Somogyi Néplap, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-10 / 190. szám

1988. augusztus 10., szerda Somogyi Néplap 5 Nemzetközi műszaki-tudományos együttműködés Halálba segíteni — szabad vagy sem? Kaposvári nyár TIZENKÉT ESTE UTÁN A jó színvonalú belső el­látás, a külgazdasági egyen­súly javítása és a jövede­lemtermelő-képesség jelen­tős növelése fontos feladat Mindezek elérése érdekében folytatni kell a műszaki-tu­dományos kutatásokat. A si­kerhez elengedhetetlen a nemzetközi összefogás. Ezt a nemzetközi műszaki-tudo­mányos együttműködést se­gíti az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság egyik új tanulmánya. — Az volt az elképzelé­sünk, hogy áttekintjük a nemzetközi tudományos együttműködés helyzetét, mégpedig a szocialista, va­lamint egyes fejlett és fejlő­dő országok viszonylatában - tájékoztatott dr. Sánta Ist­vánná, az OMFB főosztály- vezetője. — Azt vizsgáltuk: milyen kölcsönös érdekelt­ség fűződik az együttműkö­désekhez és milyen irányban kell erősíteni a kapcsolato­kat. — Melyek az eddigi ta­pasztalatok? — Sajnos azt kell monda­nom: nem elégségesek az in­formációk, információ­áramlások. Nem mindig tud­nak egymásról még az adott témákban külföldre utazók sem. — Mi ennek az oka? — Egyszerű. Kint járnak külföldön a szakemberek, el­készül az úti jelentés, amit megkap egy bizonyos kör. Nem biztos, hogy ez a jelen­tés eljut azokhoz, akik ugyanabba az országba, ugyanahhoz a vállalathoz lá­togatnak el. A tanulmány kitér egyebek mellett azok­ra a főbb kutatási-fejlesztési munkákra, amelyek nálunk folyamatban vannak, és ame­lyekből olyan tőkét lehet ko­vácsolni, amely kölcsönös érdeklődésre tarthat számot. — Egyre fontosabb ma­napság az idegen nyelvek is­merete. — A problémák egy része abból ered, hogy éppen azok nem, ismernek egyetlen ide­gen nyelvet sem, akik kül­földre mennek tárgyalni. Te­hát kell legyen egy olyan szakembergárda, amely vala­milyen idegen nyelven be­szél. A tanulmány előkészíté­se során a szakmai viták egy része éppen arról szólt, hogy kiküldetéskor, szakmai útnál, ösztöndíjnál nem mindig párosul a kettő: az adott or­szág nyelvének ismerete és a szakmai hozzáértés. Ezenkí­vül nagyon sok a tartalmat­lan, formális együttműködés, amely csak a kapcsolattar­tásra szorítkozik. Mi nagyon kis ország vagyunk, szá­munkra nagyon fontos, hogy az új eredményekhez minél előbb hozzájussunk, ezért is alapvető a nemzetközi együttműködés. — Módszerekben van-e különbség a szocialista, a fejlett, illetve fejlődő orszá­gokhoz fűződő kapcsolata­inkban? — Igen. A szocialista or­szágokkal a műszaki-tudo­mányos együttműködés a már kiépült csatornákon ha­lad. Ez részben a KOST-n belül a sokoldalú, részben a módszerekben sajnos nem sokat változott kétoldalú kapcsolatokban ölt testet. A hatékonyság fokozása itt is elkerülhetetlen. A fejlődő or­szágokkal kapcsolatban kü­lönböző régiókat kell meg­említeni. Az országok egyik részével már most jó a kap­csolatunk, néhány országról viszont kevés az informáci­ónk, de perspektívát látunk a velük való együttműködés­re. A fejlődő országok eseté­ben fölvetődött, hogy jobban kellene támaszkodni azokra a szakemberekre, akik ná­lunk tanultak, velük kellene a kapcsolatot fenntartani; hamarabb megtalálnánk az utat a közös munkához. A fejlett tőkés országokkal — úgy hat — az együttműkö­dési formák kedvezően ala­kultak, rugalmasabbak. Itt inkább arra kell törekedni, hogy rendelkezzünk olyan szellemi termékekkel, ame­lyeket ők elismernek. — Nekünk mi a legna­gyobb fogyatékosságunk? — A megszokott dolog: nem vagyunk rugalmasak, pontosak stb. Most az a fel­adatunk, hogy elfogadtassuk magunkat, vonzóak legyünk azáltal, hogy az eredménye­inket igyekezzünk megis­mertetni más országokkal. Ehhez az kell, hogy legyenek olyan kutatók, olyan „isko­lák”, amiket elismernek. Az iskolát nem mint intézményt említem itt, hanem egy nagy egyéniség köré csoportosult embereket alkotó kört, a köröttük ikikovácsolódott szemléletet értem ezalatt. Vannak eredményeink is, de ezek számát gyarapítani kell. Egy példát is mondok : az ionizáló sugárzások alkalma­zása különböző területeken. Ebben a témában jó szak­embereink vannak. Nem­zetközi szervezetek kérik fel őket együttműködésre, ta­nácsadásra. — Az OMFB nagyon sok tanulmányt készít. Vajon ezt a sok gonddal összeállított füzetet valóban felhasznál­ják a vállalatok? — Sokkal nagyobb az ér­deklődés a vállalatok részé­ről, mint hittük. Az érintet­tek megkapták ezt a doku­mentumot. Eddig még min­denki jónak, hasznosnak tar­totta javaslatainkat. Hat éve egy holland bíró­ság felfüggesztett enyhe bün­tetésre ítélt egy orvost, aki gyógyíthatatlan betegét — annak kívánságára — halál­ba segítette. Fordulópontot jelentett ez az eutanázia (ha­lálba segítés) jogi megítélé­sében Hollandiában, ahol az­óta mintegy ötven esetet tár­gyalt bíróság, és az enyhe vagy jelképes ítéletek gya­korlatilag megtűrtté tették ezt az orvosi eljárást, noha a büntetőtörvénykönyv vál­tozatlanul 12 évi börtönnel sújtja. A jog és az orvosi etika másutt mindenütt vi­tathatónak vagy éppen meg­engedhetetlennek tartja. Az orvosok közreműködése gyógyíthatatlan és szenvedő betegek halálában általában tabutéma. Nagyon nehéz is állást foglalni a kérdésben minden összetevő gondos és felelősségteljes mérlegelésé­vel. Nem így a közismerten nyitott Hollandiában, ahol az említett bírósági gyakorlat nyomán már azzal is foglal­koztak, hogy törvényes lehe­tőséget biztosítanak az eljá­rásra. 1985-ben törvényterve­zet került a képviselők elé, rögzítendő, milyen körülmé­nyek és feltételek esetén dönthet úgy az orvos, hogy „tudatosan megrövidíti egy beteg ember életét”. A tervezetet a képviselők végül elutasították, s noha azóta egy igazságügyi mi­nisztériumi irányelv mégis teremtett bizonyos jogi ke­retet a „halálba segítéshez”, elvileg és büntetőjogilag az tilos maradt. Ám a helyzet az, hogy míg a jogászok, törvényhozók és kormányza­ti illetékesek haboznak és vi­táznak, a közvetlenül érin­tett orvosok a jelek szerint már eldöntötték a kérdést. „Évente nem kevesebb, mint 5-6 ezer eset fordul elő” — állítja Peter Admiraal, a delfti kórház altatóorvosa, a „fájdalom elleni társaság” (az eutanáziát elfogadtatni igyekvő társadalmi szerve­zet) elnöke. Egy 63 gyakorló klinikai orvoshoz intézett bi­zalmas körkérdés nagyjából hasonló eredménnyel zárult. A felmérés készítői szerint a 24 ezer holland orvos közül legalább kétezren elfogadják és alkalmazzák az eutanázi­át. S a bíróságokon kialakult joggyakorlat tulajdonképpen csak fokozatos alkalmazko­dás a már kialakult orvosi gyakorlathoz. Harminc éve még kemény ítélettel sújtot­tak felderített eseteket. A hetvenes években mind gya­koribbá vált, hogy azokat — a család tudtával és bele­egyezésével — elfektették. Az utóbbi években pedig már pénzbüntetés vagy pár hó­napos felfüggesztett börtön a leggyakoribb ítélet. S ami még figyelemre méltóbb: az orvosi kamara egyetlen eset­ben sem zárta ki egyik tag­ját sem ilyen eset miatt, nem csinált etikai ügyet be­lőle. A Hollandiában kialakult gyakorlat szerint az orvos eutanázia esetén tájékoztatja az ügyészséget, az pedig tu­domásul veszi a közlést, vagy — ha szükségesnek lát­ja, mert visszaélés gyanúja foroghat fenn — eljárást in­dít a körülmények tisztázá­sára. Elfogadott, hogy ha a beteg reménytelen állapot­ban van már, és tűrhetetlen fájdalmakban szenved, to­vábbá kifejezetten és egyér­telműen arra kéri orvosát, rövidítse meg szenvedéseit, az megteheti ezt — egy má­sik kollégája ellenőrzése mel­lett. A leggyakoribb a rákos osztályokon és klinikákon ez a gyakorlat. Nem mindenki kérését teljesítik; igyekeznek alapos vizsgálatokkal tisztáz­ni a beteg állapotát, meg­hallgatják továbbá a csa­lád, az ápolók, az önkéntes lelkisegélynyújtó szolgálat vagy a pap véleményét is, s a kezelőorvos mindezen in­formációk birtokában hoz­za meg döntését. Az orvosok, akik gyakran részesei ilyen fájdalmas ese­teknek, szidják a képviselők „gyávaságát és álszentségét”. Szerintük félnek az egyhá­zaktól, amelyek a vezető hol­land kormánypárt (CDA) legfőbb erkölcsi és politikai támaszai. Valóban; mind a protestáns, mind a katolikus egyház a leghatározottabban elutasítja az eutanázia gya­korlatát. Az említett tör­vénytervezetet a liberálisok és a munkáspárt nyújtották be közösen. A két párt vá­lasztói együtt többséget al­kotnak, de sohasem kormá­nyoztak együtt; a CDA nél­kül nincs kormány Hollan­diában. Pedig a közvéle­ménykutatások azt mutatják' a lakosság mintegy kéthar­mada elfogadná a „halálba segítést” szabályozó tör­vényt. Mások szerint viszont jobb nem felkavarni a társadal­mat ezzel a vitával, hanem folytatni a „csendes és ész­revétlen” gyakorlatot. Adri­en Van Till ügyvéd, a jelen­legi jogi irányelv szerzője szerint „egy törvény mindig politikai kompromisszumok eredménye, tudatosan homá­lyos szövegezéssel, s így semmi szükség rá”. A rend­őrség és az ügyészség a mai szabályok mellett ugyanis minden kétes esetet bíróság elé vihet. Más szóval: még az eutanáziát pártolók sze­rint is jó, ha az, orvosok ellenőrzik ebben a „halálo­san” komoly témában. Magyar Péter Hétfőn igazán kellemes vélt az esite, nem kellett vi­haritól tartaniuk azoknak sem, akiket egy hete Kapos­váron a Csokonai-fogadó udvarán ért a széllelbélelt rendkívüli időjárás. A foga­dó udvarán szívesen időz­nek ilyenkor a vacsora- és sörvendégek, köztük az a néhány ember, aki jegyet is váltott a műsorra — vacso­rajeggyel. A műsor alatt szinte sen­ki sem rendel. A Kaposvári nyár kelle­mes helyszíne a Csokonai- fogadó udvara, ahol hétfőn este úgymond zenés nosztal- giaesitet rendezett a jegyiro­da, a nyári programok egye­düli gazdája. Tizenkét előadást tartottak eddig: meggyőződésem sze­rint nemcsak ráfizetéssel, hanem — érdeklődés hiá­nyában — bukással. Hogy látja eat Török Tamás, a rendezvény iroda vezetője? — Százötvenezer forintot adott a városi tanács a ka­posvári nyár rendezvényei­re. Marcaliban hétszázezret fordítottak a város idény­jellegű műsoraira. Egy ní­vós műsor, harminc-negy- venezer forintba kerül. A városi tanács arra ösztön­zött, hogy minden hétre ta­láljak ki valamilyen rendez­vényt. — Hát ez valóban ellent- modásos. Ismerve a progra­mokat, a propaganda fogya­tékosságait, nyugodtan hoz­zátehetjük: a műsorválasz- táson is múlott, hogy cse­kély érdeklődés volt a ren­dezvények iránt. — A legtöbben a zenés nosztalgia estünket hallgat­ták meg egy korábi előadá­son a zeneiskola udvarán: harmincnyolcon voltak. A Csokonai-fogadó udvarán a legtöbb vendéget — - har­minchetet — a Csapodár madárka előadásán számlál­tuk. Nem találtuk még meg azt a helyet, ahol ennél jó­val többen leülhetnének rendezvény einken. — Ideális helynek tartom a Csokonai-fogadó udvarát olyan hatvan-nyolcvan ven­dég szórakoztatására. Más­féle műsorok kellenének. A Mesék az állatkertröl szinte nyomasztó volt e helyütt; a városi művelődési ház szín­padára illett inkább. A ze­nés programok, azt hiszem, vonzóbbak lettek volna. — Ezt az évet a kísérlete­zésnek szántuk. Tanulunk a tapasztalatokból. De hát honnan vegyünk Kaposvá­ron olyan előadókat, akik a zenés estéken sikert is arat­nának? Olyan színészekkel dolgoztunk most a nyáron, akik szívesen fogadták a fölkérést, nem a gázsit tar- tottátk szem előtt. Hétfőn a zenés nosztalgia- esten Magyar Tivadar, a Kaposvárról Békéscsabára szerződött ifjú színész, Kit na Károly, a kaposvári tár­sulat tagja, Piíisi Edit, a kaposvári színház egykori művésze, aki jelenleg Győr­ben énekel, Némedi Árpád kaposvári segédszínész és Vágó Tibor zongorista igye­kezett hangulatot teremteni a terebélyes gesztenyefa lombja alatt. Meghallgattuk a rendező, Török Tamás vé­leményét. Azt hiszem, véle­mény az is — a közönségé —, hogy hétfőn este mind­össze tizenöten váltottak je­gyet a zenés nosztalgiaestre. A magamé: szívesebben halllgattam volna Vágó Ti­bor zongoristát egész este. Horányi Barna — A falusi katolikus te­mető mindig dombra épült. A dombtetőn álló kereszten a Krisztus a falu felé néz, a hit szerint ezzel védi, óvja a települést — hallottuk a mesztegnyői temetőben Kö- vesdi Tiborné jellegzetesen rekedtes hangját, amint a mesztegnyői honismereti tá­bor ifjú lakóit beavatja a falusi temetkezési szokások­ba. A gyerekek feszült figye­lemmel hallgatták a legré­gibb sír s rajta levő golyó­nyomok történetét, Rumi Mi­hály sírja mellett, a falu „zenebonáskodásának” szo­morú végét. Látták a járvá­nyok tragikus árulkodóit: az apró gyermekek sírjainak sorát, s az apácasírok egy­forma fejfáit. Megnézték egy ügyvéd síremlékét, amelyen bűnbocsánatot kér az életé­ben elkövetett bűnökért. Kö- vesdi Tiborné a temető kul­túrájának és a hiedelemvi­lágnak kapcsolatáról be­szélt. Arról, hogy a temető a település történetének a nyi­Honismereti tábor Mesztegnyőn Kórusban mondták élményeiket tott könyve, a sírokról, ke­resztekről egy egész falu la­kosságának az élete olvasha­tó le. — Hogy tudta Gizi néni ezt a rengeteg tudást ösz- szeszedni? — csapódott mel­lé ámuldozva egy szöszke kislány, a hétesztendős Ha­lász Noémi. — Ha érdekel, és te is ilyen öreg leszel, mindent tudni fogsz majd — simo­gatta meg a csapat kis ben- jáminjának fejét az öregség­től még igen távol álló Kö- vesdi Tiborné. Mesztegnyő ezen a nyáron már három hasonló jellegű tábornak adott otthont. Ket­tőt a Teszöv, egyet pedig a kaposvári városi művelődési központ szervezett. A har­madik, ma befejeződő tá­bort a Teszöv szervezte öt­ven, a megye szinte vala­mennyi részéről érkezett kisdiáknak. — Ezek az általános is­kolások nem „honismerete­sek”, nem szakköri tagok — mondta Kövesdi Tiborné. — Azt tapasztaltam, hogy na­gyon szerény a környezet-, illetve a honismereti alaptu­dásuk, viszont nagyon ér­deklődőek. Tehát nem ben­nük van a hiba, hanem az oktatásunkban. Zömében fa­lusi gyerekek, de például nem tudják pontosan, mi az agyag, vagy mi a sás és mire használták. A táborlakók tíz napig a természet és az ember kap­csolatát elemezték, számos új információ birtokosaiként térnek ma haza. — /Mindennap kirándul­tunk — magyarázta a siófo­ki 12 éves Ress Tamás —, bejártuk a környéket éskis- vasúttal iis utaztunk. Sokat gyalogoltunk és rengeteg vé­dett növénnyel és állattal ismerkedtünk meg. S a gyerekek már kórus­ban mondták az élményei­ket. Látták Kak és Löncsön pusztuló világát, elvadult, mindent magába olvasztó növényzetét, megcsodálták a itündérrózsát és a csattanó maszlagot, voltak vadászle­sen és megtudták, hogy mi az a halálvirág, a fekete lánykökörcsin. A meszteg­nyői tájházban megtanultak szőni és fonni, agyagoztak és mézeskalácsot sütöttek, gyöngyöt fűztek és sárkányt építettek. Kövesdi Tiborné segítője: Halász Antalné ka­posvári pedagógus dalokat és gyermekjátékokat tanított a kis táborlakóknak. A tábor programjának, ve­zetőjének sikerét talán az utolsó /kérdésre adott vála­szon lehetett lemérni: — Ki szeretne jövőre is visszatérni Mesztegnyőre? Az aprócska és a már ka­maszkezek szinte kivétel nél­kül a magasba emelkedtek... Tamási Rita

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom