Somogyi Néplap, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-10 / 8. szám

1989. január 10., kedd Somogyi Néplap 3 MEGÚJULÁS ÉS ÉRTELMISÉG Pozsgay Imre előadása a kaposvári nagygyűlésen állampolgári autonómia, a Munkásgyűlés a cukorgyárban JÓ ÉVET KELLENE ISMÉTELNI A somagyi megyeszék­hely és Kaposvár környéke értelmiségét tömörítő szer­vezetek rendeztek értelmi­ségi nagygyűlést tegnap délután a sportcsarnokban. Pozsgay Imre, az MSZMP Politikai Bizottságának tag­ja időszerű politikai kérdé­sekről és a társadalmi meg­újulás feladatairól szólt, Megújulás és értelmiség címmel elmondott előadá­sában. A sportcsarnokot zsúfolásig megtöltő .hallga­tóságot dr. Kanyar József köszöntötte. A töbib mint egyórás előadást kérdések követték: tizenöten kértek választ gondolataikra. a nagygyűlést követően este a MTESZ székház tudós- klubjában a megye vezető értelmiségével találkozott és folytatott párbeszédet Pozsgay Imre. A kaposvári sportcsarnok­ban elhangzott előadás be­vezetőjében Pozsgay Imre utalt arra, hogy a kormány tagjaként hálátlan feladat éppen a hangulatrontó ár­emelések bejelentésének napján az emberek elé áll­ni, ám ennek és a közös gondolkodást illetve cse­lekvést szolgáló hasonló fó­rumoknak éppen az a célja, hogy a jövőben — az ország gazdasági helyzetének ja­vulása nyomán — minél ke­vesebb ehhez a mostanihoz hasonló kényszerű döntés­re kerüljön sor. Az áremelé­sekben is megnyilvánuló gondok egyik eredőjét ab­ban jelölte meg, hogy a nagygyűlésen jelen levő ér­telmiségiek munkájában is megtestesülő szellemi érté­ket és tudást nem haszno­sította és nem is becsülte kellően az ország. E veszte­ség beismerése, az értelmi­ség szerepének elismerése ma esetenként visszatet­szést kelt más társadalmi rétegek és csoportok köré­ben. — Mégsem hiszem — mondta Pozsgay Imre —, hogy a magyar társadalom egésze ne tudná, hogy a szellemi erőforrások elfe- csérlődésének vesztesei le­hetünk valamennyien, hogy a rétegek mesterséges szem- beállítása fejlődésünket is kockáztatja. Fejlett országok példájá­val bizonyította a szellemi munka felértékelődését s azt, hogy a jövő munkása sem valamiféle ideológiai bástyával körülhatárolt se­matikus figura, hanem szel­lemi munkás lesz, és a mai értelemben vett értelmiségi feladatokat végez majd. Az értelmiséget ekkor már nem diplomája fogja megkülön­böztetni a társadalom többi rétegétől, hanem az, hogy a mindennapokon túltekintő, szintetizáló képességgel a jövő céljait tettekre tudja váltani. A demokrácia és szaktu­dás viszonyát elemezve en­nek kapcsán vitába szállt azokkal a nézetekkel, me­lyek szerint a szakszerűsé­get igénylő mai világban a demokrácia a szakmai tudás ellen van, körülményessé és irányíthatatlanná teszi a viszonyokat. Mint mondta, a demokrácia a nehezebb — vitákat is hozó — út, ám mégis az egyetlen politikai forma, amely az alkotó erő­ket felszabadítja. A törté­nelmi tapasztalat mutatja, hogy a magát mindentudó­nak feltüntető, a társada­lomtól elszakadó hatalom nem lehet eredményes és működőképes. Ahol lehet­ségesek önkényes döntések, ott a szakértelmet is el le­het söpörni, ott a „hit” ír­ja elő, hogy mit kell tudni, s ez már nem értelmiségi létforma. Ez nem azt jelen­ti — tette hozzá —, hogy a demokráciában tévedhetet­lenek a döntések. Kifej­tette: a demokráciában élő nép is tévedhet, ám itt tet­ten érhető a felelősség, s a rossz döntés következmé­nyeit vállalni kell annak, aki döntött. Az önkény vi­lágában a döntés joga és a felelőssség elkülönül. Ép­pen jelenlegi gondjaink példázzák azt, hogy az or­szág és vezetői által koráb­ban elkövetett mulasztáso­kért a népnek kell fizetni. A bizalomvesztés okát je­lentő keserves politikai ta­nulságnak nevezte ezt. Majd hozzátette: a mai kormány ennék az örökségnek a ter­hével csak a demokrácia körülményei között szerez­het ismét bizalmat. E ta­pasztalatokat elemző orszá­gos reformpárbeszédben kiemelkedő szerep jut a folyamatokat áttekinteni képes értelmiségnek. Ők is segíthetnek abban, hogy kiemelkedve az önsajnálat letargiájából az előrevivő erők kerekedjenek felül. A társadalmi méretű el­bizonytalanodás kapcsán szólt arról, hogy ma túlsá­gosan nagy országunkban a „politikai névtelenek” tö­mege. Ezek több veszélyt rejtenek mint a közélet színterén megjelenő szerve­zetek. Az utóbbiakkal ugyanis lehet vitatkozni, kompromisszumot keresni, elejét véve annak, hogy az ország indulatok örvényé­be sodródjon. — Én nem a válság meg­nevezésében látom a ve­szélyt — mondta —, hanem abban, hogy ha nem tud­juk: a válság korántsem feltétlenül katasztrófa, ha­nem egyszerűen egy jelzés arra, hogy a régi módon már a politikának, amely ezt a következtetést vonja le a válságból, van esélye a ki­bontakozásra. A továbbiakban szólt ar­ról, hogy a gazdasági és po­litikai reformok csak egy­mással összhangban hoz­hatnak eredményt. Csak az felelősség és a cselekvési le­hetőség alapján fejlődhet a gazdasági teljesítmény is. Egészében újra kell gondol­ni a szocializmus eddig megtett útját, például a tu­lajdonihoz való viszonyt, vagy a tulajdonnal való ren­delkezés intézményeit. Itt korántsem valamiféle történelmi leszámolásról, még kevésbé bűnbákikere- sésről van szó, hanem sok­kal inkább a rendszer mű­ködési hibáinak feltárásá­ról és az önvizsgálatról. Csak ez teremthet együtt­működésit a kibontakozás ér­dekében. Részletesen szólt a gazdasági reformokat és azok politikai következmé­nyeit is tudatosító nyíltság­ról, a nyilvánosság szerepé­ről. Ez utóbbi hiányában jelölte meg a korábbi re­formtörekvések kudarcát. Mint mondta, bukásra len­ne ítélve ugyanígy egy olyan politikai reform, amely csak kompenzáció vagy vigaszdíj volna a gaz­dasági nehézségek ellensú­lyozására. A korábbi ha­sonló ellentmondások — megfogalmazása szerint ,,a lopakodó reformok” — okozták hogy ma nincs ná­lunk reformpárti közhan­gulat. Az emberek nagy ré­sze a reformokat tapaszta­latai alapján .az áremelések­kel, vagy a munkanélküli­séggel azonosítja. Egv nyílt társadalmi párbeszéd tehe­ti világossá a társadalom számára, hogy ezek a jelen­ségek éppen azért léteznek, mert még nem történt meg a valódi reform. Föltette a kérdést: mindezek után lesz-e elegendő bizalom a megújulási törekvésekhez? Így felelt rá: csak egy nyílt politikai küzdőtér tudja megteremteni ezt a bizalmat és csele'kvőerőt. Külön is szólt a kultúra és az oktatás ellentmondá­sos helyzetéről, hangsú­lyozva, hogy ezek erőtelje­sebb fejlesztése nélkül nem következhet be a demokra­tikus szocializmus kitelje­sedése. A források szűkössé­gének hangoztatásán túl­lépve a jövő megalapozásá­ért kell erőfeszítéseiket ten­ni. Nem törődhetünk bele abba, hogy az európai or­szágok között például utol­só előtti helyen állunk az egyetemeken tanulók ará­nyát tekintve, miközben a fejlett országokban a fog­lalkoztatottaknak már több mint kétharmada szellemi dolgozó. Az előadást követő vé­lemények és kérdések sorá­ban Keszelice Károly mun­kanélküli mezőgazdász azt tette szóvá, hogy azok a korábbi vezetők, akik rész­ben okozói voltak a mai gondoknak, magas nyugdí­jat élveznek. Pozsgay Im­re válaszában kifejtette: az elkövetett hibákat nem le­het egyes személyekhez kapcsolni, a gondok eredő­je elsősorban a rendszer működési hibája. Ezért is tartja olyan fontosnak a hatalom ellenőrzésének ga­ranciáit, s azt, hogy az ar­ra alkalmatlan vezetők le­válthatok legyenek. Stammler Imre .iskolaigaz­gató szerint a bizalmi vál­ság oka a felelősség elken­dőzése. Pozsgay Imre sze­rint aligha lehet a hata­lommal és a hibákkal elszá­molni. Fontosabb az, hogy leváltható legyen, aki alkal­matlan a feladatára. Sze­rinte a tisztességes vezetői magatartás kialakulásában nemcsak erkölcsi tényezők játszanak közre . . . Boda János tsz-elnök ar­ról kérdezett: hogyan lehet visszaadni a tulajdon rang­ját? Az előadó válaszában kifejtette: a társadalom ér­deke, hogy szembenézzen a mai valósággal, hogy fel­szabadítsa a tulajdonosi ér­zésben rejlő hajtóerőt. Több kérdés i.s fo.glalko - zott a többpártrendszer lehe­tőségével. Pozsgay Imre sze­rint a tudományos szocia­lizmusban nincs egyetlen megállapítás sem, mely az egypártrendszert ajánlaná, mint kizárólagos politikai formát. Tény azonban, hogy nálunk négy évtizede az egy.pár trendszer körülmé­nyei között alakult a politi­kai kultúra. A kialakult po­litikai gyakorlat és beideg­ződések megváltoztatása nem képzelhető el máról holnapra. Ezt érzékelik az alternatív szervezetek i.s. amelyeket nem a kommu­nisták gátolnak abban, hogy párttól szerveződjenek, hanem saját belátásuk és önmér­sékletük. Nem bűn több­pártrendszerről beszélni, ám az volna, ha engednénk az erők szétforgócsolódását. a széthúzást. Paksi Miklós építészmér­nöknek a gazdasági kibon­takozás esélyeire vonatkozó kérdésével kapcsolatban hangzott el: a gazdaságii ba­jok okainak jórésze a gaz­daságon kívül keresendő. A gazdaság önt örvényeivel az államnak is számolnia kell. Ha túlzott a beavatkozás e folyamatokba, az — ugyan­csak tapasztalatból, tudjuk — működési zavarokhoz vezet. Ez nem az államnak vagy a politikának a gazdaságból való „kivonulását”, hanem az irányítás megfelelő mód­szereinek kialakítását igény­li. Nagy Zoltánnak, a kapos­vári FIDESZ-csoport tagjá­nak válaszolva mondta el, saját politikai görcseinket is feloldva válla Imi kell a nyílt és nyilvános vitát a különböző alternatív szerve­zetekkel. A nagygyűlés — s az ezt követő párbeszéd — csak­nem három óra hosszat tar­tott. Tapintatlan volt Kováts Imre, a Kaposvári Cukor­gyár igazgatója tegnap reg­gel a gyári munkásgyűlésen az Édosz nagytermében, amikor bevezette mondani­valóját. Ugyanis legalább olyan évet kívánt az egybe­gyűlteknek, mint amilyen a tavalyi volt. Illendőbb lett volna talán valamilyen jó­kívánságot mondani. Habár a gyáron belül 1988 jobbnak minősíthető az át­lagosnál, s így leszűkítve a dolgokat még elfogadhatóak szerencsekívánatnak a fen­tiek, de tágabb értelemben az ember inkább jobbra vá­gyik, minit az elmúlt eszten­dő. De maradjunk cspk a cu­korgyár kerítései . mögött. Az igazgató szavaiból kide­rült, hogy nagyon jó ered­ménnyel zártáik a patinás üzemben az évet és a leg­fontosabb mérőszámoikat nézve az ország legjobb cu­korgyára volt tavaly a ka­posvári. Először is sikerült elegen­dő répát megtermeltetni úgy, hogy a mezőgazdasági üzemeknek kedvező átvételi árat adtak és a répát úi módszerrel minősítették. A gyárnak ártó hitelkorlátozá­sok ellenére is megőrizték fizetőképességüket s a kam­pány — legalábbis a Miku­lás napjáig — soha nem látott lendülettel zajlott le. Eredményeket hozott — fe­lemásságaival együtt is — az új gyári belső vállalko­zási rendszer, az úgyneve­zett autonóm avagy vállal­kozói munkacsoportok meg­alakítása. Az igazgatótól a legtöbb bírálatot a műszakiak kap­ták: nem a tervezett ütem­ben haladnak a fejlesztések, elhúzódik a karbantartás, nem készülnek el idejében a tervek. Az idei teendőkről szólva Kováts Imre kiemelte, hpgv továbbra is a fizetőképes­ség megőrzése a legfonto­sabb. Ez bizonyára így is van, ám nem biztos, hogy épp a munkásgyűlés részt­vevői tudnak tenni az őrzés ügyében. Azaz csak igen közvetve kapcsolódik mun­Taivaiy áprilisban kezd­tek működni a vadonatúj berendezések a szennai Zse­lici Táj Tsz üzemcsarnoká­ban, s azóta csaknem ti zen- négymillió forint nyereséget érték el. A rossz termőhe­lyi adottságú téesz gazdasá­gi társulást szervezett az alumínium csomagolóesz­közök gyártásúira. A pon­tos adatok még nem ismere­tesek, de az már most lát­szik, hogy a téesz nyeresé­ge csaknem megegyezik a palaoküzemével. A palacküzem tavalyi ter­ve valamivel több volt, mint amennyit az év végéig tel­jesíteni tudták, de az is igaz, hogy néhány hónap­pal később kezdődhetett kájuk a pénzügyi művele­tekhez. Kézzelfoghatóbb volt ama követelmény megfogalma­zása, hogy a karbantartást nem lehet komótosan, halo­gatva csinálni, avagy an­nak hangoztatása, hogy a fegyelem megteremtése és fenntartása nem csupán az igazgató vagy a főmérnök feladata, hanem minden rendű és rangú vezetőé és vezetette. A cukorgyárban legalább is meg kellene ismételni 1988 eredményeit az idén is. Erre van esély, miképpen arra is, hogy az átlagosnál jobb teljesítményért ismét az átlagosnál magasabb bér­emelést kapjanak a gyáriak. Másodszor akkor volt ta­pintatlan Kováts Imre, amikor a gyűlésen többet beszélt egy óránál. Negy- venöt-ötven perc után ugyanis az emberi figyelem lankad, képtelen újabb in­formációt befogadni. El is kezdődött a mocorgás, a szókreosegtetés, majd el­halt, mert sokan rájöttek, hogy hiába minden igyeke­zet, akikor is elbóbiskolnak, ha nem akarnak. Két ember kért szót az igazgatót követően, mind­ketten elsősorban a vasár­napi munka kifizetése, avagy szabadnappal való „díjazá­sa” ügyében beszéltek. Most a gyárban az utóbbi mód­szert alkalmazzák, de jó né- hányan inkább az előbbit szeretnék. Az igazgató sze­rint választhat a kifizetés is, de akkor a bérfejlesztés csalk kisebb lehet. Csuka fogta róka ... S ebbe az egybegyűltek vagy belenyu­godtak, vagy nem. de ak­kor azt nem mondták, mert a gyűlés ezzel be is fejező­dött. Mindenki dolgozni indult, bízzunk benne, hogy a belső tartalékokat feltárni. és még többet tenni akarva, mint tavaly. De kifelé me­net hallható volt olvasmi is: „Nem tudom miféle tar­talékom van, hiszen olyan fáradt manapság az ember, mint a kutya. Mit lehet még kicsiholni belőlünk...?” S aki ezt mondta, annak is igaza volt. meg a termelés, mint azt szerették volna. Így is ti­zennyolc millió palack hagyta el üzemet a múlt évben, ebből négy és fél milliót tőkés exportra szál­lítottak. A legnagyobb t,meg- rendelőjük az NSZK, de a többi nyugat-európai or­szágba is szállítanak a szennai palackokból. A vá­sárlók elégedettek a mi­nőséggel és a szállítás pon­tosságával is, ennek ered­ményéként jövőre már ti­zenkétmillió palackot vár­nak a tőkés partnerek. 1989- ben összesen harmincmillió alumínium flakont gyárta­nak majd a téesz üzemében. F. L. L. P. A palacküzem első éve A számítógép vezérelte NSZK-gyártmányú Herlan-gépsor évente 30 millió aerosolos palack készítésére alkalmas

Next

/
Oldalképek
Tartalom