Somogyi Néplap, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-13 / 193. szám
1988. augusztus 13., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A kisebbségi érzéssel kezdődik minden. Az emberek általában szeretnék úgy leélni az életüket, hogy ne kelljen találkozniuk ezzel az érzéssel, de talán nem túlzás azt mondani, mégse menekülhet meg tőle teljesen senki. A kérdés csupán az, sikerül-e, és milyen gyorsan, milyen eredményesen túltenni magunkat rajta. Ha igen. akár új Mátyás király vagy Napóleon válhat belőlünk. Perényi egyáltalán nem volt büszke nevének történelmi csengésére. Talán túlontúl is bosszantotta szépapja kelekótya nagyravágyá- sa. A családi szóbeszéd szerint ő volt e névválasztás kezdeményezője. Tiltakozásul a legszívesebben Pekker lett volna újra. Perényi apró termetű volt, ráadásul görbe, és a vállát állandóan ferdén tartotta, mintha valami gyógyíthatatlan gerincbántalom kínozná. Ügy érezte, a daliás név szinte gónyolódik rajta, kajánul egyenesen felhívja megjelenésbeli fogyatékosságaira a figyelmet. A kisebbségi érzés betegesen elhatalmasodott rajta, egészen a falhoz szorította, osonóvá, oldalazóvá tette a járását. Már kivételes alkalmakkor se merte kihúzni magát nem mert a szemébe nézni senkinek, ha mégis kezet kellett nyújtania, félve, vi- szolyogva tette azt is. Olyan volt a kézfogása, mintha egy hideg, pállott felmosórongyba nyúlt volna az ember. Ö maga is tudta, milyen lehetetlenül viselkedik, és nagyon szeretett volna megváltozni. Azt gondolta, ha sikerül a fenegyerekek hírében álló kollégák, Kenderes és Joós közelébe férkőznie, végül csak ragad rá valami azok lehengerlő, mindent bekebelező, magabiztos modorából. Talán túlzottan is kereste a barátságukat. Maradék büszkeségét föladva önkéntes csicskásnak szegődött hozzájuk, leste minden kívánságukat, ugrott az első szemvillanásra, hozta a bort, futott a cigarettáért, s bár eddig nem dohányzott, most rágyújtott ő is, a megalázó köhögési rohamokat kínos vihogással leplezte, a borba is belekortyolt, hiába állt keresztbe már az első pohártól] a szeme. Csak a nőkkel nem tudott zöld ágra vergődni sehogy. Próbálta ugyan megjátszani magát, de mindig lelepleződött. A nők már távolról észrevették rajta a lappangó kisebbségi érzés, a rejtőző szorongás jeleit, és elkerülték, mint a leprást. Rá se néztek, szót se váltottak vele, titkos, belső radarkészülékük mégis mindent elárult. A viszolygásuk érthető volt. Az önmagát föladó, az önérzetét vesztett férfivel pokol nemcsak a házasság. az ideig-óráig tartó együttlét is. Perényi belátta, igazuk van, mégis gyűlölte miatta őket. Nem értette, mit találnak ebben a két öntelt, üresfejű hólyagban, Kenderesben és Joósban, hogy annyira bolondulnak utánuk. Na igen, ő is szolgálta őket, de ugyanakkor, talán éppen ezért, meg volt róluk a véleménye. zik. Vagyis hogy egyelőre még ott se. Neki kell kitalálnia. Joós és Kenderes csupán hamis tanúként, a nem- létező nő létezésének bizonyításában lesznek segítségére. Egyetlen kérdés várt csak tisztázásra: milyen is legyen ez a nő? — Szőke — szögezte le ellentmondást nem tűnő hangon Perényi, de aztán elakadt. Kenderes és Joós újabb és újabb részleteket követeltek. — Lehet egy kicsit köny- nyüvérű? — kérdezte Kenderes. OLÁH JÁNOS A szőke nő Kenderes és Joós kiröhögték ugyan Perényil, de a szolgálatait nemcsak hogy elfogadták, bizonyos idő után egyenesen igényelték. — A szolgát fizetni szokás — állt elő az indítványával Joós. A kettejük közül ő volt kényesebb a becsületére. — Nem bánom — vonta meg a válát Kenderes —, fizessünk, de azt előrebocsátom, hogy nekem egy vasam sincs. Perényire meg különösen. — Nem pénzről van szó — nyugtatta m«g Joós. — Hanem? — Szerezzünk neki valami nőt! — Alig várták, hogy ráleljenek Perényire, azonnal kezelésbe vették. — Ide figyelj — kezdte meg Perényi leckéztetését Kenderes, aki készségesen tette magáévá az ötletet —, szereztünk neked egy nőt! — Perényi elsápadt, lázas borzongást érzett a véknya tájékán, de azért mosolygott. Tudta, hogy ostobaság, mégis hitt Kendereséknek. Egy nő, egy igazi, eleven nő! Rajongása azonban a kételkedés ingoványos talajára épült. Mi az, hogy neki adják, az övé lesz? Egészen más tapasztalata volt a nőnek illetően. Nem, a mai nő már nem akarattalan bábu, kényes-fényes árucikk, nagyon is tisztában van az értékeivel, maga ajándékozza oda magát, és ugyancsak meggondolja, hogy kinek. Egészen megkönnyebbült amikor rájött, hogy az a nő, akit Kenderes és Joós neki ígért, csak képzeletben léte— Ne nagyon — ijedt meg Perényi —, csak nem kezdek ki egy közönséges kurvával? — Dolgozik, tanul? — fag- gatózott tovább Kenderes. — Dolgozzon — mondta Joós —, a diáklányok komolytalanok. — Egy dolgozó nő! Akár feleségül is veheted, ha jó szakmája van — ízetlenke- dett Kenderes a maga kellemetlen, bizalmas modorában. — Legyen mandkűrösnő, az elég jól hangzik — próbált segíteni Joós. — Perényi megadóan tárta szét a karját, jelezve, hogy neki aztán édesmindegy. Már csak a név volt hátra. — Manci — vinnyogott a visszafojtott nevetéstől fuldokolva Kenderes —, legyen Manci. — Nem, nem — tiltakozott ijedten Perényii —, az túl közönséges. Én Máriára gondoltam. — Nem rossz — lelkendezett Kenderes —, Mari, Mariska ... Hívhatnád akár egyszerűen Riskának is — nem bírták tovább, a térdüket csapkodták, úgy röhögtek, és bele egyenesen Perényi pofájába. A hír Kenderes és Joós jóvoltából gyorsan terjedt, és nem várt változásokat okozott Perényi helyzetében. Többen a vállalat nődolgozói közül, akik eddig emberszámba se vették Perényit, most egymással versengve mind abban mesterkedtek, hogy elcsábítsák a szőke nő mellől, de hiába. Lassacskán Perényi is kezdte emberszámba venni magát. Már-már egvenjogúként viselkedett Joóssal és Kenderessel, azok nem kis bosszúságára. — Én is megyek — jelentette ki öntudatosan, amikor egyszer végre sikerült elkapnia őket házibulira való készülődés közben. Se szerük, se számuk nem volt akkoriban ezeknek a magnós-táncos félhomályos otthoni mulatságoknak, amelyeket a közszáj házibuliként emlegetett városszerte. Nemcsak rokonok, kollégák, haverok, de még az alkalmi, futó ismerősök' sőt, teljesen idegen emberek is eljárogat- tak egymáshoz. A barátko- zásnak, a kicsapongásnak ez a furcsa, a családiasságot félvilágivá zülilesztő légköre olyan hirtelen hatotta át a várost, szinte egyik napról a másikra, mint a régi időkben a pestis. A kapósabb aranyifjak, akiknek sikerült bekerülniük a körforgás központjába, szinte egyik estéjüket, éjszakájukat se töltötték otthon az unalmas négy fal között, kézről kézre jártak, mint valami agyon- fogdosott, elkoszolódott idol, amely ahelyett, hogy gyógyítaná, egyre csak terjeszti a betegséget. Kenderesnek és Joósnak — ki tudja, milyen fondorlatok árán — sikerült bejutniuk a kiválasztottak sokak által irigyelt kasztjába. A házibulik aranyszabálya azonban rájuk is vonatkozott, ők is csak nőtársaságban léphették át a küszöböt. A kivételezettek köre, mert kivételezettek azért itt is akadtak, egészen szűk volt, és teljesen ismeretlen szempontok szerint szerveződött. Kizárólag nekik volt joguk egyedül megjelenni bárhol és bármikor, belépni bárhová. Perényi ilyen előjogokról nem is ábrándozott. — És kivel jössz, ha szabad érdeklődnöm? — kellemetlenkedett visszautasító- an Kenderes. Joóssal együtt úgy gondolták, elég, ha Pe- rényií a munkahelyén pártfogolják, életük egyéb, kel- lemetesebb színhelyeire nem cipelik magukkal. Még rossz fényt vetne ránk, zárkózott el a gondolattól is Kenderes. — Kivel, kivel... — méltatlankodott Perényi —, hát azzal a szőkével. Kendereséknek meglepetésükben torkukra forrt a röhögés. Egymásra néztek, aztán lassan és bizonytalanul fölemelték a kezüket. Olyanformán, mint az a garázda, akit saját fegyverével késztet megadásra az öntudatára ébredt áldozat. Hans Seifert A JOLVAJ — Igazgató elvtárs, a gépkocsivezető Hans újra cementet lopott az építkezésről — jelentette a revizorok vezetője. — Micsoda? Ismét Hans? — az igazgató izgatottan ugrott jel. — Meg kell büntetni! Nagyon keményen, hogy tanuljon belőle. A revizorok főnöke csak hallgatott. Sötét pillantásokat vetett pz igazgatójára: Az megkérdezte : — SVfi a probléma? — Tudja, igazgató elvtárs — válaszolta ja másik zavartan —, ez nem olyan egyszerű. Hans közölte ugyanis, ha megbüntetjük, haladéktalanul följelenti az építés- vezetőt és a többi felelős személyt ,a különböző manipulációkért. — Micsoda disznóság ez?! — s az igazgató tajtékzott a dühtől. — Miért? Tud valami komoly dolgot ez a Hans? — tette hozzá. — Sajnos, igen — mormogta a revizor. Az igazgató újból felugrott, és szigorúan mondta: — Ebben az esetben mindenkit meg kell büntetni, beosztásától függetlenül... Készítsen kérem egy megfelelő jelentést! Mindenkinek felelnie kell a piszkos dolgaiért. Az igazgató úgy érezte, hogy ezzel elintézte az ügyet, de nem így <a /revizor. Ö állva maradt, s tovább folytatta félénken: — íAz a helyzet, igazgató elvtárs, hogy Hans még azt is hozzátette, |ha így mennek itt tovább a -dolgok, s neki nem hagynak békét, akkor egyet s mást elmesélhet az igazgató elvtárs szolgálati útjairól, illetve szolgálati gépkocsijáról. Az igazgató közbe akart vetni valamit, de láthatóan a torkán akadtak a szavak. Jó ideig hallgatott, majd megkérdezte : — ITulajdonképpen menynyi 'cementet vitt el ez a Hans? .• — Ö ... csak két zsákot .— válaszolta buzgón (a revizor. — 5 ezzel a bagatell dologgal fáraszt itt engem?! •— kiáltotta újra az igazgató, s újra formában érezte magát. — Tudja mit? iKönyveljék el a veszteségek között! Nem érdemes rá több szót vesztegetni ... Fordította: Szabó Béla Kapcsolat. Holdas György szobra Reich Károly rajzai A versírás — kényszerpálya Rendhagyó választással mutatom be a legifjabb hazai pályakezdőt, a somogy- szili, jelenleg Kaposfüreden élő huszonhét éves Nyári Lászlót, aki még csak első publikációjánál tart. Kéziratait másfél év óta olvasom. Váltottunk közben néhány levelet, amelyekből megtudtam, hogy ipari szakközép- iskolát végzett, s bár nagyon szerette az irodalmat, téesz- elnök apja, orvosírnok anyja, öccse és tanárai unszolására sem volt hajlandó tovább tanulni. Érettségi után számítóközpontban, majd nevelőként, népművelőként dolgozott. Több mint egyéves kisfiú apjaként a Dél- viép technikusa. Verseit olvasva mindenekelőtt a lényegkeresés puritán komolysága, a félszegség nélküli önállóság, az illúzióban felnőtt-gondolkodás lep meg bennünket. Mondanivalóinak kérlelhetetlen logikája, olykor szinte lesújtó ereje van. — Pesszimista! — kiáltaná a hétköznapi hőstettek, a forradalmi romantika imamalmát hajtogató kritika. Valójában éppen a szembesülés felelőssége készteti Nyári Lászlót arra, hogy a „múlt nemzedékének el nem avuló vétkei”, s a maga ifjúságának mámoroktól mál- lasztott „homokkő hite” között azt is felmutassa: „Az ember egy kis fogcsikorga- tással több lehet önmagánál". S vajon nem farizeus- ság volna-e, ha föltételezett olvasói, az elmúlt évek tévéhíradó nézői bélyegeznék sö- létenlátónak a fiatalembert, ki szellemes metaforával a mába átemelt üstököslátó Halley, — a Tejútrendszer egészségügyi ellenőre — nevében jelenti ki: „A Föld állapota napról napra romlik. Kérem a fertőzési góc , sürgős lokalizálását, mert az ember ; olyan kórokozó mely elterjedve nemcsak a Tejutat de az egész világegyetemet elpusztíthatja". Nyári László költővé avató esélyeit persze nemcsak morális érzékenységében, keserű nyíltságában észlelem. Abban sem, hogy egyetlen személyes találkozásunk során az egyénisége és versei közti azonosságon túl, karakterében éppen a felszabadult derűt, a természetes könnyedséget találtam legrokonszenvesebbnek. Az ő továbbjutást ígérő értéke abban rejlik, ahogy írás közben egy-egy mozzanatot szuverén elemző és láttató képességgel megragad, ahogy például Az utolsó könnycsepp-beli sírás végső pillanatait így foglalja monumentális képekbe: „A zsebkendő-buldózer elsimítja a bánatfolyók holtágait”. Vagy ahogy egy közlekedési baleset otthoni környezetre ható továbbrezgését így éri tetten: „Egy kicsi kertesház udvarán , a rózsák földre- hullatták illatos halálszínü fejüket. / Bent a házban néhány papírhalom , iszonyú következetességgel sárgulni kezdett”. Végül még egy fontos tényező, amiért bízom Nyári László jövendőjében. Nem ámítja önmagát. Amikor levélbeli ismerkedésünkkor vallomásra bírtam, egyszerűen, pontosan beszélt magáról. Szentenciák és jóslatok helyett íme az ő tárgyilagos, szabatos költői munkahipotézise: „Elmondani azt, Iamit mindannyian tudunk, úgy, ahogy én látom... Minden próbálkozás után marad hiányérzet, és néhány igazi fontos dolgot újra és újra le kell jrni... Ezért a versírás számomra olyan kényszerpálya, melyről letérni nem tudok, sem visz- szafordulni, így jobb híján megyek előre." Fodor András Nyári László Alszik a bomba Éjszaka van, hallgat a város. Almosán pislant a lámpafény. A tócsák csillanása aludni tér. Kóbor Imacska suhan. Szemétszag neszez. Táltos [lovakon ezállnak az álmok, s az időben nem is oly messze új ruhába öltözik a holnap. A tengeren \túl egy rakéta alszik. Integrált álma á ivárosra lát, fényes hasában feszül az út, koponyájában a sugárhalál. A panelcsöndben felsír egy gyermek, az anya sóhajt, nő a foga. Tépett újságot rugdal a szél, vonaglik hátán a politika: új elnök, új rakétaprogram. Nevet kajánul az utcakö: vacogjatok a betonkatrocban, nekem nem ért a sugáresö.
