tévé, az újság, öt— elbocsátják. Ne­ki csak felmondanak. Né­piesen szólva: szélnek eresz­tik. Útilaput kőinek a tal­pára. Kiteszik a szűrét. Si­mán. Kellemes ez a védett ál­lapot. Kivételek persze előfordul­nak. Mint velem is. Ma reggel. Mennék le zsemléért a kö­zértbe. Féllábam már a fo­lyosón, amikor visszahív a feleségem. — Azonnal felveszed a sá­lad! Mínusz ötöt mondott a rádió! Amilyen pechem van, a visszahívásomra tett ered­ményes kezdeményezésnek szem- és fültanúja volt egy szomszéd. Szívszorongva várom a következményeket. Kürti András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom