Somogyi Néplap, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-21 / 303. szám
1988. december 21., szerda Somogyi Néplap 5 Családias a hangulat, rugalmasak a szabályok Pályázatot nyertek Somogyváron Kiváló kollégiumot avattak Tegnap délután ünnepségen kapta meg a kiváló címet Boglárlellén a Kun Béla Középiskolai Kollégium. Az ünnepi közgyűlésen, amelynek. a Vikár Béla Művelődési Központ adott otthonit, dr. Sótonyi Sándor, a megyei .tanács művelődési osztályának vezetője hangsúlyozta, h ogy az oktatás társadalmi megbecsültségének csökkenésével ia kollégiumok szerepe is kisebb annál, mint jelentőségük indokolná. Elmondta: a kiváló címet elérő kollégium története a Balatonbogilári Állami Gazdaság szőlőskislaki kastélyában kezdődött, ahol a diákokat először elhelyezték, s beszélt a Gaál-kúria felújításáról is. A mai kollégiumban folyó személyiségformáló munka eredménye az arany oklevél minősítés, ^melyet négyszer kaptak meg, 1984 óta a diákotthon vezetője Gáspár László. Róla is — akárcsak az elődökről — azt mond ják, hogy öntevékenységet fokozó, eredményeket gazdagító és diáikközpontú a tevékenysége. A kollégium követelményrendszere teljesítmény- központú : a tanulók teljesítményével arányos az elismerés, a jutalmazás. Elmondta azt is, hogy itt a barátság, az otthonosság, a kölcsönös megbecsülés nem puszta jelszó, hanem a hétköznapok természetes velejárója. A Kun Béla kollégium megyénkben negyedikként kapta meg ezt az országos elismerést. A kollégium lakói, a Mathiász János Mezőgazdaságii Szakközépiskola diákjai. Ebben az oktatási intézményben a kollégium ügye mindig az iskola ügye volt. A kollégium elismerése pedig — mondták az avatóbeszédben — valamennyire a város elismerése is. Vízi György, a Művelődési Minisztérium középfokúnevelési főosztályának főmunkatársa adta át a szocialista nevelésben elért kiemelkedő eredményeikért az elismerést, a kiváló kollégiumi címről szóló oklevelet Gáspár Lászlónak, majd Kovács György, a KISZ KB képviselője nyújtotta át a diálktanács egyik tagjának a kiváló kollégiumi zászlót. A szünetben a kollégium 163 lakója közül a negyedéves Németh Szilviával, Zá- dori Zoltánnal és Kiss Sándorral beszélgettünk. Kollégiumuk sikerét egyrészt a családias, jó hangulatnak, a nagyszerű programoknak, másrészt a teljesítmény- és emberközpontú reguláknak tulajdonították. A visszatérő programok közül megemlítették az ismerkedési tábortüzet. a karácsonyi és íiarsangii ünnepeket, s számos sport- és szellemi vetélkedőt. — Szinte egy családként élünk, otthonosan, közvetlen kapcsolatban. A felsőbb évesek sem kioktatják az elsősöket, hanem megszerettetik a kollégiumi életet a kezdőkkel. A kollégium által alapított ösztöndíj-rendszer a tanulmányi eredmények javítását szolgálja. Rugalmas szabályok szerint élünk, sajnáljuk, hogy hamarosan véget ér a négy év. Igazán itt ismertük meg egymást, barátságok alapja volt a kollégista élet. Arról, hogy a nevelőtanárok mennyire népszerűek, mi is meggyőződhettünk, amikor Horváth lstvánnq, az egyik legidősebb nevelő megölelte a négy esztendeje végzett, az ünnepélyre visz- száitérő „öreg” diákját. — Mindig is nagy haverok voltunk a gyerékekkel — mondta kibontakozva az ölelésből. — Velünk" soha nem úgy foglalkoztak, mint egy közösséggel — folytatják a diákok —, hanem egyénenként ismerték meg örömeinket, gondjainkat; segítségét és tanácsot kaptunk mindig. A kollégiumi élet önállóságra szoktat, s ennek az eredményét később érezzük, értékeljük majd igazán. Az ünnepség keretében Gulyás János, a Vikár Béla Művelődési Központ igazgatója nyitotta meg a kollégium társalgójában Bátai Sándor grafikus kiállítását. Az ünnepi közgyűlés a diákok irodalmi és néptáncműsorával fejeződött be. T. R. SZAPUDI ANDRÁS a Nagybeteg mesterünk Most azonban nem tö- * rődött az esővel, nem figyelt az. ablaküvegen kikelt bogármesziékre, mert napfényes sárga kazlak között sétált Annácskával, az esküvő előtti napokban. An- náfcsika napernyőjének piros foltja egyre nagyobb lett, összefolyt a sok sárgával, kékkel, majd eltakarta az eget. Aztán csak inteni kellett a sárkányi templomtoronynak, hogy szólaltassa meg már a harangjait... Odakint megzörgették a vaspántos ajtót. Lonci fölkapta a fejét, letette a tollat. Talán Júlia vagy Jolán gondoltjai s magára terítette saját kezűleg kötött vállkendőjét. — Nyitom — szólt ki halkam, hogy az öregembert föl ne ébressze. — Én vagyak, Loncika — hangzott kintről egy ismerős férfihang. Loncinak elállt a lélegzete. Jézus Mária, ez Ágoston, futott át rajta, és zavarodottságában alig tudta kinyitná a lálkatot. — Kezedet csókolom, Loncika! A sápadt villanyfényben ott állt előtte Pörzse Ágoston, szakadozó vitorlavászon kábáiban, sí nadrágban, bakancsban. — Jézus Mária! Guszti! Hát tényleg te vagy az?! — Hát... ami azt illeti... inkább az árnyékom — mosolygott Pörzse Ágoston, aki borostásan és kopottan is rendkívül vonzó férfi volt (miként ezt Lonci kisasszony a tragédia után írt egyik levelében megjegyezte). — Kiengedtek?! No, hála istennek... — Megszöktem. Lonci kisasszony elsápadt. — Jesszusom! — Megszöktem — keményedéit meg a férfi hangja. — Elég volt! — És most... Üldöznek talán ...? — Lehetséges ... Itthon nem kerestek? — Nem. — Helyes. Talán azt sem tudják, hol van Nádaiháza — nevetett a férfi keserűen. — Kik nem tudják? Lonci még mindig olyan csodálkozva meredt rá. mint aki nem hisz a szemének. — Kik ... Hát akik letartóztattak és internáltak — mondta bosszúsan. — Miután előléptettek századossá. ... — Százados lettél?! Ezt nem is tudtuk. Apád örült volna .. . Pörzse Ágoston megcsóválta a fejét. — Jaj, Lonciká, Loncika... Hát nem érted? Előléptettek, aztán internáltak ... Engedd meg, hogy leüljek, mert elfáradtam egy kicsit ... Karácsonyi ajándékműsor az állami gondozottaknak Ez év őszén az Országos Béketanács Ifjúsági Bizottsága pályázatot írt ki békemozgalmi tevékenység támogatására. A pályázat egyszeri alkalomra szólt, s művelődési intézmények is részt vehettek benne, a kiírásban megfogalmazottaknak megfelelő rendezvények anyagi támogatásáért. A pályázók között voltak a somogyváriák is. A .községi tanács közművelődési bizottsága egy forgatókönyvet nyújtott be, amelyben karácsonyi ajándékműsoruk színvonalas megtartásához kívántak anyagi segítséget kapni. A múlt héten érkeSzovjet kritikák — magyarul Figyelemre méltó vállalkozást találunk a Szovjet Irodalom decemberi számában: egy szovjet kritikai folyóirat, a Lityeraturnoje Obozrenyije arculatát próbálja megismertetni az olvasókkal. Ennek megfelelően a kritikai folyóiratnak az utóbbi években megjelent legjobb cikkeiből ad válogatást. Néhány különösen érdekes közülük: kerekasztál- beszélgetés írók, újságírók, közgazdászok, demográfus részvételével az irodalomnak a társadalomtudományokra gyakorolt hatásáról. Egy tanulmány a mai szovjet prózairodalom törekvéseiről számol be — a szocialista országok kritikusainak szemszögéből. Ugyancsak tanulmány olvasható az idei állami díjas Dugyincev — hamarosan magyarul is olvasható — Féhérruhásoik című regényéről. Az interjúk, önvallomások sora írói ars poeticákkal ismertet meg. A nyilatkozók között van Fazil Isz- kander, Bulat Okudzsava, Graham Greene és Andrej Platonov is. Trifonov legutóbbi, Eltűnés című regényének ismertetésén kívül hírt ad egy érdékes Tyendrajkov-regényről is. Az író abból a fikcióból indul ki, hogy mi lenne, ha számítógépen újra lehetne alkotni a történelmet ... Vajon a legfontosabb történelmi események, személyiségek mennyiben változnának? Egyáltalán: îl- térnének-e attól, ahogyan a történelemben megismertük őket? Lonci kisasszony észbe kapott. — Ne haragudj, édes Guszti... bocsáss meg ... Ô, az én buta fejem, összevissza beszélek, mert még mindig kábult vagyok a meglepetéstől, te meg alig várod, hogy lepihenhess. A férfi elmosolyodott. — Elfeledtem megtáviratozni, hogy kocsi várjon az állomáson — mondta, és lezöttyent a sarokpiadra a nagy konyhaasztal mellé. — Gyalog jöttem. Természetesen nem a falvakon keresztül, hanem toronyiránt, mint diákkoromban. Apám hogy van? — Nem jól — mondta Lonci. — Csak nem beteg? — Nézd, Guszti .. . Eddig senki sem mondta k> a családban, de én kimondom: édesapád a halálán van. — Micsoda!? — Szerintem már csak napjai vannak hátra. És ezt azért közlöm veled ilyen kíméletlenül, hogy gondold meg, mit mondasz neki. — Értem — sóhajtott a férfi. — Arra kérlék, ne azt mondd, hogy megszöktél, hanem hogy kiengedték. (Folytatjuk\) zett mag az Országos Béke- tanács válasza; arról értesítették a somogyi település tanácsát, hogy elfogadták pályázatukat, így lehetőség nyílt arra, hogy az állami gondozott gyerekeknek és a falu alsó tagozatosainak színvonalas műsort rendezzenek. Frank Sándor tanácselnöktől megtudtuk: a kiírók végül is a vártnáí kevesebb összeggel méltányolták elképzeléseiket, de ez sem okozott nagyobb gondot, hiszen a gazdálkodó egységek jelentős segítséget nyújtottak, így a lengyeltóti áfész, a boglárlellei KISZÁKOS Számomra Bojtor Ákos a város nélkülözhetetlen tartozéka. Olyan, akinek része van abban, hogy nekem e város többek között a város. Jó néhány éve már, hogy Ákos a kaposvári gimnazisták Klujber Lásaló-féle „szí ni tanoda’’-niaik mankáns egyéniségeként fölhívta magára a figyelmet. Az ember azt gondolta volna, hogy útja egyenesen vezet majd azokra a bizonyos deszkákra. Hogy miért nem vezetett? S miért ez, a.személyi igazolványába be nem. jegyzett munkahelyi állapot, miért ez a várakozó magatartás — nemcsak neki, hanem a generációjának is —^ erről beszélgettünk. — At tudtad-e menteni egykori tehetségedet mára? — Azt hiszem, igen. — Mit képvisel ma Bojtor Ákos, a 22 éves fiatalember? — Magamat. Saját nézeteimet. Vágyamat arra, hogy a változás ne csak szavakban jelenjen meg. Pedagóguscsaládból származom, s ez egyfajta eleve-elrendel- tetés. Tehát sosem leszek gazdag, nem is hajtok a pénzre. Nekem többet jelent az értelmiségi magatartás: igazodás a szabadsághoz, az igazsághoz, az egyén függetlenségéhez és a nemzethez. — Szép elvek. Mit tudsz megvalósítani belőlük? — Megpróbálok megalkuvás nélkül élni. Szeptember óta függétlen ember vagyok. Reklámszervezéssel foglalkozom. Hoz annyit a konyhára, hogy megéljek. Any- nyira pedig függetlenít, hogy nem kell részt vennem megalkuvásokban. — Átmeneti felfogásnak tetszik ez: kivonulni a társadalomból most, amikor leginkább részt kellene venni benne. — Nem így van! Teljesen azoknak az embereknek szentelem az életem — ez talán kicsit patetikusan hangzik —, akiket szeretek. Olyan feladatokban veszek részt, amelyekben hiszek: — Mi az, amivel legszívesebben foglalkoznál? — Meg vagyok „fertőzve” újság-, rádió- és tévécsiná- lással. Ma hallatlanul felfokozódott igényük van az embereknek arra, hogy új típusú újságokat olvassanak, rádiót, televíziót hallgassanak, nézzenek. A héten például elhatároztam, hogy fölkeresem a városi tanács elnökét: bízzon meg a városi rádió- és televízió létrehozáséval. Nem lehet igaz, hogy nálunk ennyit kelljen várni rá! Természetesen nem. a „főnök" akarok lenni a városi tévénél vagy a rádiónál; mindössze felelősséget érzek azért, hogy minél előbb működjön. — Miért nem kopogtattál be hozzá? — Győzött bennem a kételkedő hajlam. Féltem a tanácselnök udvarias válaszaitól. Attól, hogy megköszöni a segítségemet, s közli, hamarosan itt a városi tévé; s közben még egy évet várhatunk arra, hogy legyen valami a dologból. bizottság, valamint Somogy- vár gazdaságai is. A somogyvári erdészet nagy fenyőfát szállított a diákotthonba, s a feldíszített fa körül tegnap tartották meg az ünnepi műsort. A boglárlellei művelődési ház tánccsaportjának műsora után a diákotthon és a helyi általános iskola tanulói egy-egy feldíszített fenyőágat kaptak ajándékba, majd játszóház és táncház színesítette a programot. Arra is volt lehetőség, hogy videofilmeket, illetve mese- filmeket nézzenek meg a gyerekek. — Hány emberrel találkozol naponta? — Tízzel, százzal... Nem tudom. — Mindenkit végighallgatsz, mindenkivel elbeszélgetsz; ez afféle partizán politizálás. — Sosem vágytam univerzális vagy abszolút tudásra, tehát igehirdetésre. Ennél sokkal fontosabbnak érzem a működő intelligenciát. — Mit lehet ezzel elérni? — Azt, hogy szeress,ék az embert. A szeretet abból áll, hogy viszontszeret az ember. Ilyen egyszerű! A közösségek irányításában még mindig a tekintély és a pa- rancsuraiom a döntő. E- miiatt aztán az emberek nem — vagy csak színleg — azonosulnak azoknak a programjával, akiké ez a fajta hatalom. Szerencse, hogy ez már megszűnőben van. — Érdekel a munkád? — Annyira nem, hogy ezt válasszam élethivatásul. Azelőtt a Somogy Megyei Művelődési Központ munkatársa voltam. Amikor az igazgató meghallotta, hogy a „szabadúszást” választom, azt mondta „Ákos, most szúrod el az életedet”. Kemény vád, szigorú figyelmeztetés ; de alaptalan volt. Nem lehet úgy élni, hogy az ember bemegy a munkahelyére, aztán hazamegy és elfelejti azt a napot. — A generációd másként él? — Egyáltalán nem. Mindenki panaszkodik, mindenki elégedetlen. Nincsenek feladatok, csak a sorbanál- lás a jussunk. Vannak, akik egyetemre mentek, de semmi mást nem tudnak fölhozni, mint azokat a bulikat, amelyeket a suli alatt szervezték. Aztán vannak jó néhányan, akik már négy év alatt Is elvesztették a gimnáziumban eltöltött idő eredményét. Nem az zavar, hogy isznak, hanem hogy leépültek. Senki sem törődött velük, furcsa vákuumhelyzetbe kerültek, s alig van remény a menekülésre. — Azzal kezdtük, te nem koptál meg. Fejezzük be azzal, hogy milyen üzeneted van azokhoz, akik’ úgy érzik, hogy ők mér igen? — Nincs üzenetem! Találkozni kell, beszélgetni, vitázni, és tisztelni egymást. A nemzedékemben most fel- adiatéhség van az átalakításra! Ezt kell tisztelni és ösztönözni. — Végül: miért vagy annyit a Kilián művelődési központ presszójában? — Mert itt nincs rövidital. Békés József
