Somogyi Néplap, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-05 / 265. szám
1988. november 5., szombat Somogyi Néplap — B IRODALOM, Wm KONDRIJANYENKO A forradalom ifjúkorából* Makszim Gorkij „Tegnap és ma” című cikkét a mai olvasó lényegében nem ismeri. A cikk 1919-ben íródott, ugyanazon év májusában jelent meg a Kommunyisztyicseszkij In- ternacional című folyóiratban, és a világ közvéleményéhez szól. Ez az írás a művész szenvedélyes tanúságtétele az oroszországi forradalom törvényszerű, elkerülhetetlen és szükséges voltáról. Nem kell feltétlenül egyetér- tenünk az író egyes értékeléseivel (tudjuk, milyen bonyolult és mennyire ellentmondásos volt Gorkij viszonya október eseményeihez), de mindenképp magával ragadja az olvasót a cikk általános pátosza; ezt az írást közeli rokonság fűzi Biok „Szkiták”-jához, es neves orosz íróknak a szemük láttára végbemenő, nagy történelmi eseményekről szóló, más vallomásaihoz. A „Tegnap és ma” című cikket még ugyanabban az évben, 1919-ben közölte a Krasznij Baltyijsz'kij Flot című újság és a Soviet Russia című hetilap, de azóta nem jelent meg újra. Ügy véljük, hogy jelenlegi közlése, mely hozzásegíti az olvasót, hogy lássa „a forradalom ifjúkorát”, és közvetlenül bekapcsolja őt a „Tíz nap, amely megrengette a világot” légkörébe, időszerű, aktuális. Mindent tudnunk kell önmagunkról, semmit sem szabad titkolnunk, minden anyagot hozzáférhetővé kell tennünk az olvasó számára. A legendás és szépséges, nyugtalanító és egyedülálló forradalom nagy igazsága csak ebben az esetben válik az olvasó tudatának és erkölcsi érzékének szerves részévé. TEGNAP ÉS MA A tegnap a nagy hazugság napja volt. Hatalmának utolsó napja. Az emberek régóta, szálanként, akár a pókok, gondosan szőtték az óvatos kispolgári élet erős pókhálóját, és annak hamissága, mohósága eközben mindinkább átjárta őket. Rendíthetetlen igazságnak tartották a cinikus hazugságot: az embernek felebarátja húsával és vérével kell táplálkoznia, a termelőeszközöknek — a természettel vívott harc eszközeinek — pedig az ember elnyomása eszközeként kell szolgálniuk. S lám, tegnap ezen az úton eljutottak az összeurópai háború tébolyáig, lidérces fénye egyszerre megvilágította az ősrégi, makacs hazugság egész csúf meztelenségét, és ... és most azt látjuk, hogy a régi világ alapjáig megrendült, szétrobbant, komor titkai feltárultak, s látásukat visszanyerve ma még a vakok is észreveszik a múlt minden rútságát. Ma eljött a leszámolás skörnyű napja — a hazugsággal, amely tegnap uralkodott. A népek türelme elfogyott, és a robbanás erejével lerombolták a korhadt életet, amelyet már nem lehet helyreállítani régi formáiban. Vajon minden régit elpusztítottak? Nem! Ezt holnap fogják megtenni. Ma sok szörnyűség van, de mindez természetes és érthető. Vajon nem magától értetődő az, hogy ezek az emberek, akiket megmérgeztek a hatalom erős mérgei — az alkohol, a szifilisz —, nem lehetnek nagylelkűek? Vajon nem természetes az, hogy az emberek lopnak, ha a lopás volt a tegnap fő törvénye? Természetes dolog emberek tucatjait, százait, ezreit megölni azután, hogy négy éven keresztül hozzászoktunk milliók legyilkolá*A Szovjet Irodalom 1988. XII. számában fog megjelenni. sához. A tegnap elvetett mag ma szükségképp kikelt, a jelen kegyetlen, de a Kegyetlenséget nem ő szülte. A rosszat az emberek teremtik, semmi sem keletkezik tőlünk függetlenül. A múlt romjai között világosan látszik mindaz, ami vele összefügg és egybeforrott, és mindaz, ami az elnyomott emberek lelkében rejlett, ma elnyomásra ösztönzi őket. Az ember olyan mezítelenül áll a történelem tükre előtt, mint az állat, s az elkésett, fölösleges bosszú lángjától ég. — Sok mindent lehetne még mondani a mai nap emberéről. De ne feledjük, hogy a nappal túl világos, és ezért olyan sűrű az árnyék. Meg kell értenünk, hogy ma a porban, a szennyben, a rombolás zűrzavarában már elkezdődött a nagy munka: az ember kiszabadítása a múlt erős, vaspókhálójából; szörnyű nehéz munka ez, olyan, mint a szülés kínja; de élveznünk kell, hogy utolsó óráit éli a tegnapi rossz a tegnapi nap embereivel együtt. Ügy alakult, hogy az igazság diadaláért vívott döntő harcba a legtapasztalatlanabb és leggyöngébb harcosok indulnak a népek élén: az orosz emberek egy gazdaságilag és kulturálisan elmaradott ország lakói, olyan emberek, akiket másoknál jobban meggyötört a saját múltjuk. T egnap még az egész világ vadembereknek tartotta őket, ma pedig bár majdnem éhen halnak, lelkesen és bátran indulnak győzni vagy meghalni, mint a régi, edzett harcosok. Aki őszintén hiszi, hogy az emberiség legyőzhetetlen törekvése a szabadságra, a szépségre, az értelmes életre nem hiú ábránd, hanem minden tekintetben reális erő, amely egyedül képes létrehozni az élet új formáit: hogy ez az erő valóban olyan emelőkar, amellyel ki lehet fordítani sarkaiból a világot, annak — minden becsületes embernek — el kell ismernie azon tettek világraszóló jelentőségét, melyeket Oroszország legbecsületesebb forradalmárai visznek véghez. Ami jelenleg Oroszországban történik, azt úgy kell felfogni, mint óriási kísérletet ama nagy eszmék és szavak megvalósítására, amelyeket az emberiség tanító- mesterei, Európa bölcsei alkottak meg, mondtak ki. Tegnap az európai szocialista eszme tanította gondolkodni az orosz népet, ma pe- dig az orosz munkás dolgozik az európai gondolat diadaláért. És ha legyőzik a becsületes orosz forradalmárokat, akik kevesen vannak, akiket ellenség vesz kerül, és akiket elcsigázott az éhség, akkor e szörnyű szerencsétlenség következményei súlyos teherként nehezednek majd Európa valamennyi forradalmárának, az egész munkásosztálynak a vállára. Ezért a katasztrófáért — ha bekövetkezik — vérükkel és életükkel kell fizetniük azoknak, akik nem érzik át, nem értik meg azt a szörnyű harcot, amelyet az orosz munkások vívnak napról napra. A becsületes szív nem ismeri a habozást, a becsületes gondolattól távol áll az engedmények csábítása, a becsületes kéz fáradhatatlanul dolgozik, amíg a szív dobog: az orosz munkás bízik abban, hogy szellemi testvérei nem engedik megfojtani a forradalmat Oroszországban, nem hagyják, hogy feltámadjon az, ami halálos sebet kapott, a véget járja, ami eltűnőben van és el fog tűnni — ha Európa forradalmi gondolkodása ma megérti a nagy feladatot. Gellért György fordítása Bolsevikok. Borisz Mihajiovics Kusztogyijev festménye Ljubov Nyikonova ELŐSZÖR SZIBÉRIÁBAN Nem tajgai erdők zúgása várt minket itt, de gépmoraj és őrült munkadüh, robaj, perzselt a fagy, a tűz arcmása. Szikrázva tündökölt a jég, salak zúdult az égő dombra, így dolgozott e vasvidék fagyba, fémbe kovácsolódva. Mai szovjet költők A ;forradalom városában született Szergej Volszkij; de a szibériai Valerij Zubarjov, \Szergej Donbaj, Valentyin Mahalov, Ljubov Nyikonova verseiben is a szovjet Ura mai, tífjabb nemzedékének életérzései szólalnak meg. A táj szeretete, a hagyomány tisztelete, néha öngúny és szatirikus hang is megcsillan soraikban. Összeállításunkkal köszöntjük a forradalom évfordulóját. Valerij Zubarjov TITKOK Ünnepnapi társalgásaink zűrzavarából, hol erről, s arról is követte szó a szót, asszonyarcck ragyogtak fel ránk, nem evilágból, Hanem a Tejúton túli csillagországból valók. Ami volt, szétzúztuk, ám magunkból építettünk fel egy új mindenséget, s mily édes méreg csordult a szavunkból, és mi csak kortyoltuk ez.t a mérget. Ám ekkor gyengéd erők vonzására földünkre tértünk meg, de itt levert és belénk hasított a madarak sírása, kedveseink, kik délre szálltak el . .. Kedves társam is, ki tenyeremből még szomorúan nézte az eget, miként a napsütés alatt az erdő, ' úgy árnyaskodott és fényesedéit. .• Majd lassan ráuntunk a társalgásra, kedvünk is és erőnk is elfogyott, és a madárraj nagy körforgása zagyvaságunkra is fényt hozott. Szergej Donbaj Én, a fagyos nap testvére A kerekeskút víztükrére Most fagy ,szö hálót, még puhát, És én, Ia fagyos nap testvére, Hótömbök közt, féléven át Hordok fagykororiát, füles Bundasapkámon tövisest. Ha szél fúj, fehér éjszakában, Előbb ; jön meg, mint Leningrádban, A jég, mint,szalmaszál, törik, Immár a meggyvirág virít, S egy vadrózsabokor nevet Vörösnyakkendös ünnepet. Hát én, a fagyos nap testvére Épp epret szedni indulok S már fagy lehel ú ikút ‘tükrére, Ni, f ázás markomban huhog. Valentyin ' z . r j ' Mahalov E szép reményt es gazdagságot Még érzem az psz üde fényét, És csókolnék rá örömöt, Oly tiszta az égen a kékség Az út arany pjka (fölött. O, földanya, ne haragudj rám, O, bocsáss meg, kék láthatár, Bár jókor vetettem el búzám, Ily késön ért kasza 'alá. Én parasztnak születtem, nőttem. Az ppai szót követem, És földem, e jó orosz földem En el nem hagyom, szeretem. Már sok dolgos köznapot éltem, Itt kalászt hajt a sszeretet. S kik vigyázzák .munkám, a léptem. Oly csendesek, egyszerűek. S csak mentem. Ily falusias volt A remény, lelkemben a fény, Sok idegen ablakon, ajtón Csak szívemmel kopogtam én. A ,sofs teszi ezt, a megértés. Fordultak rám könnyes arcok, S /sok forró, örömteli nézés, Mert <a !szavam komolyan szólt. És .volt úgy, hogy korán vagy késve Harcoltam meg igazamért, És volt úgy, hogy baj jégverése Torlódott a fejem fölé, De népi kedv, jó barátságok öröme bennem a hit. E szép areményt és gazdagságot Hirdessem én végnapomig. Konczek József fordításai Az Isszik-Kul hegyi tó; Sok legenda fűződik hozzá Andrej BogoszloYSzkij TO LLPRÓBA Egy nagy író átkozottul lusta volt, a gondolattól is elborzadt, hogy megtöltse tintával a tollát. Golyóstollal nem akart nagy műveket írni, jogosan feltételezve, hogy a kulimász esztétikátlanul elmázolódik a papíron, az ő ujján meg bütyök nő. Ceruzáról szó sem lehetett — ugyan ki ír korszakalkotó müvet ceruzával! Az ötletek egymást kergették fejében, fényes jellemek csillogtak, stílusos figurák vágyódtak papírra. Az író leül az asztalhoz, kezét a tollért nyújtja, a toll a papírhoz ér ... de nem! Egy étién csepp tinta sincs benne, megtölteni pedig szörnyű, hogy mennyire nem a karódzik. Sőt, egészen meggörnyed, már-már összecsuklik az undortól, a lustaság egyre jobban hatalmába keríti, szinte húzza a széles pam- lagra — rágyújtani, elnyújtózni ... Emiatt nem olvastuk a Tajgai tűz című művét, akárcsak a Cservjakov hasonmását, az Arany és ezüstöt. Nem olvastuk az öreg színész életéről szóló trilógiát, a Darij Belouszov éveit, vagy az Egyszer a parkban című regényt, továbbá több mint hetven kitűnő elbeszélést. Egyáltalán semmit sem olvastunk, mert semmit nem írt meg, bár annyi ötlete, elgondolása volt!... Nemrég meghalt a nagy író. A sors akarata szerint tolla hozzám került. Miután sikerült leküzdeni lustaságomat, magam elé húztam a tintásüveget, megtöltöttem a tollat, és írni kezdtem vele. Egész jól ír. Tolipróba. Szárnypróba ... Horváth Lilla fordítása Szergej Volszkij Célt érni... Célt érni szenvedélyünk olthatatlan : körmön, karmon, hát négykézláb, de föl! S ím, a könnyen boldogulok — ök tudtak ellökni minden bajt maguk elől. S büszkén bevéve már a csúcs szikláit hars győzelmük dicsőséget kiált.. . Néha bizony egy Harlequin se jár itt, hogy profilból is megnézné magái.
