Somogyi Néplap, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-01 / 235. szám

1988. október 1., szombat

Somogyi Néplap

Ilf

.

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

A műterem felülről kapta a fényt, a nagy tetőablakokon keresztül. Nyáron tárva volt, de most opálosan fénylett, vékony hóréteg takarta. Bár a nap kisütött, sugarai hidegen érkeztek a földre, alig tudták áttörni a vékony takarót. Mégis a szobrok egészen másként hatottak, mint az armatúra kék fényében.

A falakon körben polcok, s azon álltak az anyagba álmodott mozdulatok. Fehéren, sárgán avagy agyagba szürkülve, melyiknek milyen sors jutott.

A sarokban nagy dobkályha, mellette kosárban fűrészpor. Most nem izzott a megfeketült bádog, csak a szél fütyült be a kéménylyukon, le egészen a kisajtóig, amely nyitva felejtő- dött.

A szobában csend volt. Vizes zsákvászon ölelte az állványon a szobrot. Félig készen didergett alatta remélve, hogy a mester újra kezébe veszi a formázófát, s végre bevégzi, amit elkezdett.

Rozs Piru nem tartozott a könnyű emberek közé, s művésznek sem volt utolsó. Halk szavú, lassú mozgású, aki ha szakállába dörmö- gött, inkább jutott bárkinek eszébe a mackó, amikor a málnásban mocorog, mintsem a fürge eszű, szárnyaló fantáziájú ember, örök bánata, hogy nem balett-táncos lett, ott ült barázdált homlokán, miközben sűrű füstfelhőket eregetett rövid szárú pipája rézkupakja alól.

Miért is, mert repülni másként hogy lehet szárnyak nélkül, ebben a földhözragadt világban, mint a mozgás, a tánc mindent kifejező harmóniájában. S ilyenkor félretolta savany- kás borral teli poharát, pipáját gyengéd mozdulattal melléje helyezte. Aztán felállt, vaskos ujjai pille módjára lebbentek s igazodott hozzá a kar vonala, miközben lábfejei, rajtuk az otromba mamuszokkal, felvették a szabályos tartást. Derekát kihúzta, pulóvere alól kibuggyant sörhasa a régi katonaszíjjal övezve.

— Padödö — rebbent szava, s ahogy megindult előre, lába nyomán pipitér és harangvirág nyílott.

Nem hallotta a söröskrig- likbe röhhenő megjegyzéseket, nem látta az összevillanó gúnyos tekinteteket. A kocsma egyébként mindig azon röhög, aki más, mint a söráztatta polcokon könyöklők. Nem érdekelte; pár lépés után úgyis visszaül helyére, s a virágok elhervadnak.

Távolról sziréna hangja szólt, vékonykán, bizonytalanul. Piru megállt, keze lehanyatlott, arcára szomorúság költözött. Körülnézett, s már tudta, a varázslat megint nem sikerült. Ugyanazok az arcok, rebbenő tekintetek.

— Uramisten, miért rejted úgy el magad, hogy az egyszerű földi halandó nem találja a hozzád vezető utat. Hiába fogyaszt a soknál is több italt, mindig távolabb vagy. Pedig látnod kell, megváltásra szorul ez a sok jámboí, kik a hétköznapok mocskából nem tudnak kivakarózni, csak vigyorognak mindenen, a saját halálukon is — mormogta szakállába, és a nyikorgó székre telepedett. Lábát szétvetette, szájába tette pipáját, szortyogott párat.

Az öreg tangóharmonikás, akinek a feje a teknősbékára hasonlított, melléje húzódott. Posztókabátja ápo- rodott szagot árasztott, foghíjas ínye vigyorra húzódott. A harmonika repedezett, vörös gyöngyházután- zatú borításán csillant a fény. Szusszant egyet az öreg hangszer, amikor Tóbi elhelyezkedett Piru meltett. — Húzzam? — kérdezte. Piru bólintott és ujjai egész más dallamot doboltak a koszlott viaszosvászon térítőn, Vünt ami a

harmonikából nyekeregve előmászott.

Az Adria kék vize hullámzott előtte, s látta a trieszti mólót, ahol olyan tiszta volt a víz, hogy a belehányt szemét meglátszott az alján.

— Azok voltak az idők, barátom — mondta Piru, s agyagtól fogott, repedezett körmű kezével intett a csaposnak.

A félig telt, vastag üvegű pohárból tovaszöktek a szénsavbuborékok, langyos lett a fröccs.

— Meg kell találni a szépséget — mondta Piru, inkább csak úgy magának.

— Hát beszélj a nőkről — szólalt meg Tóbi, abba hagyva a harmonika nyekerge- tését.

— Melyikről? — kérdezte Piru, s ráncok szaladtak homlokára.

lljltéry Csaba

Padödö

— Mindegy — felelte Tóbi, s a harmonika a Gyer- tyafény-keringőt sóhajtotta, diszkréten, ahogy az első éjszaka illik elsuttogni a kedves nevét.

Piru kezébe vette poharát, meglötyögtette a sa- vanykás italt, s halkan megszólalt.

— Annyi mocsok ragad ránk, barátom, hogy nem látszik tőle a bőrünk színe. Mindennapi vétkeink nem nyernek feloldozást, hiába reménykedünk. Nem hisz- szük egymás szavát, nem érdemeljük isten napját. Lásd, a szépséget odahagytam, ott vannak a műterem polcain, magam pedig itt töltöm időmet, hiábavalósággal — fejezte be. Nyögve feltápászkodott, és bizonytalan kacsázó járásával elindult az ajtó felé.

Kint már sötét volt. A hideg szél összeborzolta sza- kállát, belebújt nyakára tekert kockás sálja mögé, és széles karimájú fekete kalapja szélét szemébe vágta.

Hosszan keresgélte a bejárati kulcsot, míg végre ráakadt óraláncára fűzve, a mellényzsebében.

Belépett a műterembe, fölkattintotta a villanyt. A neoncsövekben villámlott a fény, aztán elöntötte a szobát, mint feldőlt sajtárból a tej, terült el a polcokon. Lecsurgott a padlóra, bele a repedésekbe percegő szucsa- ládok közé.

Piru megtömte pipáját. Sercent a gyufa, lobbant a láng és beleharapott a vékony szálú dohányba. Szinte belévëszett a szippantásba, aztán feltámadt, hogy végleg elhaljon a felcsapó füstgomolyag áramában.

Az állványhoz lépett, és levette a nedves zsákvásznat a szoborról. Olajosán csillogott az agyagfej a félrebillent, csapott váll felett. Csak ez a mozdulat volt, amit megérzett, az arc még nem kapott vonásokat. De az nem is lényeges, csak a mozdulat, az ellopott idő.

F

olytatni kéne — morfondírozott, és az öreg bőrfotelhez ment, ami a sarokban állt, a kályha közelében. Az afrik, mint rakoncátlan hajtincs bújt elő a támláján, s az ülőrészre terített durva pokróc fogta fel az elszabadult rugók nyomását.

Amikor beleereszkedett, szinte eltűnt hónaljig szokott tartásában, és vaskos lábát keresztbe vetette. Ma- muszáról csöpögött a hóié, kis patakban indult a kályha alá. S ekkor a világítás kialudt.

Piru nem törődött vele, hiszen kintről bekúsztak az

éjszaka fényei, és megállapodtak a polcokon. Kedvtelve nézegette szobrait, feledve már az állványon levő ellesett mozdulatot. Egész másként látta őket a fényben. Távolról különleges dallam csendült, s a fénnyel együtt úsztak be a műterembe.

Szemben magányos férfiakt állt, kezét lecsüngeszt- ve, feje mellére hajtva. S mellette a lány ugyanúgy, ruhátlanul. A zene erősöd- tével megmozdultak. Piru- nak tátva maradt a szája, csibukja ölébe esett.

A férfi, akit „É”-vel jelölt, fejét a lány felé fordította, és Grisel karját nyújtotta. Lassan megindultak, és egy ölelésben összefonódtak. Arcukat elrejtették. De a hangok, eljutottak Piruig.

— Hittem, hogy újra születünk — mondta Ézsiás.

Grisel hallgatott, csak karját fonta szorosabbra nyakán.

— Emlékszel? A romoknál, gyönyörű este volt... Ültünk a kőpárkányon, s a távolban hegyek kéklettek a víz fölött. Régmúlt időről beszéltem. A megfoghatatlan pillanatról, amely elhagy, miként földbe süppednek a csontok, s magad- rá maradsz az idők végezetéig.

A lány nem emelte föl a fejét.

— Mesélj még — suttogta.

S ekkor villant az armatúra, újra kék fény öntötte el a termet, és a szobrok a régi helyükön álltak. Piru megdörzsölte szemét. Fölállt, és az ablakhoz sétált. Fények pontozták alatta az utat. Autók suhantak, csak villanó lámpáik jelezték, merre tűnnek a sötétség semmijébe.

S

okáig nézett kifelé, aztán levetette kabátját és az állványhoz ment. Megragadta a csapott vállú torzót, és egy erőteljes csavaró mozdulattal fölemelte, az agyagos vödörbe ejtette. Aztán a polchoz ment, s leemelte az „É” és „G” jellel ellátott két plasztilinfigurát. Az állványhoz vitte, és lassú mozdulatokkal dolgozni kezdett. Mire a csillagok halványodni kezdtek, a karok egymás testére fonódtak, s az arcok egymásba rejtették a titkot.

Piru bólintott, vaskos uj- jairól ledörzsölte az agyagmaradványt, és a sarokban álló, töredezett fonatú de- mizsonhoz ment. Kell lenni az alján egy kis savanykás bornak. Fölemelte, fogával kihúzta a dugót, aztán bő kortyokban nyelte az italt. Közben újra megszólalt a zene, halk sóhajokat hozott.

— Padödö — suttogta maga elé, miután levette szájáról a demizsont. Előtte pipitérek és harangvirágok nyíltak.

Önarckép

. Ennek a kiállításnak már a története is fantasztikus. Hát még az anyaga! Egy nagyméretű fotó igazíthat útba, amelyen együtt látható Salvador Dali, a művész, Perrot Moore, a gyűjtemény tulajdonosa és Alexander Korda, a filmrendező. Barátság, alkotó kapcsolat fűzte össze a három kiváló férfiút.

Perrot Moore, aki gyűjteményéből a spanyolországi Cadaquesben Dali grafikáiból múzeumot alapított, Magyarországra hozta a kiállítást. Előzőleg az NSZK-ban és Bécsben láthatta a közönség a „szürrealizmus fenegyerekének” hatszázötven rajzát és öt szobrát. És hogy Budapesten a Magyar Nemzeti Galériának igen jutányosán sikerült megszereznie, másfél hónapra (október 31-ig) a kollekciót, az Korda Sándornak is köszönhető, aki a mestere volt Perrot Moorenak.

A hatszázötven grafikában szinte az egész Daliéletmű jelen van, minden motívumával összetéveszthetetlen egyediségével. Annál is meglepőbb ez, mert Dali elsősorban festő, grafikáiban mégis teljes fegyverzetben, minden festői erényével, stílusbravúrjával, technikai sokoldalúságával jelenik meg. Dali volt az, aki az ofszetnyomást, a fo- tografika újfajta lehetőségét feltárta, miközben tökélyre vitte a klasszikus grafikai technikákat is.

Dalit tartja a műtörténetírás a szürrealizmus legszélsőségesebb képviselőjének. Rajzain, illusztrációin is jelen vannak e stílus kellékei sajátos, Dali-féle megfogalmazásban. A nagyon valóságos, naturalisztikus elemek abszolút nem reális környezetben lépnek elénk. Egyik lapon a szem él önálló életet, a másikon a végtelent és a nemiséget jelképező spirál motívum. Fiókkal ellátott emberalakok, belek, csontok, csigák, hosszú árnyékok, emberi tulajdonságokat (és testrészeket) viselő virágok, állatok

Dali

grafikái

Akt felemelt karral

— se szeri se száma Dali „jelképeinek”. És koeben a futurizmus, a dada, a fasizmus vagy a reneszánsz és a klasszicizmus kelléktára is felvonul rajzain.

Illusztrációi a világirodalom remekműveihez kötődnek. A szürrealizmus irodalmi vezérének, a francia Lautréamont-nak versei ugyanúgy megihlették Dalit, mint Dante Isteni színjátékának sorai. Most itt van kiállítva mind a száz Dante illusztráció — a Paradicsomhoz, a Purgató- riumhoz, és a Pokolhoz. (E rajzok közül harminc már szerepelt tavaly egy francia kiadó jóvoltából budapesti kiállításon, amikor a Helikon Kiadó megjelentette a Dali illasztrálta Dante-mű- vet.)

Illusztrációi, amelyeket az írott (rajzolt) mű mélységes alázata jellemez, öntörvényű remekművek, csakúgy mint sokjelentésű virágsorozata, hippi rajzai, portréi vagy városképei.

Kádár Márta

Én is ismertem a császárt (Picasso arcképe)

Vállalkozni tudni kell

Igazgatónk még a múlt évben felhívta figyelmünket a megváltozott gazdasági körülményekre és kérte, próbáljunk új ötletekkel, apró vállalkozásokkal javítani cégünk eléggé ingatag helyzetén.

Nem akarok dicsekedni, de én javasoltam azt, hogy a két emelet magas tanácstermet adjuk bérbe külföldi turnéra induló artistáknak. Feltűnést keltő ötletemmel több legyet ütöttünk egy csapásra: egy kalap pénz jár rendszeresen az artistáktól, másrészt a tanácskozások száma a minimálisra csökkent, mert kinek van kedve ordítozó artisták között, védőháló alatt értekezni? A harmadik haszon: a tanácsterem berendezéseit jó áron megvette egy maszek kárpitos, a pénzt szociális segélyként osztották szét a nyugdíjasok között.

Régebben a vezér irodája mellett hangulatos lakosztály húzódott meg szerényen. Volt benne főzőfülke, fürdőszoba, nappali, pihenő. A mostani főnök otthon mosdik, az üzemi étkezdében kajál és ebéd után furcsa módon rögtön munkához lát, eszébe sem jut órákig szunyókálni a díványon. Így hát ezt a mini rezidenciát az egyik utazási iroda bérbe vette fizetővendég-szolgálati célra. Az elmúlt hónapokban lakott már ott amerikai üzletember, kínai fakir, francia táncosnő, török kamionos és magyar újgazdag a szeretőjével.

Több éves számítások alapján bebizonyosodott, hogy intézményünk ötszáz dolgozója közül naponta csak négyszáz tartózkodik a munkahelyén, mivel külföldi tanulmányút, továbbképzés, gyed, betegállomány, tanulmányi és évi rendes szabadság meg még ezer indítóok tizedeli állandóan ügybuzgó munkatársaink egyre ritkuló sorait. Mivel egy-egy irodában maximum két ember robotol, ennek alapján született meg korszakalkotó ötletem: adjunk bérbe harminc munkaszobát. Ennek alapján négy termelőszövetkezet nyitott fiókirodát nálunk, jutott hely órás kisiparosnak, szemfelszedőnek, tenyérjósnak, pedikűrösnek, neves festőművész három szobából műtermet csinált, a második emeleten egy leíró és sokszorosító kisszövetkezet rakta ki a cégtábláját. Tárgyaltunk egy ló- patkoló kováccsal is; az üzlet azért esett kútba, mert sem a lépcsőn, sem a páter- noszteren nem sikerült felvinni a lovakat az ötödik emeleten kijelölt kovácsmű- j

helybe. Pillanatnyilag egy nőgyógyász vette bérbe. Állítólag audiovizuális oktatótermet üzemeltet a két helyiségben.

A mi irodánk is megüresedett, mert a kollégámmal kísérletként hazavittük a melót, és otthon dolgozunk.

Ja, igen! Elfelejtettem mondani, hogy az irodánkba egy innovációs társulás költözött. Miűel otthon esténként néhány óra alatt elvégzem a cégem által rám testált munkát, másodállásban én vezetem az innovációs irodát bedolgozó családtagként. Tehát újra bejárok a munkahelyemre.

Tegnap a folyosón összefutottam az igazgatómmal. A megváltozott gazdasági szabályzók miatt ismét arra kért, próbáljak új ötletekkel lendíteni gondokkal küszködő intézményünkön. Mit válaszoltam neki? Feltétlenül gondolkodom.

Majd csak eszembe jut megint valami marhaság!

Kiss György Mihály