Somogyi Néplap, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-24 / 280. szám

1988. november 24., csütörtök Somogyi Néplap 5 Hetven éve alakult meg a KMP 1918 őszén, a helyét, útját, perspektíváit kereső magyar társadalom állapotát jelez­te, hogy alig volt egyesület, klub, kévéház, magánlakás, ahol az Ady megénekelte 4—5 magyar össze ne ha­jolt volna. Volt miről beszélni, hisz az ország alig lábalt ki a vi­lágháborúból, az éppen meg­született demokráciát a tör­ténelem mind keményebb próbák elé állította: gazda­sági összeomlása, a történel­mi Magyarország széthullá­sa, a vesztett háború min­den terhe az új rend vállá­ra nehezült. 1918. november 24-én, va­sárnap délután Kelen Jó­zsefeik Városmajor utca 42. szám alatti lakásában, mint­egy 40 résztvevőivel, összeült a KMP alakuló értekezlete. Az ülésen határozatot hoz tak az új forradalmi mun­káspárt megalakulásáról és megválasztották az első köz­ponti Bizottságot, s annak elnökét Kun Béla személyé­ben. Az új forradalmi párt ve­zetése kifejezte személyi ösz- szetételében mindazoknak a forradalmi erőknek össze­fogását, amelyek 1918 őszén már tudták vállalni 1917 ok­tóberének követését, a szov­jet-orosz példa autonóm al­kalmazását, a szocialista forradalom megvívását. Ma­gyarországon. Képviselve volt a pártban az orosz forradalom és a polgárháború harcaiban le­ninistává edződött volt ha­di foglyok csoportja — akik korábban is tekintélyes ve­zetői voltak a hazai mun­kásmozgalomnak —, „régi”, I. világháború előtti szociál­demokrata baloldaliak, a forradalmi szocialisták, s az 1918-as politikai tömeg- sztrájkok munkásvezetői. Ebben a néhány tucat em­berben egyesült a magyar munkásmozgalom minden régi, jó tradíciója s az orosz forradalom tapasztalatai. Talán a gyűlés végén néhá- nyan eldúdolták az Intema- cionálét (noha szövege, Bresztovszky Ernő fordítá­siában 1904 óta ismert volt, ez idő tájt lett „divatossá” mint a világforradaiom és a fiatal szovjet állam himnu­sza) és talán hitték is, hogy „semmik vagyunk, s minden leszünk” és „ez a harc lesz a végső” s még holnapra „nemzetközivé lesz a világ”. Mosolyoghatunk a naiv for­radalmi messianizmuson, ám tény: ebből a kis cso­portról néhány hónap alatt olyan erő született, amely nélkül nem lehetett kormá­nyozni az országot. Mi volt ennek a jelenség­nek a titka? Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy az új forradalmi párt már szüle­tése pillanatában sem for­radalmi utópiák koraszü­löttje volt, hanem időben, mondhatni a kor parancsá­ra jön létre, hogy szervezett keretet biztosítson* Magyar- országon a polgári demokra­tikus forradalomban jelen lévő, s a szocializmus felé tájékozódó erőknek. Időben lépett a történelem színpadára, hogy segítsen kihasználni a nemzetközi szocializmus érdekében a Közép-Európában kialakult, s a háború vesztes országai­ban klüönösen kiéleződött forradalmi helyzetet, támo­gatva egyúttal az interven­ció és 'a polgárháború ket­tős szorításába fogott Szov- jet-Oroszországot. Életre hí­vását az is szükségessé tet­te, hogy társadalmi és nem • zeti alternatívát adjon a polgári demokratikus rend­szer jó szándékú, ám a le- • heteden külpolitikai és ka­tonai helyzet miatt, és az ellentétes osztályerők nyo­mása következtében ku­darcra kárhoztatott. törek­véseivel szemben. A KMP sok tekintetben nem volt „szabályos” párt, hanem Kun Béla találó jel­lemzése szerint „agitációs szervezet”. Vezetői nem gondoltak az utókor történé­szeinek osztályzataival s nem önmagukat kívánták megszervezni, hanem mi­előbb meg akarták hódítani a munkásság, a dolgozók minél szélesebb rétegeit a szocialista forradalom prog­ramja számára. Ezt a célt minden nehézség ellenére — hisz 1919 február végén a párt vezetői letartóztatták — a márciusi fordulatot meg­előző hetekben sikerült el­érni. Joggal állapíthatta meg már 1919 őszi, bécsi emigrá­ciójából visszapillantva Kunfi Zsigmondi, hogy 1919 tavaszán „a munkásság nagy tömegei név szerint és for­ma szerint a szociáldemok­rata párthoz tartoznak, de gondolkodásukban és érzel­mükben kommunisták”. Kunifi szavait igazolták a tö­megek. Március derekán számos megyében átvették a hatal­mat a munkástanácsok, megindultak a tárgyalások a Gyűjtőfogházban tartott kommunisták, valamint a baloldali szociáldemokra­ták, a Budapesti Munkásta­nács, illetve egyes nagyüze­mek bizalmijai között. Az MSZDP-ben erősödött az igény a kommunistákkal va­ló megállapodásra, a mun­kástanácsokban, pártfóru­mokon egyre nyíltabban kö­vetelték a hatalom átvéte­lét. Ezekben a napokban vált igazán nyilvánvalóvá, hogy a kommunisták programja nemzeti program is. A párl nemcsak a termelés mun­kásellenőrzését, a nagybir­tokok kártalanítás nélküli kisajátítását hirdette, hanem visszautasította a nemzeti létét fenyegető területrablá - sokat is. A Kárpát-meden­cében élő népekével együtt képviselte a magyar nép önrendelkezési jogát, amikor az egymást elkerülhetetlenül megrövidítő polgári „megol­dásokkal” szemben az itt élő népek szocialista föde­rációjáért szállt síkra. Űj külpolitikai orientációt kínált az országnak, a szö­vetséget a világháború győz­teseivel dacoló Szovjet- Oroszországgal. Ez a kon­cepció a válság kiéleződése idején, a polgári demokrati­kus kormányzatot megren­dítő antant-ultimátum (az ún. Vix—jegyzék) átnyújtá- sának pillanatában a legszé­lesebb tömegek rokonszen- vével találkozott, hisz egy­szerre nyújtott távlatot a társadalmi átalakulásra, s az elviselhetetlen nemzeti sérelmek- orvoslására. Ez a közhangulat, és a döntés pillanatában a kommunisták javaslatára megvalósult, munkásegység tette békéssé a szocialista fordulatot Ma­gyarországon (megakadá­lyozva egyidejűleg a Szov- jet-Oroszország elleni, talán legfenyegetőbb intervenciós terv véghezvitelét.) Az elkö­vetkező 133 nap egy világ- történelmi jelentőségű, és tanulságaiban ma sem ak­tualitás nélküli kísérlet nyi­tánya volt. Sokáig elhomályosult, hát­térbe szorult, hogy a KMP alapítói számára az eszmei alapot, a politikai kiinduló­pontot az Áprilisi tézisek, az Állam és forradalom je­lentették, ezt próbálták át­ültetni a gyakorlatba. Ha valamivel össze lehet tehát vetni a magyar tanácsállam politikáját, akikor az nem a leninistának „átértelmezett” szovjet-orosz gyakorlat, ha­nem az Állaim és forrada­lom elképzelése a „kom- münállamról”. A KMP alapítóinak, az 1919-as forradalom nemze­dékének eszmei öröksége ezért — érthetően — zár­ványként élt a létező szo­cializmus testében, míg az alapítók nemzedékének (döntő többségüknek) tragi­kus sors jutott osztályrészül. Csak remélhető, hogy a je­len kritikai folyamatai ki­bontják a zárványból a má­hoz szóló üzenetet. Kende János A SZÁNTÓDI REMETE _____________________ „K azinczy jő — menny szekerem, s lovam..." Csöndbe, ködbe borult puszta, kihalt Balaton-part, elárvult rév. Egy régi, le­bontott kocsma jut eszem­be; sercegő mécses a kár­mentőben, s nagy lomha ár­nyak a kecskelábú asztalok között. A csárda falához tá­masztott „evedzők”-ről csö­pög a víz, a révészlegények mára befejezték a munkát... Akárki jön, nem fordulunk többé, fogadkoznak a vén mestergerenda alatt, s egy- egy icce bort kérnek a ked­vetlen, álmos szemű kocs- márostól — hozómra... És ekkor egy ázott, elcsigázott arcú nagyságos úr lép az ivóba. „ ... Sokszor alig lehetett háromszáz lépésnyire ellátni, s az ősz hideg szele a parázs­esőt kocsimba verte be” — emlékezett később erre az estére a váratlan vendég, akinek neve Kazinczy Fe­renc vala. Literátor ember lévén dideregve is alaposan megfigyelte a letarolt tájat, a révházat, a lármázó legé­nyeket. „Horváth Szántódon volt, túl a Balatonon, hova Tihanynak kellett menni... Lovaim nem mehettek to- váhb, annyira ki voltak fá­radva; a helységben (Füre­den) pedig újakat nem kap­hattam, mert azok a legelőn voltak.” Gyalog indult útnak vizenyős réteken, s nedves kősziklákon keresztül. Ami­kor rászánta magát a gya­logtúrára, úgy tetszett neki, hogy Tihany közel van. S mire a rév házhoz ért a félsziget túlsó oldalán „egé­szen elestvéledett”. Pedig ő, miként írta, legszívesebben röpült volna Horváthoz, az­az Pálóczi Horváth Ádám- hoz, Szántód-puszta neveze­tes bérlőjéhez, aki „remete lakában” nem sejthette, hogy igen tisztelt és kedves ba­rátja sok ékes és okos sza­vú levele után hamarosan megérkezik. Nem volt köny- nyü rábírni a révészlegénye­ket, hogy a falhoz támasz­tott evezőket újira kézbe ve­gyék. Ehhez több kellett a szónál. „Csak másnap reg­gel akartak visszatérni (mármint Szántódra), de le­itattam őket láboki ól, s megígértem, hogyha holnap visszajövök, ismét megita­tom; s égő fáklya mellett léptünk a hajóra.” A legé­nyek a sok bortól dalolni kezdtek, s lehetséges, hogy a szokásosnál nagyobbakat billent a hajó, mert Kazin­czy szolgája rettenetesen félt (feltehetően maga Kazinczy is), különösen, amikor a víz közepén eloltották a fáklyá­kat. Am „szerencsésen elju- tánk a parthoz, honnan Szántód-felé a feneketlen vermes ingoványon égő szö- vétnék mellett vezetett is­mét a három ittas legény. Elütötte vala a tizenegyet, midőn Szántódra beértem, de Horváth még fenn volt és dolgozott...” A szántódi házigazdának különösen sok időt és fi­gyelmet szentelt néhai Pé- terffy Ida, aki 'két szántód! füzetben is foglalkozott a hazai felvilágosodás kiemel- > kedő egyéniségével, a poli­hisztorral, akinek sokáig is­meretlen 1788—89-ben (200 éve!) írt leveleit elénk tár­va számos érdekes, értékes helytörténeti adattal, szín­folttal idézte meg Pálóczi Horváth Adám egykori so­mogyi világát. írásai min­denekelőtt arról győzték meg az olvasót, hogy a szin­te csak szakmai körökben számontartótt literátor tu­dóst érdemes megismerni, hogy sokoldalú, nyílt és ro­konszenves egyénisége 200 esztendő távlatából is üdí­tően hat a vele barátkozók- ra. Akárcsak egykori tár­saira a magyar nyelvért, a nemzeti értékek érvényre juttatásáért, a haladásért való küzdelmekben, vagy a vidám asztaloknál Szántó­don, Füreden, Lengyeltóti­ban, Fokon (Siófokon), Ta- bon, Őszödön, Luillán és másutt. Rektor, prédikátor ősöktől származott, a híres debrece­ni kollégium diáíkja volt, majd ügyvédi és földmérői diplomát szerzett. Mért föl­det többek között Veszprém­ben, Zalában, Somogybán, kemény munkával alapozta meg anyagi jólétét, majd füredi lakosként 1787-ben a királyi kamarától bérbe vet­te a szántódi birtokot. La­kást is berendezett itt ma­gának, hogy a gazdálkodást a helyszínen végezhesse, így írt erről Kazimczynak 1789-ben : „A Balatonnak egyik partján Füreden, a Magam háza van, egy gyö­nyörű kis nézéssel; a mási- konn Szántódonn, ez a Re­mete lakásom.” Az utóbbi elnevezés csupán a magá­nyosságra utal, hiszen — miként dr. Baross Marietta az Országos Levéltárban ta­lált 1790-ből való szántódi leírásból megállapította — a „remete lak” a Szántód- pusztán ma is álló kiskas- téllyal azonos. Itt Pálóczi inast, szakácsot tartott, s az akkori kívánalmaknak meg­felelő körülmények között fogadhatta vendégeit, bará­tait; a többi között a len­gyeltóti Lengyel Antal táb­labírót, az ádándi Csapodi Gáspárt, Somogy megye fő- bitóját (akihez verses leve­let is írt), Zichy József gró­fot, no meg Kazinczy Fe­rencet. Sokat panaszkodott ugyan a gazdálkodással járó terhek miatt („Gazdaságbeli sok foglalatosságim igen ke­vés időt engednek szívem szerette Múzsámnak áldoz­nom”), számtódi évei mégis termékenyek voltak. Rend­szeresen levelezett közeli és távoli barátaival, az akkori irodalmi élet kiválóságaival, bejárta és megszerette So­mogy tájait. Matematikával, csillagászattal, filozófiával foglalkozott, népdalt gyűj­tött, s már életében az or­szág színe előtt nevezetessé tette Szántódot: „Lakóhelye Horváth Ádám úrnajk, a ki a magyar Könyveket jeles versezeteivel és egyéb mun­káival is gyarapította”, írta a Baiaton-paxti pusztáról a kortárs professzor, Vály András Magyarországnak leírása című munkájában. A már említett Péterffy Ida Horváth Ádám munkás­ságának méltatása mellett számbavette az eddig rneg­Szédítő karrier — Na, fiam, bedobunk a mélyvízbe... — szusszan­tott egy szilvóriumillatút Dészabó, a Tömegsport cí­mű napilap rovatvezetője. — Holnap ■ egy valódi fo­cimeccsről tudósíthatsz, fél flekkben. E szavak hallatára Pen- telének az izgalomtól ösz- szekoccantak a térdei, pe­dig meglehetős karikalábai voltak. Ugyanis ő mind­eddig csak kis színeseket szállított a, lapnak a Klau­zál téri snóblibajnokságról. S most egyből egy tétmér­kőzésről írhat! Tudniillik holnap, . az Alsópiszke— Bőrszattyán meccsen dől el az NB IV-ben a 13. hely sorsa... Másnap délelőtt Pentele háttéranyagokat gyűjtött az alsópiszkei kocsmában és a plébánián, de a mérkőzés előtt negyedórával már a helybeli téesz lelkes pár­tolótagjainak segédkezett elhessegetni a focipályáról a teheneket. A meccs kezdetét jelző sípszó azonban nemcsk a teheneket zavarta meg, ha­nem a Tömegsport ifjú tu­dósítóját is, mivel a fütty után a játékosok úgy el­kezdtek ide-oda rohangál­ni, hogy Pentele képtelen volt megszámolni őket. Mentségére legyen mondva, hogy élete első focimeccsé­re készülve izgalmában a labdarúgás helyett véletle­nül a lengőteke szabály- könyvét hozta magával, igy hiányzott a megbízható szakirodalom. Amikor a játékosok zu­hanyozni indultak a közeli gémeskúthoz, Pentele meg­kérdezte a végeredményt a bírótól, majd blokkfüzetébe kanyarított néhány kerek- ded mondatot az időjárás­ról és a pályagondnok ku­tyájáról. — Elsőre nem is rossz ... — szusszantott kivételesen egy vegyesgyümölcs-illatút a rovatvezető, a féloldalnyi tudósításra bandzsítva. — Lenne egy kérésem, főnök — bátorodott fel mértéktartóan Pentele. — Szeretnék három nap sza­badságot, azalatt megírnék egy focikönyvet. A kétszázezer példányi órák alatt szétkapkodták, hiszen Pentele Datolya lí­rái írta a könyvét, a har­mincas évek legendás pla­tinacsapatának sztárjáról, Horthy Miklós jobbszélsője voltam címmel. Azóta megjelent a bőví­tett második kiadás is, amelynek függelékében már szóhoz juthatott Dato­lya 11. egykori barátai is mind a tizenhétezren, va­lamint egyetlen ellensége: Winston Churchill. Természetesen Pentele nem pihent friss babérjain. Gyors egymásutánban könyveket írt a Klauzál téri lányokról, a snóbliki- rályról és egy rockegyüt­tesről: a bőrszattyáni Mo­kaszinról. Hetente megje­lenő művei terjesztésére saját aluljárót furatott a Klauzál téren, s ezekben a percekben éppen emlékira­tain dolgozik. A páros he­teken tagja az Írószövet­ségnek, a páratlanokon vi­szont rendre kilép onnan. S még valamit: azt a bi­zonyos meccset egyébként az Alsópiszke nyerte kettő- egyre .Walter Béla jelent értékeléseket is. Mert az sem érdektelen, hogy miként vélekedett költésze­téről Ferenczy Zsigmond 1854-toen, s bölcselői kvali­tásairól a külföldi egyete­meken tanult Hetényi János 1841-ben, s ugyancsak köl­tészetéről, akadémiai szék­foglalójában Arany László. Továbbá felhívta a figyel­met Horváth János „A ma­gyar irodalmi népiesség Fa­ludétól Petőfiig” című tanul­mányára, amelyben igen fontos megállapítások talál­hatók Pálócziról. A többi között a következők: „Az énekes vers-írásnak e kor­ban (a XVIII—XIX. század fordulóján) a legeltökéltebb, legzeneibb és magyarosabb szándékú képviselője ... Iga­zi énekes verselő voit, s dallamkultusza és természe­tes zenei érzéke (miről vers­tani értekezése is tanúsko­dik) kora legbuzgóbb nép- dalkedvelőjévé tette.” Ko­runk megbecsülése elsősor­ban a 140 évig kéziratban maradt hatalmas dalgyűjte­ménynek (Ötödfélszáz éne­kek) kiadásában és sok el­ismerő értékelésben nyilvá­nult meg. Ami pedig Kazinczy ven­dégeskedését illeti... Más­nap a két jóbarát átevezett Tihanyba, és az éjszakát Horváth Ádám füredi há­zában töltötték. Ezt termé­szetesen magától Kazinczy- tól tudjuk, aki Tihanyról nem éppen hízelgőén emlé­kezett meg útinaplójában. „Nem képzelheted el bará­tom, mely kiesen rút Ti­hany. Olyan ő, mint a toi­lette mellett ülő borzas lányka, midőn bosszanko­dik, hogy álmából felköltöt- ték ...” (Egyszóval, nem­igen bízott a hajdani ha­lászfalucska jövőjében, sím feltehetően ugyancsak el­csodálkozna, hogy egykori egész örökségéért — ame­lyet egyébként a magyar irodalomra költött — sem tudna magának egy villát vásárolni Tihanyban.) Visszatérve a szántódi ma­gányba, idézzük meg Hor­váth Ádám ma már kissé nehézkesnek tetsző versbe szerkesztett álmát Kazinczy látogatásáról. (A kéziratot természetesen Széphalomra vitte a posta.) „Távolyról látok valamit Füred felől úszkálni, / Egy kis tsónák s két evező, könnyű vált el­találni / ... Kazinczy jő — menny szekerem s lovam sebes vágtatva, / Ha tsak az álom még nem tsal, édesen hívogatva, — / El-érkezem a Rév-házhoz. De míg közel hajtaték, / Már a vészes Ma­gyar tenger zuhogása hal­laték.” Szapudi András EURÓPAI FILM-DÍJ Első alkalommal osztják ki november 26-án Nyugat- Berlinben az Európai Film­díjat. Az Európai Film-díjra 27 ország összesen 48 játék­filmmel nevezett. A jelöl­tek listáján két magyar film szerepel: Tarr Béla Kárho­zat című munkája, illetve Szabó István Hanussen. című alkotása. Az előbbit a leg­jobb fiatal film kategóriájá­ban jelölték, míg a Hanus- seniben a címszerepet meg­formáló Klaus Maria Bran- dauert vélték esélyesnek a legjobb színésznek járó díj elnyerésére. %

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom