Somogyi Néplap, 1988. szeptember (44. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-24 / 229. szám

1988. szeptember 24., szombat Somogyi Néplap 5 A kőszegi Tábornokház A Hősök kapuja és a cí­merekkel díszített Városhá­za között szerényen húzó­dik meg Kőszegen a Tábor­nokház. Ennek a Jurisics tér 4—6. számú épületnek nincs külső dísze, legfeljebb az keltheti föl a gyakorlott vá­rosnéző figyelmét, hogy a helyreállított, gondozott há­zak közé tartozik, amelyek­nek már találtak új szere­pet. Az elnevezés sem min­dennapos, a Tábornokház nem gúnynév. A Nádasdy- családtól vásárolta meg 1719-ben a város a házat, és bocsátotta a helyőrség min­denkori parancsnokának ren­delkezésére. Kőszeg, amíg a vasútépítések idején ki nem esett a forgalom fő irányá­ból, jelentős katonaváros is volt. A 18—19. században ott állomásozott az 5. Ra­detzky huszárezred, a 18. honvéd gyalogféldandár, a 7. huszárezred. Hadászati jelentősége azonban már korábban megszűnt, a Rá­kóczi szabadságharc után megkezdték a várost körül­ölelő árok feltöltését. A ha­di múltra a katonai nevelő- intézet, az altisztképző, majd a katonai alreál emlékezte­tett legtovább. A város békés, polgári fejlődésének nagy korszaka a 18. század elején kezdő­dött meg. A céhek, a keres­kedők, a táblabírák városa­ként emlegették ettől kezd­ve. 1724-ben Kőszegre tele­Wagner István órás műhe­lye a múzeumban pítették a nemesi bíróságot, a kerületi táblát, amelynek hatásköre tizenegy dunántú­li megyére terjedt ki. Ismét felvirágzott a szőlőműves- ség, a bortermelés és keres­kedelem. A jezsuiták majd a piaristák a gimnáziumi oktatást szervezték meg. És hatvanféle iparág kézműve­sei éltek a városban, virá­goztak a céhek, amíg a 19. században a közeli osztrák manufaktúra- és gyáripar versenye tönkre nem tette őket. A katonás Tábornokházat a felújítás után a céhek és a kézművesek emlékének őrzésére ajánlotta fel a vá­ros. 1974—76 között folyt a feltárás, helyreállítás, 1978- ban nyílt meg az első ipar- történeti kiállítás; a mú­zeum, a levéltár korábbi gyűjteményeiből válogatták az anyagot. Már akkor is az volt a rendező elv, hogy a mesterségeket lehetőleg a t eredeti műhelyhangulattal együtt kínálják a szemlé­lőknek. A tárlat léte nagy lendületet adott a gyűjtés­nek is, a felajánlásnak is. Az 1983-as átrendezéskor nyerte el mai, varázsos ar­culatát az állandó kiállítás. A vásárlások, a családi, ro­koni felajánlások révén kiegészültek a műhelyek berendezései. Fényképek, ok­levelek, eredeti termékek igazítanak el a múlt száza­dok értékrendjében, vándor­könyvek, mesterlevelek, re­mekművek adnak fogalmat az iparos szakmai tisztes­Cscmády János TEMPLOM A Megemelkedik az a kis­ded, alig másfél, két méteres magaslat a falu közepén, amelyre az evangélikus templom épült. Eternitleme­zeit moha fedte, összekeve­redett színében a zöld, a szürke; tornya a diadalmas magasságban forgatta a négyfelé tekintő hatalmas toronyóra mutatóit; csak fel­néztünk a szüntelen sürgés- forgás áramában, s máris tudtuk: mikor dél, délután, estalkony? (S akkor még rá­adásul a harangok!) Megemelkedik — mondom, mintha mesére emlékeznék — az evangélikus templom kettős pléhkeresztje a torony csúcsán, akár ha szárnyakat eresztene, szárnyakat, ame­lyek féltőn óvják a hívő gyü­lekezetét, mint madárfészek a fiókákat. _Ki tudja, mikor, hol, ho­gyan, milyen téglákból emel­ték ezt a templomot édes­anyám elveszett ősei a falu közepén, a kisded dombon? Van, van, van ősidők óta, áll abban az időben is, amelyre a gyermek még visz- szaemlékezik egyáltalán. Ta­lán gróf Batthyány Lajos, az első független magyar kor­mány miniszterelnöke emel­tette az általa alapított falu ékességének az 1800-as évek első harmadában, akkor te­hát, amikor éppen-hogy-csak elcsitultak a napóleoni há­borúk világverő csinnadrat­tái; amikor a Dunántúl So- mogy-országgal érintkező pusztáin, erdőirtásain, a Me­zőföld nyugati, szélén épült, növekedett a mi falunk. Él, él, él tehát nálunk ma is olyan elevenen, mintha ki sem végeztette volna a Habs- burg-önkény; él, fellebeg szelleme, mint a reformkor óriásaié, s ha zsoltárt hall­gatnak elfáradt ükeim »a templomhajóban, akkor is még a falu névadójára em­lékeznek. Emelt fővel magaslik az a templom a kisded dombon, a falu közepén: testvériesen közrefogja jobbról és balról a református és a katolikus templom; s ha felmerül áhí­tatomban karácsony, pün­kösd, húsvét táján, édes­anyám képe emelkedik fel a dísztelen, fehér falak között az orgona s a zsoltár ára­mában, s hallom a kántáló rigó-, s vadgalambhangot, akárcsak a templomkert bok­raiban szólnának tavaszkor. S karácsony, pünkösd, hús­vét táján odajárnak húgaim is, akik a reverzális követ­keztében anyjuk vallását örökölték a két egyházba, a reformátusba és az evangéli­kusba tartozó szülőktől; oda­járnak, s engem (mint régen) irigység fog el, mert ők hár­man ülnek be az istentiszte­letre, s alig kőhajításnyira tőlük én magamban árválko­dom a még puritánabb refor­mátus templom vasárnapi áhítatában. Karácsonytájt puha, szé­lesre teregetett vattacukrá­val megüli a hó, befátyoloz­za mindhárom templom mo­hás paláját, megzöldült bronzkeresztjét; s ez a bé­kesség, ünnepi halkság a csend keresztje alatt közös áramába von engem is, aki A bajnok és a riporter MBON ségéről, felkészültségéről. Sikerült a régi órás, fodrász, cukrász, fényképész, könyv­kötő, takács, kovács, gomb­kötő, fésűs, csizmadia mű­helyek intim világát felidéz­ni. Aki régóta ismeri Kősze­get, személyes emlékekkel is találkozhat, Püski Gyula mézeskalácsos, cukrász és gyertyaöntő boltjában a hat­vanas évek végén még lehe­tett vásárolni. A mester 1971-ben halt meg. A kis üzlet pultjai, szekrényei, té­gelyei, figurái együtt látha­tók a tábornokházi múze­umban. Különleges értékek t a régi árjegyzékek. Az 1958-ason például ilyen ajánlatok szerepelnek: mig­non 1,20, kis szörp 1 forint, nagy szörp 1,50, tejszínes gesztenyés torta 3,50. De van ismerős név a szíjgyártó és nyergesmesterek múzeumi részében is. Rádl Gyula és Dömötör Gyula arcképe, ok­levele, gépe között ott az élő mester. Nagy Sándor néhány régi szerszáma, ok­levél is. Nagy Sándornak a Béke utcában található az igazi műhelye. Ért a díszes sallangokhoz, de javításra váró bőrönd, szíj is akad nála. Wagner István órás­mester is a kőszegiek szol­gálatában töltötte el életét. Fiókos asztala, szekrénye, nagyító- és óragyűjteménye a kiállítás szép része. A mester egy éve halt meg. A helyreállított Tábornokház méltó környezetet teremtet­tek az építészek. Történelmi levegőért, építészeti élmé­nyért, városképért is érde­mes végigjárni a házat. A Hősök kapuja tövében nyi­tott bejárati ajtótól először lefelé visznek a lépcsők, az épület boltozatos, középkori alapjaihoz. Az első emeleti kiállítóhelyiség mögött húzó­dik meg az úgynevezett gyi- lokjáró, a várfal tetejére épített folyosó. Itt az erede­ti városfal, amely a tanács­házát és a régi városkaput kötötte össze. Még egy eme­lettel följebb a Tábornok- házból át lehet menni a Hősök tornya teraszos kilá­tójába. A középkori és a mai város itt tárul ki legszeb­ben előttünk. B. R. Szerdán kora reggel hall­gattam az olimpiai híradót. Emlékezetes marad számom­ra az a pillanat, amikor Darnyi Tamás testhossznyi előnnyel beúszott a célba. Meg van az első aranyér­münk Szöulban. (Azóta sza­porodott a legfényesebb ér­mek száma.) Hallgatom időn­ként azóta is a rádiót és né­zem a televíziót, kíváncsian figyelem, hogyan szerepel­nek a magyarok a népek nagy sportviadalán, az olim­pián. Furcsa módon egybeesett Darnyi aranyérme, rekord­úszása a versenyt közvetítő riporter kiemelkedő teljesít­ményével. Sajnos, nem je­gyeztem meg a riporter ne­vét, aki oly szenvedélyesen kísérte végig a pályán úszó magyar fiú minden mozdu­latát, hogy szinte azt érez­hettük, vele úszik a feszített víztükrű csodálatos meden­cében. És lelkesedése úgy átragadt rám, hogy magam is átéltem a verseny nehéz, de annál fenségesebb pilla­natait. Azt sem szégyellem, hogy a győztest egy kicsit megkönnyeztem. Darnyi — ahogy a riporter beavatta a rádió hallgatót a verseny szinte minden pillanatába —, szegény még el se mo- solyodott az örömtől, a bol­dogságtól, mert nem tudott, talán maga sem hitte, hogy győzött. A riporter, nem tu­dom, milyen közel lehetett hozzá éppen ebben az öröm­teli pillanatban, de csak mondta, mondta: Tamás, örülj, nevess,' örülj... Hát igen, a riporter nem­csak a rádióhallgatókra gon­dolt a közvetítés során, ha­nem arra a fiatalemberre is, akinek a legtöbb oka van arra, hogy örüljön, neves­sen. Talán eljutottak az ör­vényes hangcsatornákon át Darnyi Tamás fülébe is a riporter szavai. A televízió­ban már nem jelentett új­donságot az úszó csodálatos győzelme, bezzeg látni, hogy ér a célba a magyar fiú, szintén fölemelő volt. Ám lehűtötte reggeli lelkesedé­semet a televízió riportere, aki nem tudom, miért, mint­ha távolról figyelte volna az eseményt. Nem hatotta meg Darnyi rekordja, az el­ső magyar aranyérem, amely a magyar sport hírnevét is öregbíti. Ennyi különbség lenne a rádió- és a televízióriporter között? Most nem a szemé­lyekre gondolok, hanem a szakma különbözőségéről, ami nyilvánvalóan létezik. Ha látom a képen az ese­ményt, magam is jobban tá­jékozódhatom az események­ről, mint a rádiót hallgat­va. Szent igaz, de a lelkesí­tő szó, az öröm — azt hi­szem — nem ismer műfaji határokat. Darnyi Tamás aranyat érő úszásával, ha­talmas teljesítményével, győ­zelmével együtt él bennem az a hang, amely fölér a riporter sikerével, s nekem mind a kettő a példa erejé­vel hat. — Jó reggelt Magyaror­szág, jó reggelt aranyérem! — emlékezem a szerdai haj­nalra. Horányi Barna ŐSZI TARLAT A gazdag és gyarapodó kézművesgyűjteményhez vad, rimbaud-i kamaszként lázasan lázadtam a földre szállt isten szenvedő rítusa ellen ; s megérzem újra a bé­kítő anyai szó simogatását, az egyszem szaloncukor ezüs­tös melegét, s apám szólítá- sát névnapomon. Mindketten már odaát. Csak a dombocskán emelke­dő templom, a régi idézetek­kel felhullámzó, a lépcsőkre kiáramló zsoltár emlékezik rájuk is, rám is; rám, a kis kölyökre, aki még látja a szinte gyermek édesanyát lakk topánban, máriás haj­keretben fellépegetni tél fe­hér havában azon a templo­mi lépcsőn. Hónapok múltán új kiállí­tás várja a látogatókat Ka­posváron, a Somogyi Képtár­ban. A hagyományos őszi tárlaton ezúttal nemcsak az ismert somogyi képző- és iparművészek mutatkoznak be újabb alkotásaikkal. Elő­ször szerepelnek a kiállítá­son azok a főiskolások, aki­ket haza vár a megye. Harminckilenc alkotó száz­három műve ad ízelítőt az őszi tárlaton Somogy képző- művészeti életéről. A főisko­lások mellett néhány új név­vel is megismerkedhet a kö­zönség. A működő mecena­túra is megnyilvánul a kiál­lításon; a fölajánlott díjak mellett ezt mutatják a vásár­lások is. Tegnap délután talán rend­hagyónak mondható őszi tár­lat nyílt meg a Somogyi Kép­tárban. Dr. Tröszt Tibor, a me­gyei pártbizottság osztályve­zetője erre utalt megnyitó beszédében. — A több ok miatt talán szép emlékezetűnek is nevez­hető hatvanas években a le­telepedő művészek számára mást jelentettek az akkori megyei tárlatok, feltehetően az „itt vagyunk”, az „együtt vagyunk” manifesztumát. A csoportos bemutatkozás vá­gyát. A jelenre utalva fogalmaz­ta meg: — Az együttlét ta­goltabb, ellentmondásosabb lett az egymást szemrevéte­lező viták, vagy éppen e vi­ták hiánya miatt. A küzdel­mes tanulságot és reményt nyújtó világot, a termékeny magányú és csoportos neki- lendülésű, hagyományokat őrző és felmondó törekvés­sorozatot is sikerült hatásos megyei tárlatként megjelení­teni — mondta. A főiskolán tanuló fiata­lokra utalva fogalmazta meg : — Az összkép azt is meg­jeleníti, hogy volt ereje a somogyi művészeknek a te­hetségekkel törődni, de még­sem volt elég összefogás ah­hoz, hogy a művészeti szak­képzés megszerveződjön Ka­posváron. Hat alkotó kapott díjat. A Somogy Megyei Tanács díját Szabados János Munkácsy- díjas festőművész kapta. Horváth János festőművészt a Kaposvári Városi Tanács tüntette ki a díjjal, a Szak- szervezetek Somogy Megyei Tanácsának díját Csiszár Elek festőművész, a KISZ Somogy Megyei Bizottságáét Honty Márta vette át. A Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság két fő­iskolásnak ajánlotta föl a díjat, ezt vette át Rőth Re­náta, illetve ifj. Szabados Já­nos. Utassy József VIHARBAN Viharban a villanatnyi égbolt: szép volt, igen, szép volt, nagyon szép volt viharban a villanatnyi égbolt. Kacsát, libát, tyúkot ólba zártam, és remegtem, félelem, szobádban, kacsát, libát, tyúkot ólba zártam. Recsegtek-ropogtak a menny gerendái, rebegtek ajkamon az Ürnak imái, recsegtek-ropogtak a menny gerendái. Mikut, a pásztort, a villám agyoncsapta. Néztem őt: csupa kék foltok voltak rajta. Mikut, a pásztort, a villám agyoncsapta. Egy lélekkel így a falum kevesebb lett, ám a temetőnk is kövérebben csendlett, csendlett, csendlett, csendlett. RÁDIÓJEGYZET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom