Somogyi Néplap, 1988. szeptember (44. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-17 / 223. szám
1988. szeptember 17., szombat Somogyi Néplap 9 : IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS . : BOLYA PÉTER MATEMATIKA I. Sarkosi, a tárcaíró, tavasz- szal általában megbolondult. Fel-alá rohangált a városban, büntetendő dolgokat müveit, lotyókba szerelmeskedett, kékharisnyáknak házasságot ígért, kocsmapulton állva Elvis Presleyt énekelt a törzsvendégeknek, de főként a boszorka külsejű csaposnőnék, akitől!r előző este szolid randevúit ként... Igen, Sarkosi tavaszonként kiadta magából a téli füstöt, amelyet falusi kályhája rnelétt nyeldesett le, s ki szólhatná meg azért, hogy a szénmonoxidgomolyok mellett néha szikrák is csaptak ki a szájából. Végül a május megérkeztével, pénze elfogytával megnyugodott, s letelepedett a Fűzfa utcai borozóban, ahöl elbeszéléseket írt. Ugyanis nagyanyja, akinél lakott, rendszeresen kirúgta S.-t a reggeli órákban, és csak délután engedte be újra, amikor hazatért a munkából. Hogy miért? Félt. Féllt, hogy távolilétében Sarkosi felgyújtja a lakást, eladja a zongorát, antikváriumba viszi a könyveket, cigány asszonynak ajándékozza a ruhaneműt... — Soha nem értettem — mondta egy ismerősének Sairkosi, pohár között —, miért hiszik rólam " az emberék, hogy züllött vagyok és gátlástalan. Az igazi gazemberék a földön élnek, én pedig csak néha-néha jelenek meg ezen a világon. II. Sarkosi hamarosan megismerkedett a Fűzfa utcai borozó személyzetével: Hédikével, a tűzrőlpattant pincérlánnyal, akinek hatalmas szeme és arasznyi szok- nyácskája volt, s a fröcs- csök néha maguktól ugrottak tálcájáról a vendégek elé; Bélával, a komor, hajlott hátú csapossal, aki élete' java részét fegyházban töltötte, önmaga szerint ártatlanul, s ahogy a poharakat mosta, abban volt is valami bizonyíték érre nézve; Jenő nénivel, a takarítónővel, aki igazán bölcs asszony volt, soha nem szidta a vendégeket, hanem megértőén emelgette a vödröt és a rongyot. Sarkosi hamar felfigyelt az egyik törzsvendégre, akit Hédiké Páncél úrnak szólított. Ráncos, nagy orrú, gör- nyedten könyöklő ember volt. Sarkosi soha nem látta álló helyzetben, hiszen Páncél a helyiségben ült, amikor Sarkosi megérkezett, s még ott maradt, amikor S. eltávozott — egyszóval Páncél úr nyitástól zárásig a Fűzfa utcai borozóban ült, és újságot olvasott. Csúnya és roggyantan könyöklő ember bőven van a világ kocsmáiban, nem is ez tűnt fel Sarkösinak. Páncél arcán valamiféle tettre kész fáradtság ült: úgy nem érdekélte semmi, hogy minden érdekelte, úgy utálta a pincérnőt, hogy biztosan elvette volna feleségül, úgy nem nézett fel az újságjából, hogy biztosan meghatározta volna belépő vendégek nyakkendőjének a színét... Páncél maga volt a nemtörődöm mindennel törődő, az embergyűlölő humanista, a végtelenül aktív semmittevő. Sarkosi hamar ismeretséget kötött Páncéllal. Szó se róla, a megismerkedés körülményei még Sarkosi praxisában is különlegesek voltak, Odalépett Páncél asztalomhoz, kivette kezéből az újságot, és megkérdezte: — Mondja, uram, mi a véleménye a legkisebb közös „ többszörös problematikájáról? Páncél levette a szemüvegét, és rövid gondolkodás után így szólt:—Én inkább a legnagyobb közös osztóval foglalkozom, aki elé hamarosan kerülni fogok. — És félfelé bökött a hüvelykujjával. így kezdődött a beszélgetés. S kiderült: Páncél egyáltalán nem hisz Istenben, minit legnagyobb közös ost- tóban, sőt... Parasztimként élt egy tanyasi házban, amikor lám, véget ért a második világháború; Páncél népi kolllé-„ giurmba került, aztán tanári diplomát szerzett, később járási párttitkár lett, ötvenhatban bujkált, övenhétben segédmunkásként dolgozott, hatvantól író akart lenni, nem sikerült, azóta újságíró, kéthetenként megjelenő négykolumnás lapot szerkeszt, albérletben lakik, CSANÁDY JÁNOS Egyedül ◦ szigligeti strandon Takáts Gyulának Egyedül a szigligeti |strandon, hullámzik az édes Balaton, kettesben a néma vízzel úszom messze túl a nádas partokon. Fejem felett sirályok köröznek, elköltözött fecskék, csivegők légnyomdokán lapos kavicsokként zúgnak át a barna vadkacsák. Nem egyedül és nem ás kettesben: velem úszik könnyű lendülettel a nagy-leány s a kis feleség, őszbe-hidegült lélek-vizekben kik elmentek, ám velem maradtak mint a Házban minden jelenés. Egyedül a szigligeti strandon utolszor ölellek, Balaton, mozsárba-tört ötvenhárom évem hanyattfekszik hideg lapodon, s ahogy siklóm egyre-egyre beljebb, a nagy jegenyéket figyelem, elnézem, hogy egyre kisebbednek amint a szem távolabbra lát — s mögöttük a vízre már kilát, domborodik a hármas halom, égbeleng a Királyné szoknyája, emelkedik a nagy csendességben oly fenséggel kelletve magát, mintha hívná egy-urát az égben, várná magát a iSirály-királyt és hű sellőit, mámit s ángyikát. napjait a Fűzfa borozóban tölti, éjszaka ír és szerkeszt, reggel leadja az anyagoit, délben betelefonál a munkatársainak, „minden rendben?”, „igen, minden rendben”, „Hédiké, még egy cseresznyét”. — Ha már a matematikánál tartottunk — mondta végül Páncél —, mindig is az volt a véleményem, hogy az egyismerősös beszélgetés sokkal hasznosabb, mint a többismeretlenes fecsegés. III. Egy reggelen Sarkosi a nagycsarnokban sétált, hogy a húsfélék és zöldségek látványával vidítsa föl magát, amikor a „galérián” levő büfé elől örömteli ordítást hallott: — Laci, szia, gyere fél !... — Zalái kiabált, a kiadói lektor, Sarkosi régi ismerőse. Sarkosi kellemes társaság közepén találta magát, Zalai elmondta, hogy születésnapot tartottak, és most reggeli sörökkel gyógyítják magukat. Sorban bemutatta Sarkösinak a társulat tagjait, nem felejtve el kijelenteni, hogy Sarlkosi nagy tehetségű író, „akinek már az ösztöneit is díjazzák”. Nem sokára az egész társaság a Fűzfa utcai borozóban kötött ki. Hédiké álmosan tudakolta, hány sört hozhat. „Jó reggelt, Páncél úr”, köszönt Sarkosi a sarok felé. Zalai is odanézett. „Á, szevasz, Feri!”, ordította, „egy cseresznyét a szerkesztő úrnak !” ... — Ö volt az évfolyam DISZ-titkára, én meg a sportfelelős — súgta Sarkosi fülébe. . . . Hédiké felszolgál, Béla komoran mossa a poharakat, Páncél Ferenc egyetértőén nem ért egyet a sarokban, Zalai ünnepel, aztán Sarkosihoz hajol, történetet mesél... IV. Eltelt néhány hét, s egy napon Sarkosi Páncél nélkül találta a borozót. — Meghalt, tegnap hajnalban — közölte Hédiké. — Mit hozhatok? Sarkosi leült, és maga elé képzelte Páncélt, amint mégiscsak felkutat magának valamiféle túlvilágot, és ott... Komoran vitatkozik a legnagyobb közös osztóval. Hédiké kinyitotta az ajtót, reggeli napsütés köszönt be. Sarkosi papírlapot simított maga élé ... felnézett, felmarkolta a papírjait, „jobb a sarokban” gondolta. Átült Páncél helyére, s ott írt tovább. • Egyetemista koromban, egyik nyári keresetem kézhez vétele után betértem abba a kis cukrászdába, ami előtt mindennap megcsodáltam az érettsárga krémeseket, gyerekkorom főként vendégségben ‘megíz- lélit remek süteményeit. Csak- hát az ösztöndíjból nemigen mertem megkockáztatni az élvezetet, hátha hó vége felé még beüt valamilyen váratlan kiadás. Zsebemben a konyhale- gényfcedésből (bár korántsem legénykedtümk, hanem ötvenlíteres forró kondéro- kat emelgettünk) szerzett pénzzel odaléptem a pulthoz. — Kérek tíz krémest. Tányérra. —■ Hány tányérra?— kérdezte a fiatal nő. — Ahányra ráfér... A tűnő emlékezet álomképei Gross Arnold igazsága „Mi az emlékezet? / Szépen nyíló virág. / Ha gondját viseled, / éled, nyílik tovább. / De ha gondjaidat / levetetted róla, / elhervad, elszárad, / mintha nem lett volna.” Gross Arnold óaranykötésű emlékkönyvében olvashatjuk e szentimentális sorokat. A festő, aki minduntalan az emlékek kertjében sétál, megengedheti magának, hogy ily módon játszadozzék a szavaikkal. Egész lényét, művészetét áthatja a homo ludensi szenvedély. .Miért is várnánk mást tőle, amikor vele találkozunk. A miniatürizált álomképek varázslója mintha titkok tudója lenne. Amikor megkérdeztük tőle, hogy az életét, művészetét átható játékosság miként találkozik sorskérdésekkel, legújabb alkotásaira mutatóit: „Rajta van minden a képeimen”. Úgy tűnik, mintha titokzatoskodna. Pedig nyílt, barátságos. Felháborodik, ha valahol a világban brutalitást, erőszakosságot észlel. Órákig töprengünk a szülőföld, Nagyvárad és környéke sorsán. Aztán hirtelen arról szól, mit jelent a nagyváros forgatagában élni annak, aki hajdan olyan nagyon természetkö- zelben létezett. A különleges lebegésű, fá- tolos rajzók netán egy kellemesebb emberi lét álomképei? A régmúlt idők hangulatát árasztva talán a jövőkép bontakozik ki? Gross Arnold meghallgatja a néző meditáló szavait, s aztán azt mondja, hogy itt nincsen semmiféle csoda. „Ilyennek születtem, ilyennek látom a világot, s ezt próbálom megfogalmazni sajátos eszközeimmel.” S ahogy múlik az idő, körbejárjuk a világot. Múlt és jelien összefonódik. Mégiscsak sikerül műhelytitkokat ellesni. Mert ki gondolná, hogy a finom mívű rézkarcok nagyító alatt születnek? Hogy a művész is lehet matematikai pontossággal igényes? Alkat kérdése, ki hogyan fest. Dürer, Rembrandt is nagyon aprólékosan dolgozott. Biztat, hogy számoljuk csak meg: hány énekest találunk*a Madarak kertjében! Pedig amikor a képre pillantunk, nem a madarak ragadják meg a tekintetünket. S lám, ott található a teljes édenkent. A cizeitáltság, a látszólag édeskés világ mögött érett bölcsesség rejtezik. Gross Arnold képei azért hatnak ránk olyan elementáris érövéi, mert birtokosa valaminek, amit mi csak sejtünk. A mindennapi élet kivételes megfigyelője. A Tordáról érkező egykori diák elsajátította az ipar- művészeti és a képzőművészeti főiskolán a mesterséget. E tudás birtokában járja maga választotta útját. Igényes önmaga, igényes a környezete iránt. Csodálkozunk, hogy a tervezett szentendrei kiállítás meghiúsult? Sok minden hétköznapinak Emlékek kertjében tetsző dolog — a katalógus szövegének pongyolasága, magas ára — nem tetszett neki. így augusztusban a pécsiek, s a dunántúli városba érkezők láthatták legfrissebb alkotásait. Legújabb művei meglepetést tartogatnak. A művész térben kitágítja alkotásait. A grafika most háttér, előtte megelevenedik az élet. A játékosság vezette e fölfedezésére is. Kisvasútjának lámpái és emberikéi átvándoroltak a képek elé. A festő a szecesszió hangulatát felidézve, parkot alakít ki sétálókkal. Mindenhová elhelyez egy-egy lámpát, s a kis szerkezeteket meg is világítja. Nem maradhat titokban a legújabb szenvedély, a kövek világa' sem. Piritet, gránitot, s mindenféle csodás erezetű követ gyűjt évek óta. Most ezeket is beépíti alkotásaiba. Imádja a természetet, mindent, ami szép és mozog. „Nem kell lerajzolni a beteg világot” — mondogatja hevesen — a lényeg, hogy gyönyörködni tudjunk. Gross Arnoldnalk igaza van. Művei segítségével belépünk az emlékek kertjébe, és mindemről megfeledkezve: gyönyörködünk. Erdősi Katalin Könyvek íze — Mind magának lesz — kerekedett el a szeme. Két tányérra zsúfolta az egészet. Az első krémest úgy nyeltem le, hogy szinte szétolvadt a számban. A másodiknál megállapítottam, hogy nagyon finom. A harmadiknál, hogy a tésztája pontosan olyan lemezes, porhanyós, ahogyan otthon is készíteni szokták. A negyediknél ittam fél pohár vizet. Az ötödiknél úgy éreztem, jóllaktam. Elbíbelődtem a hatodikkal. Nem folytatom. Attól kezdve büntetésnek éreztem minden falatot. A szükség növelte mohóság megbosszulta magát. Azért legyűrtem valameny- nyit. Hosszú ideig nem ettem utána jkrémest. De ma is szeretem. Mértékkel. Furcsa talán innen a könyvekre váltani, de ha nagyritkán összefüggő szabadidőm akad (jobbára már csak egy-egy influenza közben, után, amikor a láz felszívódik s megszűnik a kínzó főfájás), tobzódó olvasásba kezdek. Felhalmozódott, el nem kezdett könyveimet veszem elő. Volt, hogy egy ajnározott, hosszú mű elolvasását vettem tervbe, de bölefulltam az egyhangúságba. Holott a mű nagyszerűségéről magam is meggyőződtem, csak hát — úgy látszik — a változatosság valóban gyönyörködtet. így aztán a könyvhedonizmus közben egyik órában klasszikust Olvasok, a másikban meg társasági fecsegést, mondjuk azon korról. Piety- 1 kákát, a szereplők magánéleti viszonyait ecsetelő naplót. Egy-egy apró tény- nél meg lexikonokat, tudós könyveket veszek elő, emlékezetemet meg a társasági író szavahihetőségét ellenőrzendő. Szóval1 szemelgetek, ínyenc módra. Krémest is meg almáspi- tét, mákosrétest és indiánért, somlói galuskát és Sacher- tortáit. De mindenből csak egy falatot. Köny vnarkománia ? Meglehet. Persze, azért tudom, hogy vannak könyvek, amelyeket nem lehet, nem szabad letenni, amelyeket egyvégté- ben kell végigolvasni, s amelyek — ikrémes módjára — mégsem csapják el az érzékeinket. Marafkó László
