Somogyi Néplap, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-10 / 294. szám

1988. december 10., szombat 5 RÁDIÓJEGYZET Az ön hullámhosszán... 29,8 millió forint segélyezésre Megyei helyzetkép Brit iparművészet BUDAPESTI KIÁLLÍTÁSON A Hazafias Népfront megyei bizottságának családvédelmi tanácsa előadást hallgatott meg megyénk szociálpolitikai helyzetéről, valamint a nagycsaládosok támogatásának le­hetőségeiről. Dudák Lajost, a megyei tanács egészségügyi és szociálpolitikai osztályának vezetőhelyettesét, a’ téma előadóját ez alkalomból kértük beszélgetésre. — Somogy az átlagéletkor szerint a „legöregebb” me­gyék közé tartozik. Hogyan ítéli meg a nyugdíjasok helyzetét? — Valóban; Heves, Bé­kés és Csongrád megye, va­lamint a főváros mellett me­gyénkben is igen magas a nyugdíjasok százalékos ará­nya. Több mint 83 ezer nyugdíjas él Somogybán, s ez a lakosság 24 százaléka. Nehezíti a helyzetüket, hogy nálunk az országos átlagtól hatszáz forinttal elmarad a nyugdíjak összege. — Mi a megoldás erre? — A Társadalombiztosítási Tanács évente több száz nyugdíjast részesít kivételes nyugdíjemelésben, ezenkí­vül a tanácsok rendszeres, illetve eseti segélyeket is folyósítanak. Ez csak tüne­ti kezelés, mert a somogyi nyugdíjasok több mint fe­lének négyezer forint — az­az a megélhetési küszöb — alatt van a nyugdíja. Saj­nos, még mindig gyakori, hogy ilyen összeget állapí­tanak meg az új nyugdíja­soknál is. — Mekkora az említett segélyek összege? — A rendszeres szociális segélyt havonta, az özve­gyi nyugdíj minimumával azonos összegben folyósít­ják. Több mint 2000 idős ember kap ilyen támogatást, míg az eseti segély évente legföljebb hatszor adható, és ennek összege is a leg­alacsonyabb özvegyi nyug­díjéval azonos, azaz 2900 forint körül van. Sajnos elő­fordul, hogy a tanácsok en­nél is alacsonyabb összege­ket fizetnek ki; ezt az is mutatja, hogy a 29,8 millió forintos támogatás össze­ge tavaly személyenként 2303 forintot jelentett átlag­ban, de az egy alkalommal kifizetett összeg nem érte el az 1400 forintot. Sok he­lyen még az a felfogás él, hogy inkább mindenkinek adnak, ha kevesebb pénzt is. Előfordul, hogy azoknak nem adnak segélyt, akik a tanacso(k megítélése szerint önhibájukból kerültek hátrá­nyosabb helyzetbe. Olykor érdemi alapon döntenek, és nem a szociális körülménye­ket veszik figyelembe első­sorban. — Előadásában úgy fogal­mazott, hogy a nagycsalá­dosok gondja legalább ak­kora, mint a nyugdíjasoké. — Ez valóban így van, s főleg az idén vált kritikus­sá a három vagy ennél több gyermeket nevelők helyze­te. Főleg a személyi jövede­lemadó bevezetése miatt, mivel ez nem veszi figye­lembe a személyek számát a családban. Az ÁFA pedig a gyermekruházat árainak rohamos emelkedését ered­ményezte, s ,a terhek lénye­gében azóta sem csökken- v tek. A lakáshoz jutás is megoldhatatlan gond a fia-* talok számára. — Milyen megoldást java­sol? — Ezek a gondok elsősor­ban központi intézkedések­kel orvosolhatók, mert a hozzájárulás anyagi eszkö­zei elégtelenek, a családi pótlék, a gyes és a gyed is megoldatlan kérdéseket vet föl (nem követi az árin­dexeket, töredéke csak a gyermeknevelés tényleges költségeinek), a sokgyerme­kes anyák jutalmát eltöröl­ték, ,s a segélyek gyakran olyan családokhoz kerülnek, ahol nem éppen a gyerekre költik... A nevelőszülőket" viszont nem tudjuk érde­mük szerint támogatni. A segélyezéseket szélesebb társadalmi alapokra kellene helyezni. A munkahelyeknek vállalniuk kellene, hogy nyugdíjasaikról, a gyesen le­vőkről éppúgy gondoskodja­nak, mint aktív dolgozóik­ról. Továbbra is szükség van .az olyan bevált mód­szerekre, mint a kedvezmé­nyes tűzifavásárlás, a ház­táji ingyenes megművelése vagy más eseti támogatás. E területen sokat segít egyébként a Teszöv, a Mé­szöv és a Kiszöv, valamint a vöröskeresztes és a nép- frontaktívák is. B. P. F. A brit iparművészet em­lékei címmel az év végéig látható kiállításon értékes alkotások sorát mutatja be az Iparművészeti Múzeum. Kétszáz kiállítási tárgy so­rakozik, a ßtüaeum második emeleti traktusán ; többsé­gében bútorok, de jelentős a textil, a kerámia, az üveg, valamint az .ötvöstárgyak kollekciója is. Egy diófa asztal és két támlás szék a legkorábbi, a William és Mary korából, a XVIII. század második fe­léből származó műtárgy. (Az angol bútorművesség kor­szakait a felhasznált jelleg­zetes faanyag alapján, más gyakorlat szerint királyok, uralkodóknak vagy egyes ki­emelkedő bútortervezők mű­ködési idejéhez kötve, ne­vükkel jelölik.) A korai György-korszakot, amikor már mahagonifát használtak, kettős karosszé­ket formáló kanlapé idézi e kiállításon. A XVIII. század közepének meghatározó egyénisége, minden idők legjelentősebb bútorterve­zője Thomas Chippendale volt. A vidéki ácsmester fia Londonban tanulta ki az asztalosmesterséget, és Lon­donban nyitott műhelyt is. Ö adta ki az első olyan mintakönyvet, amelynek bú­tortervei asztalostól szár­maznak. Tervei a francia XV. Lajos stílusú bútorok angolosított változatai. Búi- torai jellegzetes C és S ta­gokkal ívelten hajlanak. Múzeumunk több Chip- pendale-tílusú székkel büsz­kélkedik. Az egyik könyv­Támlásszék (1768 körül ké­szült) Színes, mázas porcelán dísz­edény az 1870-es évekből tári létrává alakítható, a másik patás lábú, kagyló- ülésű, a harmadik kínai modorú, s van egyszerű „vi­dékies” és gazdagon fara­gott ülőalkalmatosság is. A bútortervező, építész Robert Adam, illetve a lon­doni asztalos, George Hepp- lewhite nevével jelölik a klasszicista stílusú bútoro­kat. Ovális vagy pajzs ala­kú háttámlájú, füzéres-ro- zettás faragású, lefelé kes- kenyedő lábú székek és né­hány asztal képviselik ezt az irányzatot. Thomas She­raton neve is egy stílust je­löl, mégpedig az 1790—1800 között készült könnyed, ra­finált konstrukciójú, kárpi­tozott bútorokét. A Regency-stílusra az egyenes vonalak, a sima fe­lületek jellemzők; antik pél­dákat idéznek. E korszak — a XIX. század eleje — is­mert tervezője Thomas Ho­pe volt. A XIX. század közepe — vége az úgynevezett vikto­riánus korszak. Ekkor kez­dődött a nagyüzemi bútor- gyártás. Ekkor tevékenyke­dett az iparművészet, meg­újulását siettető William Moris és Philipp Webb. A kiállítás a századfordulóig követi a brit bútorművesség fejlődését. A bútorok mellett figye­lemre méltó a textilkollek­ció, kárpitszövetekkel, szö­vött képekkel, szőnyegek­kel. A múlt századi porcelá-. nők, üvegmunkák és ötvös­tárgyak között is vannak kiemelkedő értékek. K. M. szAPUDi András WÊmÊÊÊÊÊmmÊÊmÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊmÊÊ^m Nagybeteg mesterünk Mániákus bontóik akad- * tak köztük, akik — mint később hallottam — igen szép házakat, villákat építettek máshol. Itt azon­ban csak bontottak. Tőlük nem várhattam, hogy ide jöjjenek és becsületesen megkérdezzék (ha esetleg nem bírtak megfelelő tájé­kozottsággal), hogy tulaj­donképpen mi is az igazság a családunkat illetően. Hogy miiért és kik ölték meg például Gondos Pétert vagy hogy ki volt Pörzse Ágos­ton, hogy bűnös volt-e és ha igen, miféle vétkek ter­helték a lelkét? Nem... Ez nékik nem állt érdekükben. Elmentek. Végül valameny- nyien elmentek. Miután megszüntették apám iskolá­ját, a gyerekek után a fel. nőttek is kezdtek eltüne­dezni. Két vallás temploma áll, ,de egyiknek sincs már papja. A katolikus, csalá­dunk jóbarátja, nemrég halt ki a parókiáról. Nagy csend támadt. Itt ülök egyedül, a Pörzse testvérek közül a legkisebb, apám és a bá­tyáim kedvence, egyedül ülök a nagy ebédlőasztalnál, és rájuk gondolok. Most már van időm tűnődni és emlékezni. Jó koponyák vol­tak, szaktudásuknál csak emberségük, család- és szü­lőföldszerető szívük volt na­gyobb. Harmincnyolc—negy­ven évesen már jelentős eredményekkel, sikerekkel a hátuk mögött kerültek hirtelen a pálya szélére. Ül­tek a nagy ebédlőasztalnál, szivaroztak, cigarettáztak, ironikus megjegyzéseket tet­tek, s .egyre fakóbb, remény­telenebb lett az arcuk. Az­tán elmentek. Egymás után keltek fel az asztaltól, meg­csókoltak, és örökre elmen­tek. Pörzse Zsigmond nyolc évvel élte túl feleségét, az ibolyaszemű Annácska asz- szonyt, akinek a sírján min­dennap megöntözte a virá­gokat. Annácskáinak meg­adatott, hogy nyugodt, meg­elégedett szívvel térjen meg az Úrhoz, szokta volt mon­dani a megözvegyült igaz­gató-tanító, mióta a törté­nelem bajt bajra halmozott a családjában. Amikor itt­hagyott bennünket, úgy tet­szett, mindegyik gyerekünk révbe érkezett. A család viszonylag gond­talan korszaka a harmincas évek második felében, Pör­zse Zsigmond nyugalomba vonulásával kezdődött (ak­korra a gyerekeit kitaníttat- ta, s mindegyik szép kar­rierre számíthatott), s az aggodalmakkal teli háborús esztendőkben ért véget. An­nácska asszony 1941-ben, Magyarország hadbalépése előtt néhány hónappal halt meg egy budapesti kórház­ban, ahol a legkisebbik fia alorvos volt. Fehér ágyát körülállták megrendült gyer­mekei. A bencés főiskolai tanár, a premontreiek fő­számvevője, a ludovikás honvéd főhadnagy, a bel­gyógyász szakorvos, vala­mint két asszony lánya, Ju­lis és Jolán (okleveles taní­tónők). A szemét könny fátyoloz, ta, de mosolygott. Idézte a végső búcsú perceit Pörzse Zsigmond a temetés után a halotti tor előkészületei köz­ben. Az egyébként szűksza­vúnak ismert ember most hosszan beszélt megboldo­gult feleségéről, akinek ál­dott lénye — mondta — isten legnagyobb adománya volt az ő számára. 16 éve egyszer már lemondtak róla az orvosok, hazaküldtek meghalni. Az uraság küldött érte hintót, s később elme­sélte szegény, hogy egész úton a zsendülő fűzfák, ré­tek ocsúdó illata kísérte, s miiközben azért imádkozott, hogy nélküle is boldoguljon a család (Bálint és Júlia ki­vételével még valamennyi gyerek tanult), fohászainak, úgy érezte, szárnyakat ad a megújuló természet öröme. És mi történt? 16 esztendő haladékot kapott, hogy be­fejezhesse munkáját a .föl­dön. Hála az Úrnak! Akko­riban egy tudós orvos élt Pannonhalmán, aki látat­lanba írt föl neki orvossá­gokat, miután Bálint meg­mutatta neki a kórházi iro­mányokat. Egy kis üveg lourdes-i vízzel is megör­vendeztette a fia. És csodák- csodája, nem tellett bele egy hónap, Annácsika talpra állt. (Folytatjuk.) A két zeneszám között el­hangzó hatásos szlogen — Danubius rádió, mindig az ön hullámhosszán — egyre több rádióhallgatóra igaz. Ez szól a presszókban, az áru­házakban, az autórádiók­ban ... A Magyar Rádió ke­reskedelmi adásának nép­szerűsége — kivált amióta néhány hete magyarul sugá­rozzák — rohamosan nő. E közkedveltség nyilván­való oka a sok zene, a szol­gáltató jelleg, s a műsor egészét jellemző derűs len­dület. Hallhatunk itt étel­recepteket, lelki tanácsokat magányosoknak és ajándé­kozási ötleteket. Vannak a hallgatókat is bevonó rejt­vények, kérdéseket lehet föl­tenni a stúdióba hívott szak­értőknek. Emellett ki-ki el­mondhatja, hogyan kezdő­dött a napja, mit tapasztalt az utcán vagy a buszon, s persze vannak hírek — kü­lön gyermekeknek szólók is —, és sok reklám. Mindez azonban legföljebb két-há- roim percben, amit mindig a beszélgetés hangulatához igazodó, jó ízléssel kiválasz­tott zeneszám követ. A mű­sor nem igyekszik érdeklő^ dést kelteni egyetlen komo­lyabb téma iránt sem, nem „terheli” a hallgatót bonyo­lult összefüggésekkel, és nem is akarja meggyőzni semmiről. Csak arról beszél, ami és amilyen mértékben az „átlagembert" érdekli. S mindezt sok ötlettel, „hab­könnyű” tálalásban teszi túlzás nélkül világszínvona­lon. S bár az egész rokon­szenves, sőt vonzó, okkal te­hető föl a kérdés: a Magyar Rádió nem teremtett-e sok ezer hallgató körében le­győzhetetlen vetélytársat saját hagyományos három műsorának, kivált ma, ami­kor sokan információtúlte- líitettségre panaszkodnak ; amikor komoly érvek sora értékelődik le; amikor az embereknek több a gond­juk, s megnőtt a könnyed­ség és derű iránti igény. Ilyen körülmények között a Danubius^ rádió a köny­nyebb ellenállás irányát je­lenti. Ezt hallgatva nem kell gondolkodni, nincs szükség szellemi erőfeszí­tésre, helyzetünkkel való szembenézésre. A hírek tényszerűen távirati Stílus­ban hangzanak el, s így két zeneszám között azok is meghallgatják, akiket — úgymond — nem érdekel a politika, s akik lekapcsolnák a rádiót, ha mindez két percnél tovább tartana. Mondhatnánk, így leg­alább • ennyi információ eljut hozzájuk. Félő azon­ban, hogy a 100-as Mega- herz 'közelében lecövekelő skálamutató miatt semmi több. Nem állítom, hogy bárkit, akit érdekelnek a társadalmi vagy politikai kérdések, vagy aki szereti a komoly zenét, a Danubius rádió „elcsábít” mondjuk a 168 órától. Azt viszont igen, hogy égy hallgatói rétegben így igény sem ébred a rá­dió komolyabb műsorai iránt. Esélyt sem ad ugyan­is önmagának, hogy — mondjuk — egy szimfóniá­ba vagy irodalmi műsorba akár csak véletlenül is bele­hallgatva valami szépet fe­dezzen föl, hogy minderre később igénve ébredjen. Mi­ként arra sem, hogy a vi­lág és az ország dolgairól szerzett nagyobb tájékozott­ság révén tudatosabban irá­nyítsa sorsát. Mindezt nem a Danubius rovására mondom, hiszen ennek beindításával a Ma­gyar Rádió csak a választás lehetőségét adta. Vállalva a kockázatot is, hogy főműso­rai hatását csökkenti, s ta­lán épp azért, mert megbí­zott hallgatói arányérzéké­ben és érettségében. Megle­het perszé, hogy ebben üz-v leti szempontok is közreját­szottak. Bárhogy van is, a Danu­bius rádió népszerű. Ennek előnyét talán érdemes volna jobban is kihasználni, és a könnyed hangvételt nemi el­nehezítve, szellemi értelem­ben vett értékeket is „elad­ni”. Bíró Ferenc Turul Ó- és Újsziváczról Fiaim gyűjtik a bélye­get. Vagy én gyűjtöm, csak rájuk fogom a dol­got ... Ez ügyben mindig kétségeim támadnak. No, mindegy: gyűjtjük. Azo- a bélyegeket szeretjük leg­inkább, amelyeken jól lát­ható a postabélyegző fel­irata. Mesélnek ezek a ke­rek pecsétek. összeszedtünk és egy al­bumoldalon szépen sorba raktunk néhány tucat kis piros fecnit. A század ele­jének értéktelen i tömeg- bélyegét a piros, tízfilléres turult. Azután egy öreg atlaszból kinéztük: hol is keltek útra azok a leve­lek,, amelyekre ezeket a turulokat fölragasztották. Olyik stempli nehezeb­ben, a másik könnyen ol­vasható volt. Ízlelgettük a városok, falvak nevét, na­gyítóval néztük a térképen az apróbb-nagyobb ponto­kat. Onnét és onnét sze­relmeslevél, pereskedő irat, születés vagy temetés híre, hétköznapokról szóló tudósítás ment postán, ki tudja hová, a tízfilléres turulok segedelmével. XJngvár, Pancsova, Nagy- tapolcsány, Nagy-Lak, Má- ramarossziget, Nagy-Sza- lonta, Titel, Szobráncz, Pázmándfalu, Fiume, Ö- és Üjszivácz ... Eredeti írásmódjuk szerint idéz­tem néhány bélyegzőt a sok közül. De miért is lett most oly fontos számomra mindez, hogy itt közread­jam? Azért, mert levelet hozott a posta. A mai ma­gyar tömegbélyeggel, a kék, négyforintos kasté- lyossal. Es véletlenül ki­válóan olvasható a bélyeg­ző is. Azt írja: Levélfel­dolgozó Üzem. Talán furcsa, talán ne­vetséges, de ez a felirat torkomat szorítóan elszo­morított. Mi lesz, úgy a kétezer-hatvanadik év­ben, egy Magyarországon lakó kisiskolás bélyeg- gyűjtő — és netán az ap­ja — kedvtelése? Bújják-e majd a térképet, s kere­sik-e — hogy messzibb ne menjünk — Kaposvárt, Nagybajomat, Szenyért, Szennát... Találgatják-e. hogy vajon szerelmeslevél, pereskedő irat vagy mi más indult el a négyforin­tos kastélyos alatt... Hiszen előbb-utóbb bi­zonyára mindenütt lesz le­vélfeldolgozó üzem, amely­ben a gépek gyorsan és nagyon pontosan pecsétel­nek. Pontosabban, mint Szobráncon a postáskis­asszony, aki fehér csipke­galléros, sötétbordó blúzt viselt. Miért épp azt? Mert én most úgy képzelem. Mert el tudom képzelni. Nincs bajom a civilizá­cióval, hiszen élvezem ál­dásait. Mégis bánt olykor, és félek tőle, hogy elsze- mélytelenítő tökéletessé­gével el-eltöröl belőlem, belőlünk valamit. Vala­mi fontosat. Akkor is fon­tosat, ha az olyan apró, mint egy posfai pecsét. Luthár Péter

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom