Somogyi Néplap, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-29 / 259. szám
1988. október 29., rzombat Somogyi Néplap . IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS §38 Hü À nap már kidudorodott az égre, gőzölgőit a föld. A hajnalpárás távolban magányos csúcs imbolygott; búbján a bordás kilátó őslény csontvázaként kísértette a vidéket. Havilla Vityán szárítóháza előtt állt, s a patak mentén kanyargó utat figyelte; asz- szony 'közeledett rajta, aztán fölkapaszkodott a szárítóházhoz fölvezftő, egydarab sziklába metszett Negyvenlépcsőn. Tiszta vászonnal takarít sajtárt és színes kendőbatyut hozott; talpa meg- megcsusszont a nedves kő- hátakon. — Idetaláltál hát — fogadta Havilla Vityán az , asszonyt, aztán a kutyával hármasban betértek a szárí- itóház palánkkal leválasztott hátsó lakható részébe. — Már féltem, hogy elfogott a vízőrség... A minap ,,'hél.i- kopterrel” vizslatták a völgyet keresztül-kasul — kacagott rövidet, elégedett —, de én csak megmenekültem. — Kárára — mondta az asszony. Közben áttöltötte a itejet, kikanyarította a sajtár peremére ülepedett tejfölt, s a lábosba mosta ujját. Aztán vlizet mert, ki- lötyköite a sajtárt, s a zavaros folyadékot a kutya táljába üresíitette. — De nekem sincs több sütnivalóm, mint a maga kezére játszani, apám ... — Az urad? — terelte el a szót Haviba Vityán. Az asszony lecsapta tejesedényt. — Akár a többi! Iszik. — .Férfi — mondta Vityán. — Mit tegyen? Iszik. — Pártolja csak — forty ant fel az asszony. — Pártolja, na! Nem maga siratja, ha már födik a gödrit! — Elsírta .magát: — De már inkább agyoncsapom én mostan, minthogy kikí.nlód- jam, amíg az Űr valahá- ra ... — Ne tüzelj már ! —szólt rá erélyesen Havilla Vityán. — Nem passzióbul csinálja... Csak iszik, akár a többi... Ugyanazért! Az asszony szipogott, zsebkendővel gyömöszölte szemét. Haviba Vityán széket tolt alája, s bátorítón, fogatlan - ínyét is kimutatva rámosolygott: — Láthatod, felhőtlen a Hiideghágó, látszik a kilátó rajta, hát jó időnk lesz ... Kiszárítja az őket, meglásd, •mármint hogy a napsütés. — Nem bízom én már semmiben ... — Asszonybeszéd... Az unokáim? — Ök szeretik ... Közel az .iskola is, nem .kell hegyet másszanak nap nap után, aztán van mozi is, cukrászda ... Maga is meggondolhatná magát... Havilla Vityán eleresztette füle mellett, az ajánlatot. A kutya abbahágyta a le- fetyelést, és az asztal felé szagolt. Friss kenyér, fél tábla szalonna,, sajt, darabka füstölt oldalas — a kendő-batyu tartalma hosszú pillanatokra elterelte a két ember figyelmét a bajokról. — Falsz-e te is? — Csak fogyasszony, ne törődjön velem — felelte az asszony. — Vityán tört a kenyérből, a sajtból, s kerülve az eb tekintetét enni kezdett. Hosszasan, kérőzve puhította szájában a falatot. — Az emberek beszélnek? — Beszélnek. — Beszélnek — ismételte meg az asszony. — Aztán állandóan számlálnak is bennünket, hogv rosseb essen az életibe, hol a néptanácstól jönnek népszámlálni, hol a megyétől, hol a fene tudja... Érdeklődnék, hogy szokjuk-e az új életet, az új földön 1.. Egyszer még magát is firtatták; mondtam, hogy itt él velünk, most ép- peg kiment erre-arra ... Hitték is, nem is, mivel hogy élőben magát még sohasem látták ... Azért mondom, nem lesz jó vége ennék a nekem váltani, édes lyányom, s aztán itt a hitem lis ... — A miben való?! —csattant fel az asszony. — Tán istenbe? — Hogy dolgom van még itten — felelte Havilla Vityán gondterhelten —, és meglehet, nincs is már annyi napom, hogy megérjem, amíg az egész völgyet ellepi a víz ... — Nem egész maga, apám — sóhajtott lemondóan az asszony. — Azt hiszi, nekem könnyű volt idegen tájra mennem? És mégis mentem... — Hát engem már csak vigyenek ! (À kitelepítést, a költözést Vityán szótlanul fogadta. Csak örökösen derült arca MÁTYÁS B. FERENC NEO-NOE maga bujkálódásának... S aztán emelkedik a víz szintje is... — Attól ne félts te engem. A víztől, éppen ne! — Há mitől? — Semmitől... Ember vagyok, itt születtem ebben a völgyben — mondta Havilla Vityán büszkén —; aztán van neked, akit féltsél. Azokkal törődj ! — Az már igaz — gyulladt fel újra az asszony haragja. — ,Áz uram csak nézi az új házat, s látom a tekintetéből, hogy leginkább tüzet rakna alá! Kirí a szeméből ... Aztán pályinkát vészén, iszik, s csak bámulja a világot, mint borjú az üres tőgyet... Csak tudnám, még mi következik — sóhajtott keserveset. — Ugyan mi? — bátorította Havilla Vityán. — Beleszoktak majd, hiszen fiatalok vagytok, nem olyan vének, (mint én ... — S maga, apám ? — Mindúgy — legyintett Havilla Vityán —, rnind- lúgy ... — Merthogy jobb volna jönnie! — Tapodtat sem! — Egyszer csak rá kell szánja magát ___ Itt nem m aradhat, míg a világ. Emelkedik már a víz ... S ha velünk lenne, talán az uram is megemberelné magát... Ketten, velem hárman és a gyermekekkel együtt köny- nyebb lenne a beleszolkás az új helybe ... Mert hogy hiányoljuk magát, ha tudni akarja — nézett ravaszul az apjára. — Ne bujtogass, lyányom. Vén vágyók már ahhoz, hogy új helyre szakjaik... Aztán itt... Azt mondják az ember teszi a földet; a jóké jó, a rosszakét elkerüljed ... De fordítva is igaz ! Az ember nem barom, hogy helyét váltogassa... Aki annyi évet leélt a föld- egy darabkáján, mint én, ebben a völgyben ... Szóval, késő keményedéit meg, akár az agyag, ha kiégett. És tűrte a hurcolkodást; ereje a fiatalokéval vetekedett, cipelt oly hévvel, mint aki egy emberöltőn másra sem várt. Aztán, amire a hatóságok is megnyugodtak, hogy megállapodott az új faluban az élet, Vityán élelmet pakolt iszákjába, ácsszerszámokat a nagy borjúbőr tüszőbe, s a karjára kapva szekercéjet, kutyájával együtt visszatért a völgybe ... Tudta, hogy hónapokba telik, amíg a gyűjtőtó szintje felér majd a Negyvenlépcsőig ...) — Megnézed őket? — Fűlik .is nekem állatokra a fogam — mondta 'ingerülten az asszony. — Csak tudnám, mit eszen maga azokon a vadakon? — Kellenek! — Méghogy kellenek — legyintett az asszony. — Ugyan mire? Ide fulladni velük együtt... ? Gondolja meg, apám, és jöjjék haza! — Haza?! — csattant fel Havilla Vityán. — Itt vagyok itthon! — Érti maga, amit mondok. Jöjjön! Hallja, apám? — Ne erősködj, lyányom, hiszen én nem pusztulni jöttem ide vissza... Mondanám, hogy mire, de úgysem értenéd. Nyugodj bele, tudom, minek maradok... Te csak az uraddal s a gyermekekkel gondolj, és tartsd a titkomat, hogy rám_ ne leljen valaki itten. Az uradnak meg üzenem; nyugodjon bele a változásba ... A völgy oldalait irtások tarkították, csak a majdani vízszint vonala fölött álltak még a fenyők, jóval magasabban a Negyvenlépcső csúcsán álló szénaszárítóháznál is . . . Havilla Vityán motyogott valamit magának; magának, öregesen, s mint aki tehertől szabadul meg, türelmesen nézett lánya után, amíg csak követni tudta kék kendős, búzavirágként imbolygó fejét. És azontúl is utána nézett egy darabig; a bővizű patakot kísérő úton nedves bogarak poroszkáltak, de azokat a Negyvenlépcső magasából nem láthatta... Még aznap áthurcolikodott. Nem mintha nem bízott volna továbbra is a lányában, de be kellett látnia, hogy többé nem számíthat rá. Nem, mert öngyilkosnak képzeld; ezt észrevette rajta, mikor a búcsúzáskor az arcát kémlelte. Ismerte gyermekét, tudta, hogy meg- hányja-veti, rágódik majd rajta, hagyná is, nem is, ám végül csakis egyféleképpen dönthet: jelenti a vízőrségen, hogy halandó van a Negyvenlépcsőn... „Beletelik egy hónap, kettő — számítgatta —, de lehet, három is, amire felér hozzám a víz ... Elég időm van, elkészülök — mondta kutyájának —, meglásd!” Azontúl napjai egyformán teltek. Reggel megfejte a kecskét, megetette a faketrecekbe zárt állatkákat, maga ds fal valamennyit, majd . eltorlaszolta a barlangot, és lopakodva felkapaszkodott a vízvonal fölött meghagyott fenyőerdőig... N em számolta, de körülbelül egy hónap telheted el, amikor hangyánál parányibb embereket figyelt meg a Negy- venlépcsőn (a lánya is. elekor jutott az eszébe), s hamarosan füstkígyók emelkedtek a szénaszárító házból az égre. Parazsa éjszaka is dzzott; a szélhordta pernye másnap még szitált, mintha fekete hó hullana a völgyre... Havilla Vityán sóhajjal sem adózhatott a házának. Szusszanni sem hagyott magának időt, székercéje naphosszat csattogott, s amire alant, a völgyfenék sziklái között megpillantotta a felfelé araszoló vizet, már fedélzetét ácsolta bárkájának. Villányi László ŐSZ Az egészben a legszomorúbb, hogy erről már te se tudsz; nem többre, ötvenegy .centire, lebegtünk a föld fölött; az emberek megálltak a járdán, kezüket hiába húzta gyermekük; aztán egy .férfi érkezett, leguggolt: nézzék, ökörnyálon egyensúlyoznak; erre mindenki megdőlt, elhajolt, és abban a szögben csillant a fonál; csalódottan folytatták útjukat, s mi, nevetve, a földre ugrottunk. . I. Tiszán innen, Dunán túl, ahol a kurtafarkú malac túr, van egy falu. Abban a faluban van egy ház. Abban a házban lakik egy körzeti állatorvos. Ügy élt-éldegélt_sok éven át abban a faluban az a körzeti állatorvos, mint a (többi faluban a többi körzeti állatorvos. Kora reggel hóna alá csapta táskáját a vizsgálati műszerekkel meg az orvosságokkal, és sietett a betegeihez. Kikúrálta a csacsit a szamárköhögésből, megecsetelte a kakas berekedt torkát, hogy újra szépen kukorékolhasson. Megvigasztalta a regressziós pacit, hogy ne búsuljon, egyáltalán nem nagyobb a feje a kelleténél. Megállapította, hogy a kutyának már kutya baja ^sincsen. Mese és Értette a dolgát a mi doktorunk. Olyan jól értette a dolgát, hogy egyszeresek elfogyott a dolga. Makkegészséges lett ia körzetében minden jószág! Kacagott az állatorvos egyik szeme, sírt a másik. Már hogyne sírt volna, amikor munka nélkül maradt. Rossz ez annak, aki szereti a munkáját. Gondolt egy nagyot az állatok aranykezű gyógyítója: ha nincs beteg jószág, hát majd lesz! Azt találta ki, hogy kitalált magának egy beteg tehénkét. Egy Fan- tom-Riskát. Képzeletben ezt vizsgálgatta, kopogtatta, is- tápolta. Amíg csak ki nem múlt szegény. Képzeletben. Akkor mi mást tehetett, kivalóság talált magának egy másikat. Aztán egy harmadikat, negyediket ... Nagyon jó fantáziája volt a doktor úrnak, bizakodva nézhetett a jövőbe. II. A somogyi rendőrség nem mindennapi ügyet göngyölített fel a közelmúltban. Egy körzeti állatorvos hamis állatkár jelentő lapokat töltött ki. Ez magyarul azt jelenti, hogy igazolást adott gazdáknak arról, hogy elhullott a szarvasmarhájuk, pedig nem is hullott el! Volt olyan ügyfele is, aki évtizedek óta nem is tartott állatot. Az állatorvos még kezelőlapot is kiállított: mettől meddig „kezelte” a beteget, mi volt a baja stb. A biztosító pedig fizetett. Közel negyedmillió forintot. Alig három év alatt. A kártérítés egyharmadát a doktor úr megtartotta magának, egyharmadát a biztosítási ügynök kapta, a fennmaradt részt a láthatatlan állatok „tulajdonosai”. ra. Sajnálatos módon mindeddig nem értesültünk arról, hogy a láthatatlan jövedelmek után fizettek-e adót az érdekelt felek. Ha fizettek, elég rosszul tették. Hisz nem a jövedelmek voltak láthatatlanok, hanem a marhák! Kürti András INDIÁBÓL JÖTT MAGYAR FESTŐ I Törékeny, kicsi asszony. Indiai száriban, kontyba tűzött hajjal, meghatottan áll az ünneplők körében. Brunner Erzsébet öbvenévi távoliét után hozta haza festményeit. Csak néhány napot töltött itthon. Ezalatt sűrű programja- volt: fogadás az indiai nagykövetségen, magas kitüntetés (a Magyar Népiköztársaság Zászlórendje) átvétele a Parlamentben, valamint a nagykanizsai kiállítás megnyitása. Közben régi emlékek elevenednek föl. Tizenkilenc éves volt, amikor 1929-iben festőművész édesanyjával, Sass Brunner Erzsébettel Indiába indult. A művészcsaládban született lány itthon Kisfaludy Stróbl Zsigmondtól tanult szobrá- szatot. Apja, Brunner Ferenc — művésznevén Sass Ferenc — a nagybányai festőiskola hagyományait követve Nagykanizsán alapított művésztelepet, festőiskolát. Itt volt tanítványa a későbbi felesége, Farkas Erzsébet ds. A festő házaspár gyakran állította kd képeit a fővárosban, a Dunántúlon és Bécsben, Münchenben. Sikeresek voltak, de elváltak útjaik. Sassné és leánya Indiába indult, de előbb Róma, Nápoly, 'Szicília, Kairó, Alexandria felé vezetett útjuk. 1930 februárjában érkeztek Bombayba; Rabindranath Tagore fogadta s két évig saját egyetemén, Santinike- tanban látta vendégül őket. Az ifjú Brunner Erzsébet itt zenét, táncot tanult és portréfestő lett. Tagore egyetemén találkozott Indira Gandhival, baráti kapcsolat fűzte őket egymáshoz. Brunner Erzsébet számos képet festett Tagoréról — ezek egyikéről mondta a költő, hogy „ezren festettek rólam képet, de ez a kislány találta el igazi lényegemet.” Anya és lánya találkozott Mahatma Gandhival, és Brunner Erzsébet megfestette a politikus portréját. Sassné szimbolikus képe pedig — Gandhi az esti imánál — ma az indiai Nemzeti Galéria féltett kincse. A két művész elutazott Indiából; Kínát érintve Japánba menték; két évet töltöt- tek ott. Majd Amerika és Anglia volt a'következő állomás; sorra rendezték közös kiállításaikat. Indiába a barodai maharadzsa meghívására tértek vissza, aki szerződést kínált, hogy indiai témákat fessenek. Elzarándokoltak Kasmírba, az amarnáthi Siva.- barlanghoz. Sassné ott festett képe Dzsavaharlal Nehru dolgozószobáját díszítette (ma is ott látható a múzeummá alakított épületben). Nehru a hálószobájában Brunner Erzsébet rajzát őrizte, mely két unokáját, Szandzsaj és Radzsiv Gandhit ábrázolta. A világháború kitörése után az angol hatóságok Brunner Erzsébet kitüntetése a Parlamentben Brunner Erzsébet festménye. Kusok Bakula; Ladakh buddhista főpapja minden ellenséges ország állampolgárát deportálták. A két művész a Himalaja egyik szép nyaralóihelyére, Nainitatba kényszerült. Ott is maradtak 1950-ig, Sass Brunner Erzsébet haláláig. Ezután a lánya Delhibe költözött, s ma is ott él. Háza menedék üldözött emernek, állatnak. Indiában jól ismerik mindkét magyar művész munkáját. Ismerik, szeretik, értékelik. Sass Brunner Erzsébet itermészetelvűségét a nagybányai iskola stílusjegyeit miszticizmussal, keleti szimbólumokkal egyesíti. Brunner Erzsébet a portré- festészetben alkotott maradandót. Alig van olyan ne- ves\India-szerte ismert művész, politikus, vallási vezető, akit ne örökített volna meg. Most kiállításra érkeztek Sassné és Brunner Erzsébet képei Magyarországra. Az év végéig Nagykanizsán láthatja a közönség 78 festményüket. A hazatalálás — a révbe érkezés. Mert hiába a világhír, magyar festőnek a legtöbb, ha Magyarországon láthatják a műveit. (Ez a mostani a harmadik magyarországi kiállításuk. 1981- ben . Budapesten, a Ráday Kollégiumban, 1982-ben a debreceni református kollégiumban szerepeltek festményeik.) Brunner Erzsébet még tavaly szülővárosának adományozott harminckét festményt, saját és édesanyja művei közül. Ezekből a képékből és néhány múzeum, köztük a Nemzeti Galéria, a Rippl-Rónai Múzeum több magángyűjtő kölcsönzéséiből, valamint Sass Ferenc hagyatékából áll a kiállítás. Ezék a művek — egyik méttatójuk szerint — áthidalják azt a távolságot, amely India és. Magyarország között térben és külsőségeikben ugyan fennáll, de a mélyben, az emberi lényegben inkább valódi rokonságot mutat. K.M.