Somogyi Néplap, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-29 / 259. szám

1988. október 29., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A gyerekkor mezejét megszórta spórájá­val a sampinyon. A harmattól átázott le­gelőt átszelő gyalog- és kocsiutak vajon hová vezetnek? A délelőtti köd lassan száll föl, derékig járok -benne, vigyázva, hogy a tehenek bűzét elkerüljem. Mintha egy füg­gönyt lebbentene el az október végi szellő a sávolyi, sámsoni -mező fölött; előbukkan a csorda itatója. A kávára hangos varjú­sereg telepedik, majd hirtelen fekete felhő­vé változik. Különös hadgyakorlat. Kosárnyi mezei sampinyonnal indulok dr. Simon Sándor körzeti orvoshoz a meg­beszélt időre. Nem egészen egy órát sétál­tam a mezőn, ahol egy lélékkel sem talál­koztam. Kora reggel jártak erre, hozzáér­tően szedték a gombát, a földes szárat ügye­sen távolították el. Valahol talán már lá­basban is van. A számban érzem az ízét. Simonék már megebédeltek. A szomszé­dos iskolából kosztolnak. Odajár a fél falu. Itthon van a kisebb lány, segített a hét­végén az asszony nélkül maradt ház körül. A kapu mindig nyitva. Talán még éjjel sem zárják, nagy a forgalom. Három Tra­bant áll az udvaron, az egyik öregebb, mint a másik. A lánnyal beszélgetek. Hívásra ment — így mondják — a doktor, üzeni, hamarosan itthon lesz. Az udvar szinte nyarat idéző színpompás Virágai között sé­táltam, a kis krizantémok láttán azonban elszomorodtam. A lány másodszor mondta, hogy menjek be, a papa mindjárt jön, ne várakozzak kint. És egy meglepetést is tar­togat számomra. Erre bementem. A kony­hában fehér férfitrikót javítgatott egy asz- szonv. Amikor meglátott, a nevemen szó­lított. Nem tudtam, kicsoda ő. — A proletárban laktunk — magyarázta az asszony, akit Szlancsek Sándornénak hív­nak. Emlékszem Paulinákra, Ágostonékra, Sarancékra, Pongrácékra, Lutorékra, a ko­vácsra ... — Szomszédok voltunk a doktor úrékkal Csákányban — mesélte az asszony. Ala­csony sámlin ült. A kezében egy pillanatra sem állt meg a tű. Hetente átbuszozik Sá­volyra. Nem házvezetőnő, hiszen nem főz, nem -is tudom, mit illik rá mondanom. Azt hiszem, onnan kell megközelíteni szolgála­tát, .hogy szívességből -teszi. A doktorhoz — a szabad orvosválasztás ezt megengedi — sok betege átjár Csákányból Sávolyra. Betegnapló és vadászpuska Végre megérkezik Simon Sándor. Pozsgás arca, mint az alma, csaik a széles ferenc- jóskás bajusz furcsáink rajta. Gyerekkorunkban akár találkozhattunk volna — jegyeztem meg. Játsszunk az év­számokkal. Mondom: 1950. — Keszthely — felelte a körzeti orvos. — Az öt elemit jártam Sávolyon — bö­kött az utcasorra, ahol az iskola áll. A többi osztályt Keszthelyen végezte. Valószínű, hogy még véletlenül sem ta­lálkoztunk, jegyeztem meg. A-m a sors úgy hozta, hogy ha maradók a faluban, 1964. október 1-jén összefutunk. — Az október elsejékhez különösen kö­tődöm. 1964. október 1-jén vettem át a csákányi körzetet, 1978. Október 1-jén jöt­tem haza a szülőfalumba, Sávolyra. Ha megélem, innen is megyek nyugdíjba — lendültünk bele egy -pohárka után. — Csákány jelentette az ifjúságomat. Ott töltöttem legszebb napjaimat. Huszonhat évesen érkeztem a faluba, negyven voltam, amikor eljöttem. Végtelenül jó emberekkel ismerkedtem meg. Az irigység ismeretlen közöttük. Az úgynevezett nadrágos em­bereket, a tanítót, a papot, az orvost szinte dédelgették. Jólesett hallgatni, ahogy a csákányiakról mesélt. — Megtudták a faluban, hogy a kertbe készülünk. Nem tűrt halasztást a- föld föl­ásózása. Tizenöt asszony várta kint a fe­leségemet ... Később a sávolyiak segítségével pincét épített Edericsen, nyaralót Bélatelepen. So­sem volt gondja segédmunkásra. — Tar­tanak magától? Jobbnak látják -az emberek, hogy segítsenek, mivel betegen kiszolgálta­tottak, az orvos kezében vannak... — Ingyen segítettek. Azt kértem csak tő­lük, hogy idő előtt ne igyanak túl sokat. Aki többet öntött a garatra, ízt lefektet­tem. Tőlük én sem fogadok el pénzt. — Ha már itt tartunk, hányadik ember a körzeti orvos, személyesen dr. Simon Sándor Sávolyon? — Föltétien az élcsapatba tartozik, ha el nem játszotta a becsületét, a hivatását. Anélkül érzem magam az élvonalban, hogy ezért külön bármit is tettem volna. — Itthon, a szülőfaluban nadrágos em­bernek nézik? — A korombeliek tegeznek, az idősek gyerekkorom óta ismernék. Nem vagyok én itt nadrágos ember, Csákányban az voltam. Az apám önálló cipész volt. A fronton megsebesült, utána itthon a tej- csarnokban talált munkát, öcsém diftér-iá- ban halt meg, bátyámat, nővéremet nem ismerhettem, őket is korán ragadta el a halál. — A diftériát úgy emlegették abban az időben, hogy torokgyík... — Igen. Népiesen így mondták. Mire megkaptuk a szérumot, öcsém meghalt. Így jutott nekem. — A csecsemők, ma? — kérdeztem em­lékeket terelve. — A koraszülöttek száma magas. A vé­dőnőkre nagy feladat vár. Huszonnégy éves orvosi praxisom alatt -talán olyan három, négy csecsemőt vesztettünk el. Sajnos egyre kevesebb a gyerekáldás. Csákányból is el­vándoroltak a fiatalok, ki Keszthelyre, ki Nagykanizsára, a másik Marcaliba -költö­zött. Csák az öregek maradtak. Csákány­ban meg is szűnt az orvosi körzet. Anyám még élt, nem mehettem máshová, csak ha­za. Lassan mások is visszatelepülnek oda, ahonnan elindultak. Jönnek az idegenek is. Megveszik az ocsó falusi házakat. Nekik nadrágos ember vagyak. — A sávolyiak hogyan fogadták vissza? Nem messziről jött, innen a szomszéd falu­ból, de mégis csak távol volt a szülőfalu­tód másfél évtizedik, nem számítva a tanuló­éveket. — Féltem hazajönni. Igen, féltem. Meg kellett küzdenem azért, hogy elfogadjanak. Nem is csak sávolyiakról van szó, hiszen a körzethez tartoznak a szőkedencsiek, a főnyed-iék, a Szegerdőn lakók. — Egy tizenhét kilométer átmérőjű kört képzeljen el, ez az én körzetem. Ennek a körnek a tengelye a hetes út. Olyan ezer­nyolcszáz fiatal, középkorú és idős ember él ebben a körben. Anélkül, hogy orvosi titkot sértenék meg, -nézzünk bele a mai betegforgalmi napló­ba. Miről mesél? — Az átlagos forgalmam naponta negy­ven, ma ötven'heten voltak. Vírusos jár­ványra utaló megbetegedésekkel találkoz­tam, a magas vérnyomásról ne is beszél­jünk, szerintem sose volt ennyi. Fűzfőre többen járnak dolgozni; akik a hétvégén megbetegedtek, itt vizsgáltatják meg magu­kat. — Sikamlós téma a táppénz ... — Szigorúságomról -ismernék az emberek. Ebben sem ismerek kivételt. Szigorú. Attól függ, hogyan értjük. Ügye­sen és Okosan leszoktatta az embereket a fölösleges éjszakai hívásokról. — Az éjszakai hirtelen ros-szu-llét ritka. A legtöbb lázas beteg már délutánra, es­tére rosszul érzi magát. Minők kell várni éjjelig? Az orvos is ember, ki kell pihen­nem magamat, hogy rendesen dolgozhas­sam. — Milyen betegség tör ránk éjjel mégis? — Az epe- és a vesegörcs, az akut vér­nyomásingadozás, és a neurózisok ... — Nem fél, hogy olyanhoz sem hívják, akihez pedig fontos lenne? — Emiatt nyugodt vagyok. Egyetlen be­teget vesztettünk el amiatt, hogy -bárki is késlekedett volna. Este későn alszik ki a fény Sávolyon az orvos szobájában. Simon Sándor ilyenkor olvas. Minden Erdélyről szóló könyvet föl­kutat, és ágya mellett a Vidravas. A nyár óta egyedül fekszik és egyedül kel. Örökre itthagyta a felesége. A kór gyó­gyíthatatlan volt. — A halál megváltás azoknak, akik ott állnak már a kapujában. Olyanokért szorul el a szívem, akik még élhetnének. Üjab- ban egyre több rosszindulatú daganatos betegség fordul elő. Sok gyomor- és nyom- bélfekély vol-t ebben az őszben, és alkohol okozta -betegségek. — Nincs egyedül a körzeti orvos abban, hogy minél előbb segíthessen? — Látja, ezt jól mondta. Minél előbb. Nagyon jó a kapcsolatom a marcali kór­házzal, a szakrendeléssel. El kell dönte­nem, hogy mit vállalhatok, kiket küldjék kivizsgálásra. Nem tudnám megbocsátani maga-mnaik, -ha> valakinek -is elnézném a ba­ját. Aránylag sok beteget küldök szakren­delésre. — Bele lehet látni a betegekbe? — Csapdás a mi pályánk — emlékszem a pécsi, egykori professzorom, Hámori Artúr szavaira. — Száz vakbélgyuilladás közül ta­lán tizenöt tipikus ... Hogy bele lehet-e látni, a betegekbe? Vannak, akik hagyják magukat kikérdezni. Velük jól együtt tu­dok működni. A szobában, ahol beszélgettünk, oda nem való tárgyakat véltem fölfedezni. Például babákat. — Minden úgy van, ahogy volt — tárta szét a kezét Simon Sándor. — Kirepültek a gyerekek, ünnep, ha hazajönnek. A vadászatról csak érintőleg tárgyaltunk. Pedig szenvedélyes vadász. — Hogy én győztem — ezt jelenti a számomra, ha si­kerül elejtenem egy őzet, szarvast, disznót — mondta útban a kijárat felé, ahol még meg kellett néznem azt a csodálatos vadászfegy­vert, amit kézzel kovácsoltak. A férfiölelésből kibomolva arra gondol­tam, mintha már találkoztunk volna ... Horányi Barna

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom