Somogyi Néplap, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-01 / 27. szám

1989. február 1., szerda

Somogyi Népiap

5

Ibusz-klub nagy utazóknak

Megújul-e a magyar film?

Többségben c

Az Ibusz Rt. 87 éves történetében az egyik legnehezebb évet zárta tavaly. Az általános forgalmi adó és a világútlevél bevezetése egész évben próbára tette az utazási iroda munkatársait — hangzott el tegnap délelőtt Budapesten azon a sajtótájékoztatón, amelyet dr. Szemen- kár Erika, az Ibusz vezér- igazgatója tartott a cég 1988- as eredményeiről és ez évi programjaikról.

Az „áfa-csata” — ahogy a vezérigazgató mondta — háromszázmillió forint

nyereséget vett el a vállalattól. Több mint félmillió külföldit láttak vendégül M,agyarországon a múlt évben, s ez a korábbiakhoz képest 150 ezer fős csökkenést jelent. A szocialista országokból — az NDK-t kivéve — mindenünnen kevesebben érkeztek.

A világútlevél alaposan megváltoztatta a cég irodáinak megszokott nyugalmát. Elhangzott, hogy 1988- ban minden utazni vágyót ki tudtak szolgálni külföldi fizetőeszközzel — ez elsősorban a vállalat saját valutavásárlásának köszönz olcsóbb utak

hető —, ám az idén már gyakori a sorba állás és erre a vezérigazgató sem tudott megnyugtató magyarázatot adni. A bevásárlóturizmushoz az Ibusz is alkalmazkodott, egy-két napos túrákat ajánlottak, de a vállalatnál remélik, hogy előbb-utóbb megnő a kereslet a hosszabb utazások iránt is mind többen fizetnek be náluk több hetes üdülésre.

A nyárra szóló — igen díszes — katalógus árait látva azonban aligha érthető ez az optimizmus. 269 útvonalon öt világrész 31 országába 155 ezer utas részére kínálnak különféle programokat. Kétezer útnak 5000 forint alatt van a részvételi díja, s akinek legalább ennyi telik kikapcsolódásra, az Ausztriában, a Szovjetunióban és többek között Jugoszláviában is pihenhet. A legdrágább túrát Ausztráliába szervezik: ezért 280 ezer forintot kell fizetni. Az átlagembernek aligha telik erre. A vezér- igazgató szerint az idén igen kedveltek lesznek a dél-koreai túrák.

Szobrok születése

A belföldi ajánlat valamelyest szegényesebb, legalábbis a katalógus- szerint. Tavaly 20 százalékkal kevesebben vették részt az Ibusz belföldi túráin, mint korábban. Elsősorban táj- túrákat ajánlanak, és túlnyomórészt a közepes jövedelmű családokra számítanak.

Külföldön már bevett gyakorlat, nálunk bizalmatlanul fogadták a szakemberek, hogy az Ibusz kilenc másik utazási irodában is kínálja ez évtől a programjait. A vezérigazgató szerint ez nem jelenti azt, hogy a saját irodáiban nem tudná eladni az utakat, viszont korrekt kapcsolat alakul így ki az utaztatók között, s erre egyre inkább szüksége van az Ibusznak is.

Szóba került az is, hogy építtet-e a közeljövőben Budapesten szállodát a vállalat. A vezérigazgató elmondta: a Kempinski szállodalánccal karöltve készülnek egy hatcsiílagos luxushotel építésére.

Az év újdonsága pedig az Ibusz-klub. Ide azokat az utasokat várják, akik rendszeresen igénybe veszik a cég szolgáltatásait.

F. L.

ÁH az új szobor a téren. Fenséges, rideg méltósággal, tekintély t sugárzóan. A járókelők egyáltalán nem gondolnak arra, hogyan készült. Ha netán mégis megfordulna valaki fejében a gondolat, a szobor világraj öttét úgy képzeli el, hogy a művész kettesben a kővel, kemény közelharcban választja le vésőjével a fölösleges részt a kőtömbbe álmodott alakról...

A kalapács és a véső, valamint a kemény munka — igaz. A kőszöbrászműhely- ben azonban nem a szobrászművész, hanem a kőfaragó és a kőszobrász-meste- rek keze alatt születnek a művek. Kőfaragómesterek készítik az egyenes sílkokat, a szobor posztamensét. A kőszobrászok gipszmintáról máso'lják, alakítják ki azt a formát, amelyet a művész eredetileg elképzelt. A műhelyben dolgozók azonban egyúttal szellemi munkát is végeznek. A kezdeti instrukciók után a kőszobrász magára hagyatva birkózik meg a kőtömbbel, s így ő is alkot.

Képünkön: kőszobrászok

■munka közben.

Február 3-án kezdődik Budapesten a filmszem’e; előtte ma osztják ki a film- kritikusok díjait. Mint minden esztendőben, most is vita előzte meg a szavazást. A kritikusok úgy érezték, hogy azok a dokumentumfilmek, amelyek a múlt évben a közönség elé kerülték, jobbak, érdekesebbek, izgalmasabbak, mint a játékfilmek.

Elég csak egy rövid felsorolást tartani, hogy itt a kritika és a közönség — nem is olyan gyakori — egyetértését bizonyítsuk. Ebben az évben láthatjuk például a Gulyás testvérek Törvénysértés nélkül című do- kumentumfümjét á hortobágyi kitelepítések históriájáról. Most mutatták be Sára Sándor Sír az út előttem című, a csángók hányatott életútját nyomon követő, négyrészes produkcióját. Az év vége felé került a közönség elé (és sok helyen má.g sorbanállnak a jegyekért! Bokor Péternek az utolsó Habsburg trónörököst, Ottót bemutató munkája, Isten kegyelméből címmel. Böszörményi Géza Fa- ludy György költőt szólaltatta meg, aki életéről, különös tekintettel a recski táborban töltött időszakról beszélt drámaian, s — ha lehet azt mondani — mégis szórakoztatóan.

Közel sem voltak ilyen kedvező helyzetben a játékfilmeknél. Itt is akadt persze néhány érdekes munka, legalábbis ami a témát, a tárgyalt valóságot illeti. Sára Sándor játékfilmjéről — Tüske a köröm alatt — kiderült például — annyira igaz, hogy Debrecenben bírósági ítélet született a libaügyben és kapcsolt részeiben, amit a film is bemutat. Kosa Ferenc Egy teljes élet című produkciójának másik része igazán újszerűén, az eddig kötelezőnek tartott sémáktól eltérően, tárgyalta 1956 eseményeit.

Téglássy Ferenc elkészítette a „kitelepítés-téma” játékfilmes változatát Soha, sehol, senkinek! címmel. Ez utóbbi filmre sokan szavaztak a kritikusok közül, bár elismerték, hogy a feldolgozás módjában, eszközeiben a filmművészet hagyományaival él, mint ahogy ez a már-már megmerevedő hagyomány tette hatástalanná — vélik többen — Sára és Kosa filmjeit is.

A kritikusok többsége azonban végül mást válaszSzázéves szerelem

SZAPUDIANDRÁS

(RÉSZLET)

„Alszol?”

„Nem.”

„Akkor nyisd ki a szemed!”

„Miért?”

„Itt van dédanyám."

„Dédanyád a földben van. Már a csontjai is elenyésztek.”

„Dédanyám itt van. A csuklója, mint egy kislányé: vékony, törékeny."

„Nem igaz.”

„Ha kinyitod a szemed, meglátod.”

„Röhejes” — mondja Sanyi, a férjem, és nem nyitja ki a szemét. A homlokán, arcán lécforma árnyak.

Dédanyám finoman elmosolyodik.

„Hagyd azt az embert” — mondja. „Ha nem akarja kinyitni a szemét, hadd maradjon sötétben. Ne, itt egy alma; edd meg gyorsan, mielőtt nagyanyád észrevenné!”

„Köszönöm, dédmama” — mondom, és megölelem. Furcsa. A derekáig sem érek.

Madárhangon nevet.

„Kicsi vagy még, Kisedit.”

Elképedek.

„Kicsi?! Hiszen már felnőtt vagyok. Asszony.”

„Asszony? Nofene! A kötényem zsebében van egy kis

mákoskalács. Vedd ki gyorsan és edd meg, mielőtt nagyanyád észrevenné.” „Köszönöm, dédmama.” „En is Varga Edit vagyok, tudod-e?”

„Nem tudtam, dédmama.” „Az bizony. Leánykoromban én voltam az Ékes Varga Edit.”

„Ékes?”

„így neveztek a faluban, mert szép voltam.”

„Ekés Varga Edit... De hát miért Varga? Apám is Varga, nagyapám is. Apai nagyapám anyja nem lehet Varga ... Ha csak ...

„Dédapád nem volt Varga.”

„Nem értem.”

Kuncogva nevet.

„Megesett lány voltam, fiam."

„Enyje, dédmama.”

Kuncog.

„Ügy bizony. Nem volt könnyű Ékes Varga Editnek lenni."

„Ki volt az a legény?” „A dédapád? Az titok. A fiamnak, nagyapádnak sem árultam el.”

„Miért?”

„Idevalósi volt, az ivadékai itt élnek. Nem akartam háborúságot.”

„Nagyon szerette?” „Nagyon.”

„Es ő ... Ö otthagyta magát?”

„Nem úgy volt az, fiam... Nálunk éppen fordítva volt, mint ahogy máshol lenni szokott. Dédapád szegény, letérdelt a küszöbünkre, úgy kérte apámat, hogy adjon hozzá feleségül. Akkor már úgy voltam a nagyapáddal, a harmadik vagy a negyedik hónapban lehettem, és bizony sürgős lett volna az esküvő. Csakhogy az ém apám nem törődött a falu szájával. Azt mondta dédapádnak: ha még egyszer meglátlak a lányom körül sündörögni, fejszével vágom szét a fejedet. És ha megtudom, hogy a lányom gyerekét egyszser is megsimogatod vagy ■ úgy tettél vele, ahogy az apa szokott a gyerekével, akkor is megöllek. Ezt mélyen vésd az eszedbe, hogy amíg élek, el ne felejtsd. Es arra ne számíts, hogy hamar meghalok. Arra te ne számíts! Dédapád másnap eltűnt a faluból, és csak évek múlva jött vissza. Kitanulta az ácsmesterséget, sok híres várost megjárt, még Bécsben is dolgozott. Amikor megérkezett, fölkereste az apámat. József bácsi, mondta, ne büntessen tovább bennünket, hiszen keservesen megbűnhődtünk

már a vétkünkért. Ha engem és a lányát nem nézi, legalább azt a szegény gyereket nézze! Apám végighallgatta, aztán elővette és fölmutatta az öreg fejszét. Azt mondta: — Fiam, emlékszel-e mit mondtam én tenéked? — Emlékszem, szólt dédapád szomorúan. Aztán elment. Néhány év múlva megházasodott, gyereket szült neki az asszonya. Én meg fölneveltem nagyapádat.”

„Jaj, dédmama, micsoda szörnyű história ez! Miért hagyták magukat, miért nem szöktek meg a faluból?! Micsoda bászli legény lehetett a dédapám!”

„Nem volt bászli. Csak szelíd volt. Nem állhatta a hangoskodást, a verekedést, a »ki ha ő nem« embereket. Más volt, mint a többiek. Ezért szerettem.” „Megszökhettek volna.” „Ne hidd! Apám a világ végén is megtalált volna bennünket, ö meg ilyen ember volt.”

„Úristen, micsoda apa!” „Mifelénk régen ilyenek voltak az apák.” „Valamennyien?”

„A legtöbb. Aki nem ilyen volt, azt semmi-embernek, pipogyának tartották.”

tott, mást tartott díjazásra érdemesnek. Grunwalsky Ferenc Egy teljes nap című munkáját. Ez egy taxisofőr, gyilkossággal végződő egyetlen napjáról szól, a videótechnika felhasználásával oly módon, hogy a formai

— szándékos — esetlegességek a főhős életének esetlegességeit hangsúlyozzák, egyben a helyzetek hitelességét erősítik. Ez a filmtípus sem önmagában volt jelen a tavalyi termésben, hiszen a

— főleg fiatal — rendezők sokféle próbálkozását láthattuk a mozikban. (Ha egyáltalán egyes megyék vállalták, akár a szűk körű bemutatást is.) A végeredmény, a mozihatás szempontjából vegyes eredményt hoztak ezek a próbálkozások, de — legalábbis e sorok írójának meggyőződése szerint — el kellett indulni ezen a nehezebb úton, mert csak így remélhető a magyar játékfilm megújulása.

Nem arról van szó, mint sokan a filmművészeknek vagy éppen a filmkritikáknak is a szemére vetik, hogy ami formában, technikában

új, az már biztos, hogy jó, s ami régi, ismertebb, klasz- szikus filmnyelvre készült, az eleve rossz, konzervatív, érdektelen. Ilyesfajta leegyszerűsítése a művészet tartalmi és formai világának osaik falaikhoz, zsákutcába vezethet. A közvélemény gyaPedig arról van csupán szó, hogy ha egy művész olyasmiről akar szólni, ami nálunk ma van — a fejekben, érzelmekben, gazdaságban, emberi kapcsolatokban vagy a kapcsolatok leépülésében —, s azokhoz akar szólni, akik ma elsősorban moziba járnak (a 15—25 évesek), akkor nem lehet figyelmen kívül hagyni a nézőközönség átlagéletkorát és tapasztalatait.

Aki tehát elsősorban hozzájuk akar szólni, az nehezen tud szót érteni velük hagyományos témákban és hagyományos kifejezési eszközökkel. Amelyek — számukra legalábbis — lejáratták magukat, amikor oly sokszor féligazságokat próbáltak közvetíteni segítségükkel.

B. L.

HELYZETKÉP

— rendelőben, gyógyszertárban

Karikatúra a Népszabadságban: kívülről nézve minden és mindenki — a gyógyszerért sorban álló betegek is — fejük tetején állnak a gyógyszertárban. Idézet egy, a Nők Lapjában megjelent olvasólevélből: „ ... A

gyógyszertárban kétórai várakozás után majd hanyatt vágódtam, amikor a blokkot megkaptam. A végösszeg 199 forint volt. Csak a beharangozott 80 százalékos gyógyszerár-emelésre számítottam, s nem hittem volna, hogy az általam szedett gyógyszerek között van 800 százalékos emelésű is ...”

A kaposvári rendelőintézetben dolgozó főorvost hívom telefonon: mit tanácsol, milyen időpontban kereshetem föl panaszommal? A délelőtt derekán kerülök sorra, s mint megtudom, azon a napon én vagyok a hatvanegyedik páciens. A fáradtságnak és fásultságnak megvan az oksági ösz- szefüggése... Vizsgálódás, érdeklődés, receptírás —

Eres, keskeny kezét simogatom.

„Sokat sírtál, dédmama?”

„Nem volt rá időm.”

Nagyanyám közeleg a ház felől. Az arca repedezett, barna, mint a föld.

„Hol csavarog már megint!” — ordítja. „Az előbb azt mondta, fésüljem meg. Hát hogy az istenbe fésüljem, ha mindig csavarog.”

Fölemeli a fekete, nyeles fésűt, és durván belevágja dédanyám hajába.

„Ne bántsa!” — kiáltok, torkomon a sírás.

„Hagyd!” — legyint dédanyám. „Látja az isten. És megfizet neki, ne búsulj. Kamatostul visszakapja.”

A haja rengeteg és szénfekete. Egészen beborítja.

„Hogy lehet ez?” — álmél- kodom. „Százéves és ilyen haja van...”

Elmosolyodik. A mutatóujját az ajkára teszi, ami azt jelenti, hogy nagyanyám előtt nem akar szólni. Később mondja:

„Dédapád bolondult érte. Ha találkoztunk, mindig a hajamra pillantott először. Es valahányszor ránézett, annyiszor meg is simogatta. Azt hiszem, a tenyerében volt a varázserő. Attól maradt ilyen fiatal.”

Sanyi hangja:

— Alszol?

— Valószínű — mondom. — Bár nem vagyok biztos benne.

sietni kell, mert odakint még egy tucat beteg vár.

A rendelőintézetben egymásnak adják a kilincset a betegek a szakorvosoknál: a labor előtt hosszú sor áll. Türelmes, edzett emberek, semmi tülekedés, csalafinta odasomfordálás. Ki mikor érkezett, úgy rebegheti el óhaját az ablaknál. Aztán, hívásra várva, ismét türelmes ücsörgés vagy élldogá- lás következik, és mire á beteg a gyógyszertárhoz ér, már úgy belejön, hogy eleve azzal kezdi: „Hol a sor vége?’

S amíg a receptjeit leadja, figyeli az előtte zajló eseményeket, amelyeknek alapján viszonyszámítást végezhet a várhatóan fizetendő összeg és pénztárcája tartalma között... Látom, egy fiatalasszony — még jó néhányan állnak előtte — előbb egy, majd még egy receptet vesz elő, így is marad három-négy, amiért fizetnie kell... Méghozzá nem is keveset!

A gyógyszerésznő jószívű. Valaki recept nélkül is kapható tablettákat kér. A gyógyszerésznő már adná is, de megjegyzi: ugyanezt a medicinát, ha az orvos felírja receptre, jóval kevesebbért is megkaphatja... A praktikus tanács meghallgatásra talál. Hogy az új árjegyzék átbogarászása, a töméntelen számítgatás közepette ilyesmire is marad idő, nos, ettől még a türelmetlenebb sorbanállók ingerültsége is elillan — egy időre...

A gesztus annál is inkább becsülendő, mert a türelem a pult mindkét oldalán jobbára csak látszat, amely nem kis feszültséget takar. Általában ilyenkor sokszorozza meg az egészségügyiek tennivalóit az influenza — most sem maradt el —, s akkor jött a gyógyszerárak átrendezése, azt megelőzően a napokig tartó leltározás. Hogy a mostani árkalkuláció mikorra válik megint rutinszerű, beidegződötl mozzanattá, s hogy az orvosoknak mennyi idő kell ahhoz, hogy betegeik egészségi állapotának ismerete mellett azok szociális körülményei között is otthonosan mozogjanak — hát ez az, amit nem tudhatunk. Azt viszont igen, hogy a jelenlegi helyzet áldatlan, és ez senkinek sem jó. Minthogy változtatni már nem lehet rajta, csak kellő türelemmel elviselni, legalább a jövőre nézve okuljanak belőle azok, akiket illet.

H. F.