Somogyi Néplap, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-11 / 36. szám

1989. február 11., szombat Somogyi Néplap SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK község-, illetve tanácshá­zán ... A káptalan egykori ma­jorja, a cselédház (ahol a két Szigeti is született) most a termelőszövetkezet központ­ja. A régi épületeket meg­becsülték, renoválták, az át­alakított cselédház például a szövetkezet irodaépülete. A tsz régebben igen gyengén prosperált (kétszer is sza­nálták), ma viszont a leg­jobbak között emlegetik. Búzából például tavaly hek­táronként 78 mázsa átlag­termést ért el (a második legjobb eredmény az or­szágban), s igen ígéretes a birkatenyészete. Jakab Já­nos tsz-elnök méltán bízik az új-zélandi coriedale faj­tában, amellyel egyelőre még kevés gazdaság kísérle­tezik hazánkban. A községi pártbizottság titkára, Tímár Gyula és if). Szigeti József tanácselnök kiegészíti a tsz- elnök beszámolóját: — Amikor Jakab János átvette a vezetést, az évi át­lagbér 38 ezer forint volt a szövetkezetben, s az idén 100 ezret fizettek a gazdáknak, összesen 100 ember tartozik a ságvári tsz-hez ... — A községnek 1700 lako­sa van — tájékoztatnak. — A lakosság 25 százaléka nyugdíjas, 70 százaléka Sió­fokon és Tabon dolgozik, csupán 5 százaléka a tsz- ben, a helybeli intézmé­nyekben (tanács, iskola, óvoda, takarékpénztár, a ta­hi kempingüzem kihelye­zett farmerrészlege). Ugyan­akkor a népesség növekszik. Sok a bevándorló, új utcák épülnek (például a Szilády Áron utca), s ha elkészül a vízvezeték-hálózat, föltehe- tőleg még többen akarnak majd Ságváron építkezni. Közel a Balaton A két ku­tat már megfúrattuk, s jú­niusban kezdődik a vezeték építése. A külföldi idegenforgalmi prospektusok rendre felhív­ják a figyelmet a régészeti lelőhelyeiről, leleteiről, híres Ságvárra, következéskép­pen — főként nyaranta — sokan keresik az érdekesnek vélt látnivalókat. A tanács­nak azonban nincs és mos­tanában nem is lesz pénze arra, hogy Triccianából leg­alább egy romkertre valót megmutasson az érdeklő­dőknek. Marad tehát a hegy. A horhos, a híres, nevezetes betyárbúvóhely, a Lyukas­domb és a löszpincék mé­lyén ábrándozó gyertyafény. Szapudi András Amikor Bacsó János tisz- teletes uram, Petőfi Sándor jó barátja hazatért a szabad­ságharcból, megállt az egy­kori református iskola (ma óvoda) • előtt, és hosszan, szomorúan nézte a falut. A hír, hogy megérkezett, gyor­san terjedt; egymás után nyíltak meg a kiskapuk, kö­rülvették régen látott hívei. A harcokban megfáradt, az eszme elbukásán kesergő, elgyötört férfiú arra kérte a ságvári kálvinistákat, hogy segítsenek neki megfelelő hajlékot építeni, ahol hátra­levő évelt visszavonultság- ban, a hívek lelki hasznáért buzgólkodva e'ltölthetné. — Akkor épült a parókia udvari traktusa, az utcai rész később — mondja Bo- russ István református lel­kész, a honismereti kör ve­zetője. Az öreg, nehezen fűt­hető falak között elsárgult iratkötegek, könyvek, képek — régi tudós tiszteletesek hagyatéka. S itt-ott a fala­kon egy-egy bölcs bibliai mondat. A lelkész íróaszta­lán már előkészítve a Pető- fi-levelek másolata, amelyek közül három 1848 nyarát idézi. Szikrázó, keserű so­rok (és örök tanulság) arról a szégyenteljes esetről, ami­kor az első szabad válasz­táson alpári manipulációk­kal zárták ki az országgyű­lésből a nép legigazibb kép­viselőjét, a Kunság fiát —a Kunságban. Szó esik a le­velekben a hírlapi cikkek­ben, kortesbeszédekben rá­galmazó, piszkolódó pap­fiúról, arról a bizonyos Nagy Károlyról, akit Petőfi pár­bajra is kihívott, írótárs „se­gédei" — Jókai és Pálfi — közreműködésével. „Kedves Barátom! Tudni fogod a la­pokból ügyemet, mind a párbajra, mind a követség­re nézve. Soha a világ te­remtése óta ember gyáváb­ban nem viselte magát, mint ez a hetvenkedő fattyú ... hallotta-e ember, hogy akit provocálnak, valóban a po- licájhoz futott volna, hogy ez védelmezze életét? Köpe- delem! A nemzetgyűlési vizsgáló bizottmány (Bónis, Besze, Asztalos) a hét foly­tán lemennek Kunságba, ak­kor elvárom, nem irántami barátságodból, de igazság- szeretetedtől, hogy ügyemet pártolni fogod. Beskélj kü­lönösen az öreg Herpay Já­nossal, úgy hallom ő na­gyon részemen van, s igen fontos dolgokban tanúskodik mellettem. Már csak min­den áron azon legyünk, hogy az igazság napfényre jöj­jön ... Irtóztató volna, ha azok a gazemberek úgy el tudnák simítani a dolgot, hogy az a betyár maradna követ, ki oly embertelen, zsivány módon lett azzá. Is­ten veled! Őszinte barátod Petőfi Sándor.” — Elődöm, Bac9ó János 1848. május 1-jétől Fülöp- szálláson volt segédlelkész, s még abban az esztendőben megválasztották Ságváron — fűzi hozzá Boruss István. — Maga is literátor ember volt, hatásos egyházi beszé­deket és verseket írt. Az „Életképekben” 1848 decem­berében két költeménye is napvilágot látott. A „Búmat elzengeni” és a „Riadó” cí­mű. Régebben Szalkszent- mártonban és Lacházán káplánkodott, s e helysé­gekben, mint ismeretes, több Petőfi-vers született. Lehet­séges, hogy már akkoriban is ismerték egymást a költő­vel. Bacsó János 1871. de­cember 27-én hirtelen halt meg Kaposváron, ahová me­gyei közgyűlésre utazott. Sírját Ságváron az általános iskolás gyermekek gondoz­zák. Az óvoda szomszédságá­ban emlékoszlopra szege­zett tábla figyelmeztet: itt született Szilády Aron, a XIX. század jeles tudósa. (A felújításra érdemes szülőhá­zat szeretné megvásárolni a tanács a helytörténeti kör számára, egy később meg­valósítandó állandó kiállí­tás otthonának.) Az épület mögött, a 70-es évek ásatá­sainak színhelyén pedig egy látványos romkert lehetne — s talán lesz is egyszer —, ahol most még hepehupás föld, fagyos gyep fedi Tric- ciana maradványait. Csu­pán a református templom mellett látható valami az egykori castrumból — oda vittek egy szarkofágot is az ókeresztény temetőből —; ez a falurész ma a Vár tér ne­vet viseli. — Ki volt Szilády Áron? — Talán legegyszerűbb magyarságkutatónak ne­vezni, aki nyelvészettel és irodalomtörténettel foglal­kozott a kor legjobb szín­vonalán — mondja Borrus István. — Pályája elején a középkori keleti irodalmak érdekelték (ekkor már a történeti forrásokként nélkü­lözhetetlen török hódoltság kori iratok kitűnő szakértő­je), később pedig a magyar nyelvészet, majd a régi ma­gyar irodalom kötötte le fi­gyelmét. Ságváron tulajdon­képpen csak megszületett: hosszú élete nagy részét 75-ben) több tanulmányt írt a bányászat és a kohászat egészségügyi rendszabályai­ról. Munkái német és fran­cia nyelven is megjelentek, a nemzetközi munkaügyi hi­vatal tiszteletbeli tagjává választotta. Fölvette a har­cot az alkoholizmus ellen is. „Az alkoholizmus a tár­sadalomban” címmel meg­jelent röpiratában nemcsak az alkohol okozta betegsé­(1837—1922) Kiskunhalason töltötte, ott is halt meg. A kor jelentős tudósa, Kiskun­halas országgyűlési képvise­lője, a helybeli gimnázium építője. Bognár Zoltán nem­rég megjelent könyvében így ír munkásságáról: „A korszak törekvéseit az új tudományosság megalapo­zásának igyekezete hatotta át, amely az adatok és té­nyek folyamatos és rendsze­res összegyűjtésében jelölte meg a maga elsőrendű fel­adatát. Szilády is azok kö­zé tartozik, akik a tudo­mánytárakba foglalt — a későbbi összegzések nélkü­lözhetetlen, ezért alapvető — anyagok összegyűjtésében és kritikai feldolgozásában alkottak igazán kiemelke­dőt”. Németh G. Béla a mo­dern tudományos ismeretek­hez igazította értékelését. Személyiségét így idézi: „Robusztus termetével, ko­mor szótlanságával, lefogott indulatosságával, vidéki ma­gányával, elképesztő mun­kabírásával, mérhetetlenül nagy és mérhetetlenül ve- gyülékes ismeretanyagával emlékezésre, sőt mondatte­remtésre serkentő alak”. Tóth Imre doktor sem a szülőföldjén, Somogybán munkálkodott, hanem a tá­voli Selmecen, ám öregko­rában vármegyéje tisztelet­beli főorvosává választotta. A legkeményebb fizikai munkát végző emberek, a bányászok orvosa volt. Első­ként emelte föl szavát az egészségkárosító állapotok miatt, s adatok tömegével bizonyította és tanulmányok sorával tudatosította tapasz­talatait. A kezdeti ellenállás után a bányaigazgatóság nem akadályozta, sőt segí­tette munkájában, s elismer­te önzetlen, humánus tevé­kenységét. Az első egészség- ügyi törvény előkészítő bi­zottsága számára (1874— geket sorolja fel, hanem ke­ményen bírálja a hatóságo­kat is, mert a haszon miatt elnézik a „mérhetetlen, nem­zetpusztító károkat”. Noha a ságvári zsellérfiút „vérte­si” előnévvel nemessé emel­te és királyi tanácsossá ne­vezte ki a király, I. Ferenc József, ő haláláig szerényen élt, s a szegények egészsé­gét védelmezte. — Sok ilyen orvos kellett volna, és kellene ma is — mondja Meszlényi József is­kolaigazgató, aki pedagógus­társaival megírta a ságvári általános iskola történetét. — Sajnos, nemcsak a bányá­szok egészségét kezdték ki a mostoha munka- és élet- körülmények, hanem a ta­nítókét is. Például a ságvári református iskolában mű­ködő (s ott is lakó) régi mesterek közül csaknem valamennyien tüdőbajban pusztultak el. Ritka volt az olyan magas életkort megért tanító, mint Horváth József, aki az ugyancsak több száz éves katolikus iskolában ta­nított és 1895-ben — 58 évi szolgálat után — nyugdíjaz­tatásáért folyamodott. Jó szándékú plébánosa, Kör­mendi József leírása szerint az öreg kántortanltó ugyan­csak sanyarú körülmények között élt, ám ritka buzgó- sággal látta el feladatát. Ma­gam is, amikor 36 évvel ez­előtt apám katonaládájával leszálltam az autóbuszról, legszívesebben visszafor­dultam volna. Gárdonyi Lámpásának hőse érezhet­te úgy magát, mint én, ami­kor az iskolát megláttam. Ma tíz tantermünk van (nemrég épült föl kát új te­rem több mint egymillió fo­rint költséggel, és jelentős társadalmi összefogással), s 20 tanerő foglalkozik a 245 gyerekkel. 1952-ben, amikor friss főiskolai diplomával leszálltam arról a bizonyos buszról, nem gondoltam vol­na, hogy kisalföldi gyerek létemre innét megyek majd nyugdíjba. Az idén június­ban befejezem pedagógusi működésem. Itt, Ságváron, ahol 36 évvel ezelőtt elkezd­tem. Tóth Imre doktorról, az egykori zsellérgyerekről jut eszembe, hogy milyen nagy dolog volt hajdanában, ha egy zsellér- vagy cselédgye­rek továbbtanulhatott — mondja idősb Kenesei Jó­zsef né nyugdíjas tanácsi dolgozó, a földművesszövet­kezet alapító tagja. — Apám építőmester volt a veszpré­mi káptalannál, s így meg­engedhette magának, hogy engem a siófoki polgári is­kolában taníttasson. A hábo­rú éveiben már a ságvári községházán dolgoztam Ta­lán még lesz erőm leírni mindazt, amit átéltem a 40-es és az 50-es években a * SAGVAK • KÖZSÉG JZGITTTJC ot.SZILADY áron NHVlS won*.i.QnrozTtntsi z$ tudós Kírí.yísénék 130 rvrwouLója CMLCKCRC 4uI?0TTA A K.TANÁCS k ÉS A RE?. EGYHÁ1 Ä f 1967. • Egy ókeresztény üzenete

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom