Somogyi Néplap, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-31 / 26. szám
1989. január 31., kedd Somogyi Néplap 3 Gondolatok az áremelés után A magyar lakosságot 1951 óta r.em érte olyan nagy áremelkedés, mint a mostani. Akkor a kormányzat túlbecsülte az ország növekedési képességeit, mindenekelőtt az általa alkalmazott tervgazdálkodásban rejlő energiákat. A vezetésben általános volt az a meggyőződés, hogy állandósítani lehet a termelés kétszámjegyű növekedését. A túlzott önbizalom, a tervezési módszerekben rejlő lehetőségek irreális túlértékelése két év múlva már nyilvánvalóvá vált, elkerülhetetlen lett a politikai és gazdaságpolitikai korrekció. Az 1951-es áremeléseknek a másik jellemző vonása az volt, hogy az ipari árak az átlagosnál is jobban növekedtek. A hatalom azt hitte, hogy az ipar bármilyen akkumulációs igény kielégítésére és viharos növekedésre képes, ugyanakkor a mezőgazdaságot el lehet, sőt el kell hanyagolni, annak nincs sem politikai, sem gazdasági jövője és az ipar fejlesztésének érdekében olyan fejőstehén, amit miinél gyorsabban és maximálisabban le kell fejni. Az 1951-es áremelésnek a harmadik vonása a — már ugyan jelentősen csökkent, de még mindig lobogó — lelkesedés volt. Sokan hitték, hogy .a jövő érdekében minden átmeneti áldozat indokolt, mert azzal annál gyorsabban elérhetjük az igények szinte teljes kielégítését. Lényeges különbség A jelenlegi áremelkedés csak a kirakatok árcéduláin hasonlít az 1951-eShez, minden másban éppen az ellentéte: — akkor a vezetés túlzott önbizalma volt a jellemző, ma annak inkább a hiánya; — aikkor a lakosság rovására az ipar javára akartak jövedelmező árakat biztosítani, most elsősorban a mezőgazdasági árakat emelték; — akkor még a közvéleményt a lelkesedés és az erős politikai aktivitás jellemezte, ma a közvélemény — egy szűk értelmiségi rétegtől eltekintve — pesszimista, politikai tekintetben passzív. A jelenlegi* áremelések e három karaktervonásából következnek a gyengéi is. A súlyos gazdasági hely • zetből való kilábalás alapvető feltétele a magabiztos vezetés, amely vállalja a bonyolult, sokak érdekét sértő feladatokat is. Már a kibontakozási program is az önbizalom hiányából fakad. A vezetés elsősorban monetáris eszközöktől várja a dolFelelősség a környezetért A Magyar Tudományos Akadémia, valamint a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium együttműködéséről folytattak megbeszélést hétfőn az MTA székházában — Berend T. Iván, az MTA elnöke, Láng István, az MTA főtitkára és Maróthy László miniszter vezetésével — a két szervezet tisztségviselői. A tárgyaláson nagy hangsúlyt kapott a környezet állapotának tudományos fel - tárása, a környezetvédelmi kutatások és fejlesztések távlati koncepciójának, egy 2000 utáni időszak környezetgazdálkodási stratégiájának közös kidolgozása. Ezek a feladatok egyebek között a környezetgazdálkodás komplex rendszerének megalapozását, az emberi környezet terhelhetőségének pontos meghatározását teszik lehetővé. A tárgyaláson szóba került, hogy a kormányzat és a tudomány nagy hagyományú együttműködésében az MTA és a KVM közötti viták is a nehéz kérdések megoldását szolgálják. gok jobbra fordulását. A monetáris politikát az jellemzi, hogy a lakosság nem látja közvetlenül az őt érintő nehézségeket előidéző intézkedéseket, azok meghozóját: így a felelősség elmosódik. Ennek a módszernek azonban az a nagy gyengéje, hogy a korrekciós mechanizmusa csak az egyensúlyi állapot közelében működik. A mi gazdaságunkat pedig egyáltalán nem az egyensúlyihoz közeli állapot jellemzi. A korszerű manetáris politika ugyan a válsághelyzetben sem nélkülözhető, de messze nem pótolhatja a konkrét, hatékonyságot javító intézkedéseket. Például az élelmiszerárak Nekünk jelenleg a fölösleges mezőgazdasági adminisztráció többe kerül, mint amennyit az élelmiszerárak jelenlegi emelése hozhat. Joggal vetődik fel tehát a kérdés: a kormányzat miért nem két oldalról közelíti meg a mezőgazdasági dotációk csökkentését? Az egyik oldal a jelenleginél kisebb áremelés, a másik az olcsóbb termelésről való gondoskodás lehetne. Aligha fogja a közvélemény elfogadni azt, hogy a mezőgazdasági nagyüzemek indokolatlan költségeit a lakosságra, ezen belül is aránytalan súllyal a legszegényebbekre hárítsuk. Vannak jó példák Maga az áremelés — jelenlegi formájában — ennek a monetáris szemléletnek felel meg. Az árak emelése azonban csak az egyensúlyi hleyzet közelében képes a korrekciós szerep betöltésére. Ha nagy az inflációs nyomás, akkor az áremelkedéseket tovább lőhet hárítani, tehát ezzel maga az inflációs folyamat nem lassítható. Ennél is nagyobb hibája, hogy csökkenti a dolgozók termelési kedvét, teljesítményösztönzését. Márpedig javuló termelési kedv nélkül nem képzelhető el hatékonyabb termelés, javuló kínálat. Az áremelkedés és áremelés az inflációs nyomás esetén szükséges, de ezt kísérnie kell egy sor takarékossági, racionalizálási intézkedésnek is. Ezek nélkül az áremelések negatív hatása nagyobb lesz, mint a pozitív. De mi lett volna akkor a teendő? Vegyük az élelmiszerárak emelését: ettől jelenleg nem várhatunk nagyobb mezőgazdasági termelést, tehát nagyobb kínálatot. A mezőgazdasági árak emelésétől csak akkor várhatunk eredményt, ha egy bátor agrárreformmal párosul. Jelenleg a mezőgazdaság üzemi struktúrája még az iparénál is sokkal torzabb. Túl sok a nagyüzem, holott a világgazdaságban a sikeres agrárszektorokra az a jellemző, hogy ott az árutermelés 90 százalékát családi vállalkozások adják, olyanok, amelyeknek az értékesítését, áruellátását, szolgáltatásait nagyvállalatok, mindenekelőtt fogyasztási és értékesítő szövetkezetek végzik. A mi mezőgazdaságunk másik torzulása a rendkívül költséges és az agrárszektor szellemi tőkéjét elpocsékoló adminisztráció. A világ minden sikeres mezőgazdaságát az iparénál sokkal kisebb adminisztrációs igény jellemzi. Még azt sem mondhatjuk, hogy nem volt előttünk példa. Kína világtörténelmi jelentőségű példát szolgáltatott arra, hogyan kell a lakosság jobb élelmiszerellátását biztosítani. Már jó öt éve sor került a nagyon következetes agrárreformra, az élelmiszerárak drasztikus emelését azonban a vezetés halasztotta, a mérsékelt áremelésre is csak a reform beindítása után évekkel később került sor. A Szovjetunióban is meghirdették már az agrárreformot, de még nem jelentettek be semmiféle élelmiszer-áremelést. Amíg az áremelések tovább erősítik a reformmal szembeni bizalmatlanságot, a konkrét reformintézkedések híveket szereznek. A kapukon belüli munkanélküliség felszámolása ugyan súlyosan érinti azokat, akik elveszítik kényelmes állásukat, de a tárgyilagosak belátják, hogy a takarékosságot ott kell kezdeni, ahol a legnagyobb a pocsékolás. A rejtett munkanélküliségnek a nyílttal való felváltása ugyan fokozott szociális gondoskodást követel meg, de ez legalább végsősoron olcsóbbá teszi a termelést. Ezzel szemben az áremelések megkönnyítik a pocsékolás fenntartását, finanszírozzák a kapun belüli munkanélküliséget, a torz üzemi struktúrát, az elavult termékek további termelését. Sajnos, a drasztikus áremelkedés bejelentését nem kísérte egyetlen nyilatkozat sem arról, hogyan növelhetjük a termelés hatékonyságát, mennyiségét. Még egyszer hangsúlyozom: mind a monetáris, mind az árreformra, ezen belül az áremelésekre szükség van. De ha ezekkel a konkrét reformokat akarjuk elodázhatókká tenni, akkor egyre mélyebbre süllyedünk a válságban.- Kopátsy Sándor Bizalom, vagy huzavona? A címben feltett kérdés már a jövőnek szól: a NATO jövőben magatartásának. A Varsói Szerződés tagállamai a honvédelmi miniszteri bizottságnak tegnap közzétett nyilatkozatával újabb lépést tettek az enyhülés és a leszerelés érdélében a bizalom erősítésére. A nemzetközi bókét és a biztonságot féltő emberek évek óta tanúi lehetnek annak, hogy az enyhülési folyamatot egyaránt kísérik kedvező és kedvezőtlen jelenségek. A fegyverzetcsökkentési és leszerelési tárgyalások kisebb-nagyobb eredményei rendszerint meddő vitákkal és hosszas huzavonákkal ' párosultak. Bizalmatlanság jellemezte a legtöbb tárgyalást, annak firtatása, hogy vajon mit rejteget a másik. Ebből következően a vádaskodás sem volt ritka. Ennek csak egyféle módon lehet elejét venni: a kártyák kiteregetésével. A bizalomépítésben jelentős előrelépés volt az 1986-ban született stockholmi megállapodás, azóta a Varsói Szerződés és a NATO tagállamai kölcsönösen meghívják egymást a na- .gyobb hadgyakorlatokra. Az újabb jelentős lépést a Szovjetunió tette tavaly, amikor bejelentette fegyveres erőinek és fegyverzetének egyoldalú csökkentését. A VSZ h önvédelmi miniszteri bizottságának tegnapi informatív nyilatkozata pedig azt jelenti, hogy az enyhülést elősegítő újabb lépések és tárgyalások már a nemzetközi nyilvánosság előitt zajlanak. A leszerelés időszakában a gyanakvást és a kétkedést leszerelni csak nyíltsággal, széles körű tájékoztatással lehet. A Varsói Szerződés tegnapi nyilatkozata újabb bizonysága annak, hogy a szövetség a tettek mezejére lépett, nem éri be tapogatózással és elhúzódó megbeszélésekkel. A sok-sok „titkos” adat nyilvánosságra hozatala beszédesebb a ki- ny ila tkoz tartásoknál. A nyíltság vállalásával a Varsói Szerződés tagállamai az egyoldalú tájékoztatás és a manipulálás ellen is fellépték. A NATO ugyanis gyakran publikált olyan adatokat a saját vagy a VSZ haderejéről, amelyek egyrészt pontatlanok voltak, másrészt pedig — részadatok kiemelése és felnagyítása miatt — hamis képet adtak. „Ezért is tettük le vcfcsunkat a komplex tájékoztatás mellett” — mondta tegnap tartott sajtótájékoztatóján a magyar honvédelmi miniszter. A VSZ felfogása szerint a szárazföldi csapatok, a légierő és a haditengerészet szerves egységet alkatnak, hiszen valamennyi része egy ország vagy agy nemzetközi szervezet haderejének. A NATO viszont kizárólag a szárazföldi haderőiről ad tájékoztatást, mondván: a haditengerészet „nem alkalmas szárazföldi terüie tek elfoglalására”. Sok más sajátossága is van nyilván tartásuknak. A furcsa kimutatásokat, a támadó- vagy védőfegyverek közötti különbség elmosódását is megnehezíti a nyíltság. Az érveknek is, a biztonságerosátő törekvéseknek is jót tesz a valós adatok ismerete. A katonai világban is most már tények vezényelnek. K. Gy. TÜL A RÖNKTÉREN A feldarabolt fákra színes krétával számokat írtak, mint valami járműre, hogy ne lehessen őket ösz- szetévesziteni. Azután kiderült, hogy az odakanyarí- tott számok nem is a lajstromba vételt jelentik, hanem egyszerűen a köbtartalmat. Mindegyiket lemérik, az adatokat füzetbe jegyzi egy fejkendős asz- szany. Később ennek alapján döntik el, hogy nem pocsékoltak-e el sokat a drága rönkből. A Seíag Zselici Erdészetének területén, a bőszénfai fűrészüzem udvarán garmadával állnak a feldolgozásra váró jókora fadarabok. Tölgy, ezüsthárs, bükk. Mind értékes faanyag; felfűrészelve húszezer forintot is ér köbmétere. A farakás elején repedezett akáerönkök tornyosulnák. Bernáth Gyula, az üzem vezetője megnyugtat: nem lesz az akácnak semmi baja. A fa rönktérien áll már több mint egy éve. Ez a fajta állja az időjárás viszontagságait, eny- nyi idő után is nyugodtan lehet fűrészelni. A repedések? A gépeknél mesterek dolgoznak, akiknek mérce sem kell: csak úgy szemre beállítják a húsz millimétert, ellenőrizni fölösleges. A fejkendős asszony szemügyre veszi a szállítószalagon előtte lévő rönköket, méricskél, azután int: jöhet a következő. Némelyik fadarab húsz mázsát is nyom. Az ilyet mór nehéz lenne egyedül a szállítótüskére gurítani. Legelöl zömök férfi válogatja a több méteres faradabo- kat. Egy méteres kampós bottal kezdi görgetni a rönköt, de utána puszta kézzel löki rá a szalagra. Az üzemben mindenki teljesítménybérben dolgozik. A ceruzának való lapkák válogatói öt-hatezer forintot is megkeresnek — adózatlanul —, s a kemény fizikai munkát végzők természetesen még többet. A teljesítménybe nemcsak az üzembe belépő fa térfogata számít, hanem az ebből feldolgozott fa mennyisége is. Nem éri meg hulladékot termelni, mert akkor kevesebb parkettadeszkával, bútorléccel tudnak elszámolni. S ott van a járandóság is: évente minden dolgozót legalább ötven mázsa hulla- dékfa illeti meg. Tudom, veszteség nélkül nem lehet egy rönköt feldolgozni; • le kell vágni az értéktelenebb részeket, hogy az értékesebbet használni tudják. Mondják: a veszteséget egy bizonyos határig csökkenthetik, de tudomásul keli venni, hogy ez ilyen üzem, itt halmokban áll az a fa is, amely már csak fűtésre való. A többi mellett jelentéktelennek látszó üzemrész a szerszámélezőké. A körfűrészlapokat nap nap után ide hozzák — egy műszak alatt akár húszat is. Csinálnak itt vadonatúj laipokat is. A tekercsben érkező acélt méretre vágják, majd összeforrasztják. A köszörülés után álig látszik, hol1 toldották össze. Árbogás János szűkszavú ember, csak legyint a félredobott fűrészlapra, pedig nemigen használhatták. — Salgótarjánból vagy honnan kaptuk. Tudja, mit ér ez? Látja amazokat? Svéd acél. Volt, amikor német portékával dolgoztunk; ugyanolyan jó az is. Ezekkel lehet fűrészelni: nem csorbulnak ki, bár most, fagyok idején nehezen győzzük a gépeket. A fűrészüzemet tavaly újították föl .A csaknem húszéves gépek egy országos fejlesztés keretében kerültek Bőszénfóra. Nincs rájuk panasz, bár vannak már korszerűbb gépek is. A felújításra viszont szükség volt, mert a fűrészek nem tudták tartani a méretet. Hiáha köszörülték élesre a fűrészlapokat, ha a darabolt fa mérete mellett sok volt a hulladék. A tizenhatezer hektáros Zselici Erdészetben kitermelt fa hatodát — mintegy tizenhatezer köbméter rönk — fűrészelik föl Bőszénfán. A fűrészáru nagy részét — 2800 köbmétert — belföldön adják el, s csak 400 köbmétert exportálnak. A veszteség egy része fűrészpor. A keményfából valóval fűtik az üzem kazánját, a többit a téeszek viszik el. Egyesek szerint még így is rengeteg energia megy veszendőbe. Faragó László
