Somogyi Néplap, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-26 / 282. szám
1988. november 26., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK HÁROM TALÁLKOZÁS Ha majd érettségiző fiaim egyike elém állna a nagy vizsga közeledtével, amikor már a leendő hivatására is gondolnia kell, s ifjúi kíméletlenséggel a szemembe vágná: ..Apa, én nem leszek újságíró”, akkor ez fájna nekem, ám egyben mélységesen egyet is értenék a véremből való maturaodus céljával. Dr. Csorba Lajos, a megyei kórház mellkassebészetének főorvosa jó néhány évvel ezelőtt már megízlelte ezt az érzést. Érettségizni készülő lánya pattant elé, majd egészen váratlanul és tiszteletlen módon lehü- lyézte a köztiszteletben álló kandidátust, azután nem lett orvos. Atyja csuklott néhányat, de bölcsen helybenhagyta a döntést. Hiszen ő sem medikusnak kívánkozott az érettségi után. — Zenész szerettem volna lenni, azért néz le ránk onnan a polcról most is Beethoven. Azért játszom még ma i6 olykor-olykor a hegedűn. És szomorkodom: a sebészkéz, bár ügyesnek kell lennie, nem hegedűskéz. Mennyivel jobban tudtam muzsikálni a zeneiskolai koncerteken ... Erdőmérnök is szerettem volna lenni. Most talán azért kerészkedem a hegyben... De nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy az orvosi pálya nagyon távol állt tőlem. A harmadik helyre soroltam. Édesanyámnak viszont kezdettől fogva az volt az ideája, hogy egyetlen fia gyógyítson. Tizenhat testvér közül származó édesapám hentes volt. Szegény, vidéki hentes. Ö nem jelölt ki pályát nekem, csak azt kívánta, hogy tanuljak. Húgom és nővérem tanítónő lett. Iskoláinkat otthoni biztatással, de anyagi háttér nélkül végeztük el. — Milyen volt átélni ezt? S milyen a következő éveket a hódmezővásárhelyi, a szárszói szellemiséggel megáldva? — Szívszorító. Torokszorító. Mit mondjak még? Erősen udvaroltam abban az időben egy lánynak. Tudtam: ha megnősülök, akkor azonnal kirúgnak a kollégiumból, amely akkor már nem volt népi. A lány ráállt. Így rúgattam ki magam. A lány most nagymama, én meg nagypapa vagyok. Akkor albérletben laktunk. Később Budapesten előtte állt a fényesebb karrier. A kedvemért mondott le róla, amikor Kaposvárra költöztünk. De közben néhány sikert és néhány kínt még átéltünk. — A Nékosz felszámolása után közéleti pályája megszakadt. Bizonyára több ereje maradt a szakmájára. — Egyetemistaként, kezdőként alapvető szakmai gondjaim nem voltak. Ezt minden nagyképűség nélkül, nyugodtan mondom. Mindig arra törekedtem, hogy a tanulmányi eredményem kitűnő legyen. Az is lett. Ehhez (akkor még) feltétlenül tudni kellett valamit. Olyanoktól tanultam, mint Straub F. Brúnó, aki biokémiára oktatott. Tulajdonképpen Szent-Györgyi Albert módszerét, szellemiségét közvetítette hozzánk. A sebészetet elsősorban Sebestény Gyulától, a már akkor világhírű professzortól leshettem el. Az egyetemen végképp elköteleztem maA hódmezővásárhelyi református gimnáziumba járt. Az iskoláról elég annyi: tanárai örültek, hogy a diákok szoros kapcsolatot tartanák az első vidéki népi kollégiummal, az 1943-ban megalakult vásárhelyi Cseresnyéssel. Az ifjú Csorba Lajost elküldték a szárszói találkozóra, hogy nyissa ott nagyra a fülét, és vigye haza a híreket. És amikor a németek megszállták az országot, akkor a vásárhelyi tantestület úgy dön tött: megszüntetik a német nyelv oktatását; helyette angolt tanítanak. — önveszélyességig bátor, nyakas kálomista tanári kar jóvoltából találkoztam Szárszón először Somoggyal. Veres Péter dedikációjával őrzök két kötetet is onnan. Meg persze nem szólaltam, hiszen még gyerek voltam. De muníciót kaptam bőven. Az iskolai követelményekről nem kell külön szólnom, ott szent volt a tudás. Megtanultam, hogy a legjobb tanulmányi eredmény ad igazi jogot a szabadszájúsághoz is. 1945-ben érettségizett. S ha ezt nem akkor tette volna, most talán a világ koncerttermeit járná. A Zeneművészeti Főiskolára akarták küldeni — hat évig volt a vásárhelyi zeneiskola ingyenes tanulója különleges tehetségének okán. Szeged viszont 26 kilométerre volt. Oda gyalog is el tudott járni az egyetemre. Az orvosira. Hétfőn elballagott, hétközben a klinika kazánházában aludt, pénteken vagy szómbaton hazaballagott. Nem egyedül volt ilyen helyzetben. És nem egyedül berzenkedett ellene. Részt vett a medikus népi kollégium megszervezésében, majd titkára lett. A kollégisták tanulmányi átlaga a négyes fölött volt. Öt 49-ben ezért Pestre hívták, mert az ottani nékoszosok között divatos lett a bukás. Néhány hónap múlva elérték a szegedi átlagot. És kollégiumigazgató diákként ott volt a városi színházban, amikor Révai hírhedt beszédével egy óra alatt szétverte a népi kollégisták mozgalmát. gam a sebészet mellett. A politikát szenvedőként és veszélyeztetettként fájdalommal néztem. Kifelé igyekeztem belőle. Sorkatonaként behívták a Belügyminisztérium intézményébe, a Korvin Ottó Kórházba. A suttogni is alig merő köznyelv ávóskórháznak mondta azt. — Hogyan lépett oda be először? — Elkeseredve. Már előkészített helyem volt egy híres klinikán. De bebizonyosodott, hogy nem mindig akkor teszik tönkre az embert, amikor számít rá. A Korvin olyan korszerűen fölszerelt kórház volt, hogy kevés magyar sebésznek adatott meg hasonló. 1957 májusáig dolgoztam ott. Borzasztó volt. ám szakmailag rengeteget jelentett, hogy a hadisebészetet is kitanultam 1956-ban. Október 23-án a főnökünk eltűnt és csak novemberben tért vissza. Azután rögtön le- íasisztázott bennünket, a három fiatal sebészt, aki ott maradt mindvégig. Azt vetette a szemünkre, hogy az ellenséget is gyógyítottuk. Emlékeztettem az orvosi esküre. Többször kértem a leszerelésemet korábban is, de csak 1957-ben engedett el. Akkor viszont könnyen. Kiváló sebész volt. És ne többet róla. Korvinos éveinek egy részét házi őrizetben töltötte. Egy koncepciós per vádlottja* ellen nem volt hajlandó tanúként vallani. Kis híján vádlottként. Őrizetét ő maga oldotta föl. Feleségével színházba ment a szigorú utasítás ellenére. — Azt mondtam: csináljanak velem amit akarnak, lőjenek főbe. Hónapok óta nem voltam szabad levegőn. Csak a lakásomban és a kórházban. Azután észleltem: az őrizet minden külön értesítés nélkül megszűnt. Jóval később tudtam meg: a fővádlott, aki ellen föl akartak használni, vagy aki mellé állítottak volna, öngyilkos lett. Tehát ebből a szempontból szükségtelenné váltam. De azért még őriztek néhány hónapig. Utóbb rehabilitációként kaptam egy leilei beutalót. így zajlottak akkor az események. Az ember nem tudta, hogy másnap egy cellába megy vagy jutalmat kap. Nos, a leilei üdülés volt a második találkozásom Somoggyal. A harmadik pedig a főorvosi állás megpályázása és elnyerése. A harmadik, a végleges. — Miért pályázott egy sikeres budapesti sebész a hatvanas években éppen Kaposvárra? — Két okból. Több nemzetközi kongresz- szuson való részvétel és az országos Korányi Intézetben eltöltött évek után kezdtem eléggé elismert ember lenni. Viszont világhírű főnököm mellett kidogoztam egy olyan új eljárást, amilyennel ő nem értett egyet. Hogy értse: a mellkasba vagy hátulról vagy elölről volt szokás behatolni. Mindkét módszer jó, de mindkettő rengeteg izmot átmetsz. Én a hónaljmetszéssel úgy dolgozom, hogy egyetlen fontos izmot sem sértek meg. Erre mondta azt a főnököm, hogy marhaság, mert kicsi a behatolás, és nem lehet a mellkasban dolgozni, meggyilkoljuk a beteget... Már régóta elismert módszer az enyém. Bizonyított. Attól még a főnököm nagy ember volt, egészen kiváló. De hát a nagy koponyáknak nagyok a tévedéseik is. Mindegy, el kellett jönnöm. A másik ok az volf, hogy akkoriban fejeződött be a tébécé elleni harc. A tüdősebészeti osztályok ezzel az óriási sikerrel tulajdonképpen önmagukat számolták föl, hiszen mind kisebb szükség volt rájuk. Nagyon jól jött, hogy nemcsak tüdősebész voltam, hanem általános sebész is, jól jött a „háborús” gyakorlat... Megpályáztam a kaposvári főorvosi állást. El is nyertem. Olyan fiatal orvoscsoportot sikerült itt összekovácsolni, hogy ez a tulajdonképpen kicsi osztály megelőzött, lekörözött számos nagy országos intézményt. 1975-ben védtem meg kandidátusi disszertációmat, természetesen a hónaljmetszésről. És egy sor kollégám is magáénak mondhat tudományos eredményeket. — Hosszú — némi erőfeszítéssel a laikus számára is érthető — orvosi, sebészi okfejtésekbe fogott, amikor idáig ejutottunk a beszélgetésben. Rendkívül érdekes volt. Idézni mégis — fájdalom — képtelen lennék, bár szorgalmasan jegyzeteltem. Tartok tőle: minden sorban lenne két hiba. Egy gép javításáról is nehéz írnia annak, aki nem szakmabeli. Hát még az ember, a csodaszerkezet szétszedéséről és összerakásáról ... Nyolcvannégy éves embert operáltak, amikor azt a műtétet a világon mindenütt csak hatvanéves korig engedélyezték a szakirodalom szerint. S az a nyolcvannégy éves ember a műtét után még jó ideig „szaladgált”. Száz tudományos dolgozatot közöltek a kaposváriak külföldi és hazai folyóiratokban. 1965-ben egy év alatt 180 műtétet végeztek el, 1987-ben ezerkétszázat ... — Hatvanegy éves. Kegyetlen kérdést teszek föl: meddig még? — Addig, amíg munkaképesnek érzem magam, de legvégső terminusként a hatvanötödik születésnapomat jelöltem ki. A lányom mérnök. Az unokám nagyon hiányzik. Még dolgozni is akarok, de már arra is gondolok, hogy nem kellene naponta reggeltől estig távol lennem a magánéletemtől. Az embereim fölnevelődtek, amit alkottam, kerek egész. Nem lesznek nosztalgiáim. Somogy és Kaposvár nehezen fogadott be, mint minden idegent. De már egészen kaposvári és egészen somogyi vagyok. Csodálatos békességben éltünk eddig, s remélem, élünk ezután is feleségemmel. Van még náhány vágyam. A legnagyobb, félek, nemigen teljesül az életemben, de azért vágyom rá. Mostanában túl sokszor érvényesül a nyers erő. Nem fejtem ki ezt bővebben. Olyan időket szeretnék látni, amikor a szelíd ész és a tudás kerekedik felül. Luthár Péter
