Somogyi Néplap, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-13 / 245. szám

1988. október 13., csütörtök

Somogyi Néplap

3

ÖT EMBER EGY NAPJA

Egy nap munkája, történései, örömei és gondjai olykor többet elmondanak az emberről, mint egy életrajz. Egy nap mozzanatai azt is megmutatják, hogy bármilyen is a sokat emlegetett társadalmi közhangulat, az

egyes ember mindennapjaiban ott vannak a kisebb-nagyobb örömök és sikerek is a bosszúságok és gondok mellett. Munkatársaink tegnap öt ember egy napját követték nyomon.

A délelőtt tervezhetetlen

— Bennünket, vezetőket nem kell sajnálni, eltúlozva a felelősséget és a terheket, ám nem lehet irigyelni sem. A két szélsőség közül az utóbbi a jellemző. Nem tudják, hogy itt nemegyszer egy ötperces megbeszélésnek is milliós tétje van.

Bajer Nándor, a Pamut- fonó-ipari Vállalat Kaposvári Gyárának igazgatója tegnap reggel hétkor kezdte a munkát.

— Rendszerint egy kicsit előbb bejövök, mert ilyenkor még senki sem keres, és módom van végiggondolni a napi teendőket. Azután nyolctól délig csaknem tervezhetetlen a program. Egy társadalmi szerv képviselőjével tárgyaltam, azután két osztályvezető kollégám jött. Mostani beszélgetésünk után két feladatot kell kiadnom, s aztán a bíróságon tájékozódnom egy ügyben. Azt tapasztalom, hogy délelőtt serényen dolgozik az ország. Munkája fontosabb részeit mindenki ilyenkor igyekszik elvégezni. Ilyenkor csönge- nek a telefonok, s ilyenkor lehet mindenkit elérni. A vezetéselméleti szakkönyvek egy igazgatótól elsősorban az elmélyült elemzést és előregondolkodást kérik számon, s azt tanácsolják, ne hagyja széttördelni a munkanapját. Ha úgy tetszik, zárkózzon be. Nem hiszem, hogy ez jó lenne. Ha mondjuk bejön hozzám egy fonó, elküldhetném, jöjjön hétfőn. Csakhogy adSzerényen, sok

Egymás mellett ülünk a Pécs felé tartó buszon. A középkorú férfi arcát nem csupán az évek bárázdálták, élénk tekintetéből szomorúság, gond sugárzik.

— ötvenhárom éves vagyok — mondja Baksa János — rokkantnyugdíjas. Két szívinfarktus után százalé- koltak le, miután harminc évig a Dédásznál dolgoztam.

— Hogy hogyan telik a mai napom? ,— kérdez visz- sza. — Szerényen, sok munkával. Kis nyugdíjból csak így lehet.

A sámtosi férfi a napját korán reggel az állatok meg- etetésével kezdte, azután utazott be Kaposvárra.

— Két éve én tartom el a huszonhárom éves fiamat, aki hét évig dolgozott ugyan, de most annyira beteg, hogy nem kap munkát ■— kesereg. — A Kaposvári Városi Tanácson jártam, ahol sikerült elintéznem, hogy a gyerekem kétezer-kilencszáz forint segélyt kapjon havonta. Ez is nagy segítség az egészségügyi osztálytól, nagyon köszönöm nekik. A mai napom tehát jól kezdődött.

— Ha hazaérek, valószínű, kimegyek a szőlőbe — folytatja —, ott mindig van tennivaló. A seregélyek rákaptak az édes fürtökre. Itt a zsebemben a síp, amivel elijesztem őket. Két nap múlva erre már nem lesz gond, mert szüretelünk. Van néhány almafám, a termését ma akarom leszedni. Egy részét talán kiviszem a piacra, a többit a pincében tárolom. Télen majd biztosan több pénzt kapok érte.

Baksa János sokszor megfordul a piacon, azt árul, ami „éppen van”: szőlőt, almát, tojást.

— A piaccal a négyezerkétszáz forintos nyugdíjadigra a gond, amit el akar mondani, már nem is aktuális. Vagy keres egy vezetőtársam. Nem akadhat el azért valami, mert „a főnökhöz nem lehet bemenni”.

Munkám fontos része a személyes ellenőrzés. Nem azért megyek a gépterembe, hogy mutassam magam, hogy „lám, én a dolgozók között vagyok, s mindenkihez van ©gy jó szavam”, hanem mert fontos, hogy ne „úgy halljam meg” napok múlva, hogy valahol baj van.

A munkanap biztos pontja a fél egykor kezdődő postabontás, melyen a könyvelő és a főmérnök is

munkával

>

mat egészítem ki — magyarázza.

— Esténként már annyira fáradt vagyok, hogy többnyire csak az újságot tudom elolvasni — tér vissza a „napirendre” — a televíziót különben sem szeretem.

— Ez a mi házunk — mutat egy szépen rendben tartott sántosi portára, majd leszáll, hogy az örömhírt mihamarább megoszthassa a családdal.

Mészáros Károly a kaposvári Kinizsi Pál Élelmiszer- ipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet negyedikes1 diákja.

— Ötödik éve járok ebbe

az iskolába — mondja, és mosolyogva hozzáteszi : —

Hentes szakmunkásként kezdtem, majd átiratkoztam a tejtermék-feldolgozó szakra, természetesen újra elsősként.

— Az első évben kollégista voltam, azután pedig naponta bejártam, illetve bejárok Marcaliból. Anyagilag így kedvezőbb, édesapám ugyanis egyedül nevel bennünket, öt testvért. Hogy naponta hazamegyek, többet tudok segíteni otthon.

— Mikor kell felkelni ahhoz, hogy egy marcali diák beérjen Kaposvárra az első órát jelző csengetésre?

— Fél hatkor kelek, hogv a hatórás buszt elérjem. Négy év alatt megszoktam ezt a korai ébredést és a buszon töltött reggeli másfél órát is hasznossá lehet tenni. Gyakran előfordul, hogy a buszon is tanulok, de mivel jó néhány diáktársammal utazunk együtt, általában beszédtéma a napi élmények „megtárgyalása”. S

jelen van. Nem egyszerűen arról van itt szó, hogy megnézzük, ki írt. Ez a vezetés fontos momentuma, hiszen itt jön be írásos formában a külvilág, itt történik a konkrét feladatok kiadása, itt szerezzük mindazt az információt, ami az úgynevezett naprakészséghez kell. Itt nézem át a termelési lapokat, a létszámjelentéseket, s itt születnek a napi munkához kapcsolódó döntések.

Délután aztán lecsendesül az ország, s ilyenkor jut időm a tervezésre, az akták elolvasására, a számolgatásra.

Mikor igazgató lettem, négy éven át itt, az íróasztalomon ebédeltem hideget, akták böngészése közben. „Nem értem rá ebédelni”. Azután megtanultam beosztani és kihasználni az időmet. Most nem ülök folyton értekezleteken, hiszen minden területnek megvan az önállóan dönteni tudó vezetője, s nem hordok haza tömött aktatáskát. Azért így is kevés a szabadidőm. Igyekszem részt venni dolgozóink minél több kulturált és sportmegmozdulásán és persze hívnak is sok helyre. „Legalább egy évben egyszer gyere el” — mondják, s én nem térhetek ki. A társadalmi tisztségeimmel összefüggő megbízatások elől sem. Szabadidőmben szívesen teniszezek, diázok, s persze az újságolvasásra is csak este jut időm. Gondjaim azonosak mindannyiunkéval, s engem is az foglalkoztat, hogyan léphetünk túl az ország mai nehéz helyzetén. Hogy a retorika változásait mikor követik a mérhetők. Örömeim a gyárral és persze a családdal kapcsolatosak. Jó dolog, hogy most az a legfőbb bosz- szúságunk, hogy sok a munkánk. Termékeink eladhatóak és biztosnak látom, hogy az év eleji kedvezőtlen előjelek ellenére eredményes évet zárunk. A legnagyobb magánjellegű örömöm most épp az, hogy holnap mehetek az új .autómért.

bár a kollégiumi életet is szerettem, az otthon töltött időnek számos előnye van, szeretem a családomat.

A fiatalember az iskolai' KISZ-bizottság szervezőtitkára.

— Ez a funkció elég sok munkát jelent, készülünk a városi KISZ-értekezletre is. Emiatt mostanában előfordul — és azt hiszem, ma is így lesz —, hogy nem alszom otthon, hanem az egyik osztálytársamnál, vagy pedig az oktatási igazgatóságon.

A mai napjáról így beszél :

— Ma elméleti oktatás van

NAPONTA HÁROM ÓRÁT

CSAK A MUNKA

— Egv napom? Hát sok érdekeset nem tudok erről mesélni — mondta Böröcfi Lajos, a hetesi termelőszövetkezet jutai szarvasmarhatelepének fiatal dolgozója. — Reggel háromnegyed négykor csörög a vekker, biciklire ülök és jövök dolgozni. Segítek a hajnali fejésnél, mire kialmolok, rendet teszek az istállókban, addigra már nyolc óra. Megint fölülök a kerékpárra és hazamegyek megetetni az otthoni állataimat, a négy anyadisznót és a harminchét malacot. Kilencre érek vissza, akkor csinálom az én munkámat. A reggeli az csak helyettesítés, mert sokan vannak most táppénzen. Én vagyok a telepen a „mindenes”, ha kell takarmányt hordok, máskor lakatosmunkát végzek, mint most is — egy markolót hegesztek.

— Nem így volt ez régen, én elletős voltam, s osztott műszakban dolgoztam mint a többiek, reggel és délután is négytől nyolcig. Közben megnőtt a két kislányom, a feleségemnek vissza kellett mennie dolgozni. A több pénz reményében kivette az italboltot a faluban, reggel kilenctől este kilencig dolgozik. Valakinek azonban délután foglalkozni kell a gyerekekkel, ezért kértem át magam másik beosztásba.

— Ezek szerint a délután a családé?

— Hát nem egészen, mert az állataimnak délután is enniük kell. Először a kisebbik lányomért megyek el az óvodába, mire hazaérünk, addigra az iskolából hazaér a nagyobbik is. Ha jó idő van, akkor kijönnek velem a falu másik felén levő házhoz, ahol az állatok vannak,

UTAZIK

hat órában, most éppen a szakmai gépek nevű óra folyik. Mire visszamegyek, történelemből írunk dolgozatot. Délután lesz egy KISZ- es megbeszélés az október 15-i városi értekezlettel kapcsolatban. Azután tanulok, és, ha marad még időm, Murphy legújabb törvény- könyvét olvasgatom.

— Tehát a mai nap nem a szórakozásé...

— A sok utazás miatt egy konkrét társasághoz nem ra- gaszkodhatom, ám nagyon sok olyan ismerősöm van, akivel szívesen beszélgetek. Több barátommal csak levelezés útján tartom a kapcsolatot.

A család a HVG-től a Magyarországig, német és angol nyelvű lapokig számos folyóiratot és újságot járat, illetve vásárol. Ezek átböngészése szintén „napirendi pontja” a kaposvári diáknak, aki további terveiről elmondja:

— Szeretném elvégezni a pártfőiskolát, de vonzódom a pedagógusi pályához is.

S tekintetében a diákos izgalom minden jele nélkül folytatja:

— Mennem kell, mert történelemből dolgozatot írunk.

és segítenek nekem. Ha esik az eső, akkor egyedül megyek, addig otthon játszanak vagy valami kisebb házi munkát csinálnak. Este kilenckor megyek a feleségem elé, segítek neki a zárásnál, ami egy falusi kocsmánál nem mindig egyszerű.

— Hétvége, pihenés?

— Az állattenyésztésben nincsen hétvége, mindennap dolgozni kell. Általában kedden veszem ki a szabadnapomat, mert akkor az italbolt is szünnapos. Ilyenkor tudjuk a feleségemmel közösen elintézni ügyeinket a városban, s tudja, mindig akad valami munka is egy

Sorban állnak a teherautók a kaposvári tejüzem rakodóhelyén, targoncák jönnek, mennek, nemsokára ismét friss tej lesz a boltokban. Az egyik Ifa előtt tornyokban állnak a kék műanyag ládák, vezetője mintha azon tanakodna, hogyan lehetne úgy elpakolni, hogy minden beleférjen.

— Nem kell már ezen gondolkodni — mondta Bakai József. — Ennyi idő után már kialakult a gyakorlat, minek hol a helye. 1967 óta dolgozom a tejüzemnél mint gépkocsivezető, de előtte is soíőrköd- tem. A Volán elődjénél kezdtem 1955-ben, „Teíü-kocsik- kal” jártam akkor a megyét. Marcaliban lakom, reggel ötre megyek be az ottani üzembe. Onnan a Túró Rudit és más, ott gyártott termékeket hozom be Kaposvárra, visszafelé pedig friss tejet és más tejterméket viszek. Egyik nap egyet fordulok, másik nap kettőt. Van egy társam, aki fordítva jár, így osztottuk el egymás között. Az egyfordulós napokon már három óra körül végzek, de amikor kétszer járom meg az utat, akkor jó, ha hatkor le tudok szállni a kocsiról. Ezt a munkát mindössze három hete csinálom, előtte tartálykocsival jártam. Akkor éjszafalusi ház körül. Talán ez elég egyhangúnak látszik, de én már megszoktam. Hát még ha elmondom, hogy én Kaposváron születtem, s egy lakótelepi lakásból nősültem ide falura. Az eredeti szakmám szakács, a kilencéves gyakorlatomat cseréltem föl a szarvasmarhatelepre. Nem volt más lehetőség, hogy a feleségemmel lakáshoz jussunk, csak itt, az ő falujában. Ez a ház már nagyon régi, mikor ide jöttem, még fürdőszoba sem volt benne, én építettem hozzá. Új házat szeretnénk építeni, de ahhoz sok pénz kell, és nagyon nehezen gyűlik. A kocsma sem „jó üzlet” már, hiszen ebben a kis faluban két presszó is van e mellett. Nincs más megoldás, csak a munka.

káznom is kellett, és dolgoztam szombatokon, vasárnapokon is. Itt szerencsére a vasárnap szabad, de azt hiszem, rámfér egy kis pihenés. Négy évem van még a nyugdíjig, szeretnék egészségesen nyugdíjba vonulni. Ezek a kocsik nem a legideá- lisabbak, sokunkat elért már a „sofőrbetegség”: fájnak már egyre gyakrabban a kikopott ízületek, a vál- lakban és deréktájon.

— Most az új munkaterületen talán több szabadideje marad. Olyankor mivel foglalkozik legszívesebben?

— Van egy kis szőlőm Marcali mellett, a Gombai- hegyen. Szeretek ott dolgozgatni, jó kikapcsolódás ez az állandó koncentrálás után. Nemrég szüreteltem, lesz egy kis borom is. Sok nem is kell, hiszen mindennap vezetek, vigyázni kell, hogy kora reggel is tudjak figyelni. Együtt lakunk a lá- nyomékkal, van két unokám, mindegyik iskolába jár, nem unalmas otthon sem az élet. Néha az jár a fejemben: előbb nyugdíjba kéne menni. Aztán mindig eszembe jut, hogy egy hosszabb szabadság közben is már hiányzik az autó, amit nem pótol a személykocsim. Hiányzik a nagy kormány és az út, az, hogy menni kell.

Mindig úton