Somogyi Néplap, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 187. szám
1988. augusztus 6., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS H ihetetlen, hogy itt van. Űjra itt, ugyanezen a helyen, mint egyszer régen. Állt a kivilágított, zsongó téren, a víznyelő rács mellett. Körül a viszontlátott emlékek igézete: ódon árkádok, patinásra zöldült kupola, fríz, kőcsipke s a Doge-ház. Tengerhullámokra épült város: Velence. Alig ikét órája szállt le a vonatról. Szobafoglalás, hideg tus, aztán már loholt is a térre. Sürgős volt a mielőbbi találkozás. Annak a régi sortos lánynak a nevetős arca repült előtte. Megismerné még? Olyan régen volt! Eltemette az idő, a háború. Ólálkodva lesett be a vendéglőbe, ahogy otthon szokta, mielőtt belép. Ettől elmosolyodott, de megmagyarázhatatlan zavar fogta el. Érezte, hogy figyelik. Keresőn terelte szét a tekintetét. A teraszon megpillantotta a pirosra sült arcú lányt. Egy ■asszony meg egy férfi között ült. Őket is lángszínűre perzselte a nyár. Nem olaszok. A férfi beszélt. Az asz- szony a fiatal lányt nézte, aztán szemével intett a férfinak. Most mindketten erre néznek. Hosszúkás, szikár arcukon alig leplezett kíváncsiság. Megkereste a bejáratot. Elszántan a közelükben telepedett le. Magános harangtoronyra látott. Oldalvást szemmel tarthatta a lenszőke hajú lányt. Tekintetük összekapcsolódott. A férfi tovább beszélgetett az. asszonnyal számára ismerős nyelven, angolul. Dénes egy pohár limonádét rendelt. Amott az angol magához intette a pincért, s az visszajövet névjegykártyát tett az asztalára a pohár mellé. Néhány szavas üzenet volt rajta. Fölpillantott. Mr. Liketoon barátságosan bólintott. Egy kissé meglepődött, de a tekintgető lány fölbátorította. Az asztalukhoz lépett. Bemutatkozván közölte, hogy magyar. A sárga ruhás hölgy Mr. Liketoon felesége, Helga a leányuk. Ez fénylőn mosolyogva nyújtott kezet. Mr. Liketoon bort töltött. Márkás, vörösbort: Lacrima Christit. A fanyar zamatot jobban kedvelte, mint ezét, de azért fenékig kiitta. A következő percben elzsibbadt a homloka. — A magyar bor világhírű — szólt Dénes. — Tokaji — mondta az angol. — A külföldiek csak ezt ismerik — felelte Dénes. — Pedig sok-sok finom borunk van még. Az angol újra töltött. Koccintottak. Mr. Liketoon cigarettával kínálta a vendégét, aztán a lányára pillantott. Helga fölrezzent. Papa, ne kezdd el! — intett a szemével. Várj még, papa. O nem Jacky — tette hozzá hangtalan üzenetéhez. A nyirkos szorongás, amely kicsapódott a bőrén, figyelmeztette az óvatosságra. Nem akarta elriasztani az idegen férfit, aki első látásra nagy hatással volt rá, a közelségétől melege lett. Kesernyés szája érzékenységről tanúskodott. Három napra jött — mesélte Dénes, az ismerősök Párizsban várnak rá. Ott még nem járt. Velencével egyébként régóta tartozott magának. így látni a várost, teljes épségében, még egyszer. Talán utoljára? Süllyed a lagúnák városa, házai, palotái repedeznek. Műszerek számlálják süllyedő évtizedeit... Elképzelhetetlen ! Meghalhat Velence, mert nincs pénz megakadályozni a pusztulását? Nincs rá pénze az emberiségnek ! Mindenféle öldöklő rémségekre viszont van ... Mr. Liketoon szinte védekezőn jelentette ki: szerinte hiába ért ő egyet az okfejtéssel, ha úgysem kérik ki az egyéni véleményeket. Majd hirtelen hangot váltva így szólt. — Elfogadná meghívásunkat a jachtra? — Jacht? — Dénes tágra nyitotta a szemét. — Miféle jachtra? — Londonból azzal hajóztunk ide — mondta magától értetődően az angol, és megjegyezte, hogy ez a legkényelmesebb utazás. Az ember ugyanis otthonával együtt mozog a világban. A lány merően figyelte a vendéget. — Akár egész éjszakára ott maradhatna — toldotta meg Mr. Liketoon. — A vendégkabin rendelkezésére áll. Megköszönte a meghívást. A lány föllélegezve dől* hátra. Mindannyian fölkerekedtek. Helga elöl ment az anyjával. Járása, könnyű, ruganyos. Dénes arra számított, hogy séta közben kettesben lehetnek egy kicsit Helga azonban az anyjához menekült, és őt az apjára hagyta. Mit akart hát? — töprengett magában. Hozzá sem szólt egész este, csak biztatóan mosolygott arca, szeme. Ismert ugyan ilyen lányokat odahaza is: hallgattak, hallgattak, és néztek rá, ahogy beszélt. Néha órákon át csak ő beszélt. . — Megérkeztünk. Nyújtott testű, sima fehér hajó. Dénes elragadtatással dicsérte. A házigazda megmutatta a kabinokat, a vendégkabinba is bevezette. Kerek ablakáig ért a víz. Kiültek a fedélzetre. Mi. Liketoon whiskyt hozott. Felesége jó éjszakát kívánt, és aludni ment. — Tetszik itt önnek? — kérdezte a házigazda. — Nagyon — felelte a vendég. — Régi vágyam vizen élni. Gyerekkoromban tengerész akartam lenni. — A lányra hunyorított. — — Nem is tudom, miért nem lettem az. Bár nekünk nincs is tengerünk. — Tartson velünk — mondta a házigazda. — Körülhajózzuk a „csizmát”:Szicília, Nápoly, Pompeji. Sok szép napot tölthetnénk együtt. — Bár csak megtehetném! De tovább feli utaznom. Várnak. — Ö! — sóhajtott befelé a lány. Ki várja? Jó volna megkérdezni, de a kíváncsis- kodás illetlenség, s a papa mindig gentleman-like. Jó lehet annak, akit várnak. — Szívesen látnánk — mondta a papai Helga csöndben fölemelkedett. Távolodóban hallotta a férfi válaszát. — Sajnos, nem lehet. — Sajnálom. — Mr. Liketoon az órájára nézett. — Későre jár — mondta előzékenyen a vendég. — Nem akarom föltartani. — Maradjon, ameddig jólesik. — A házigazda fölállt. — Érezze otthon magát a körünkben ! — Köszönöm. Elszívok itt fent még egy cigarettát. Dénes a fedélzetkorlátra könyökölt. Bámulta az éjszaka hátterén kirajzolódó várost. A távoli lámpák apró fényeit. Oldalra nézett — ugyanannak a mágikus kényszernek engedett, mint a Szent Márk téren. Ott állt a lány. Az árboclámpa sugarában olajosán csillant a szeme. — Azt hittem, már alszik — lépett előre Dénes, s erősen megszívta cigarettáját. Régóta várt erre a pillanatra. Kettesben Helgával. — Igazán szólhatna már — unszolta kérlelőn. — Még nem hallottam a hangját. A lány szeme kitágult. Szomjasra nőtt pupilláján tiltakozás rebbent. Nem, ne kérdezz! — beszélt hozzá gondolatban. Inkább te se beszélj. Hallgassunk mind a ketten. — Netán így jobban tetszik? Érdekesebb? — firtatta a férfi. — Játszani akar? A lány szeme fölvidult. „Hálásan bólintott. — Tudom, van ilyen játék. Mifelénk is ismerik, nemcsak maguknál. Kedves... A lány nem szólt, hát megint ő beszélt. — Sokat tapasztaltam, láthatja, benne vagyok a korban. Nős voltam, most elvált. Meleg az este. Megtörölte a homlokát. — De hagyjuk ezt — mondta. — Reggel kimegyek a Lidóra. Korán kelek; talán le sem fekszem. Végig kell járnom az emlékeket. Verrocchio lovas szobrával kezdem. Helga megszorította a kezét. Fogta, szorongatta. Aztán vinni, vezetni kezdte szótlanul, lefelé a hajómélybe. Helga hajnalban elaludt. Dénes a fedélzetre lopó- zott. Most kelt a nap, nem emelkedett még a látóhatár fölé, csupán a tenger lett egyre pirosabb. — Good morning! — Fölrezzent. A házigazda is az ébredő tengert nézte a fedélzetről. — Ugye, szép? — Mesés, uram. Lángoló tenger ! — Valóban — mondta Liketoon, s szeme sarkából vendégére pillantott. — Hogy érezte magát nálunk? — Remekül, uram — felelte a vendég. — S befejezésül ez a csodás látvány! Leírhatatlan. — Remélem, meggondolta magát — mondta gyorsan a házigazda. — Nem, sajnos, nem lehet — felelte a vendég. — Kár. Őszintén sajnálom. A nap pereme fölmerült a vízből. Színes hullámokat görgetett az emelkedő fény. — Helga nagyon szép — Dénes cigarettára gyújtott, s a füst mögül Liketoon arcélét fürkészte —, de nagyon titokzatos. Még a hangját is titkolja. — Sajnos — mondta az apa. — Elvesztette. Volt, de elvesztette. — Majd szinte bocsánatkérően megismételte: — I am sorry. Dénes maga elé meredt. Félkör alakú, vékony karcolás sebezte ott a fedélzetpadlót. — Helga ... nagyon szép — mormolta egyre öntudatlanul. — Kérem, bármire szüksége van, természetesen rendelkezésére állok. Csak szóljon, uram. D énes fölütötte a fejét. Az öregedő ember fakó szemébe nézett. — Köszönöm — szólt biccentve, csöndesen. — Mindenem megvan, amire szükségem lehet. S elhagyta . a jachtot. Szép álmokat! — intett búcsút a szemével. A partról hosszan visszanézett. A fedélzet üres volt már. Az árboc hegyén még égett a lámpa: elfelejtették eloltani. DÉKÁNY KÁLMÁN Különös meghívás jachtra Nyelvatlasz — Európáról Ha atlasz, akkor térkép — amely a vizek kékjével, a hegyek barnájával és az alföldi tájak zöldjével van téli. Van azonban másféle atlasz is: olyan, amely például azt rögzíti, hogy kik, mit és hogyan neveznek-monda- nak egy-egy nagyobb földrajzi egység területén, mondjuk itt, Európában. Ez a tudományos munka az úgynevezett nyelvi atlasz. 1970-ben fordult szakmabeli kollégáihoz a holland A. Weijnen, hogy lássanak hozzá e nyelvi atlasz megszerkesztéséhez. Javaslata kedvező visszhangra talált, és a nagy munka elkezdődött. Mi, magyarok szintén kötelességünknek éreztük bekapcsolódni ebbe a kutatásba, és 1972-től kezdve folyamatosan írjuk, rajzoljuk az Atlas Linguarium Európáé szépen gyarapodó lapjait. S nemcsak írjuk és rajzoljuk, hanem a nagy munkálat közreműködői számára olykor tudományos tanácskozásokat is rendezünk. Egy ilyen megbeszélés volt nemrégiben a Balaton partján, s ott ismét számot vetettek arról, hogy hol áll és hogyan mozdul előre e nagy vállalkozás. Amint Dane Lászlótól, a televízió és a rádió több nyelvtudományi, nyelvművelő adásából ismert nyelvész professzortól megtudtuk, eddig a nyelvi atlasz első kötetének két füzete jelent meg. Deme professzor elsősorban a nyelvalkotó, a nyelvhasználó népek gondolkodásmódjának, történelmi-néprajzi szemléletének a megismerése miatt tartja nagyon hasznosnak ezt az együttműködést. Ugyanígy az is fontos, hogy ez a közös munka számos európai ország nyelvtudósait ismét egy szakmai közösséggé forrasztja. . Már csak azért is, mert a már elkészült és a most formálódó térképlapok meg a hozzájuk tartozó magyarázatok többnyelvűek. A munkanyelv ugyan francia, de a kommentárok németül is és angolul is olvashatók. Az európai nyelvek atla>- szának megírásában a legfurcsább, hogy az — a mi szóhasználatunk szerint mondva — társadalmi munkában készül. Afféle megszállott szakemberek kezdték el csinálni, és mindmáig ők foglalkoznak vele. Itt egy tanszékvezető, amott egy ugyancsak ügyszerető intézetigazgató hagyja, biztatja, hogy egy-egy munkatársa „atlaszozzon” több-kevesebb sikerrel. Ami Magyarországot illeti, itt az Akadémia Nyelvtudományi Intézete adja a szakmai garanciát, így hát nem lehet kétség afelől, hogy közreműködésünk jó bizonyítványt kap. Az Atlas Linguarium Európáé munkálatai 1970- ben kezdődtek meg. Azt azonban senki sem tudja, hogy mikor fejeződnek be. Egyszerűen azért, mert a téma kifogyhatatlan: mindig újabb és újabb fogalmak keltenek izgalmat, s kérik, követelik, hogy tudjuk: az Urálban mit idéz fel ez a szó, hogy nap, s hogy kikben milyen képzeteket kelt a tó, a köd, a tenger. A nemzetközi együttműködésnek talán egy kevéssé ismert, de annál fontosabb vállalkozása ez a nyelvi atlasz. A. L. Népi díszítőművészét Hosszú ideje nélkülözünk egy reprezentatív, állandó népművészeti kiállítást a fővárosban. Vidéki múzeumaink legtöbbjében pedig — érthetően — a tájegység népművészeti anyagát gyűjtik, állítják ki. Mégis, ha valaki a magyar népművészet jeles és jellegzetes alkotásaiban akar elmélyedni, valamelyik megyei, városi múzeumba kell elutaznia. Hacsak nem vendégeskedik éppen Budapesten a gyűjtemény. Még a nyolcvanas években Indult európai hódító útjára a szombathelyi Sava- ria Múzeum néprajzi gyűjteményéből összeállított kollekció. A nyugat-magyarországi népi díszítőművészet híres kiállítását Bárdosi János, a múzeum néprajzi osztályának azóta elhunyt tudós igázgatója szorgalmazta. És a rendkívül gazdag anya'g sikerrel szerepelt Prága, Szófia, Varsó, Krakkó, Berlin és Bécs kiállítótermeiben. Ezt' a vándorkiállítást kibővítve 1984-ben • bemutatták Szombathelyen is. S most egy évig Budapesten a Néprajzi Múzeumban láthatjuk a Népi díszítőművészet Vas megyében című bemutatót, a turistaszezonra legalább így csökkentve a nemzeti kiállítás hiányát. A nép nem alkot öncélú művészi tárgyakat, hanem csak használati eszközeit díszíti. E használati tárgyakon megjelenő művészetet nevezi a szakirodalom a nép díszítőművészetének. Bizonyos használati eszközöket — tükrösöket, borotvatartókat, mángorlókat, sulykoló- kat, pásztorbotokat, juhászkampókat — a tárgyakhoz, anyagukhoz illeszkedő technikával, állandó motívumokkal díszítettek. A Vas megyei gyűjtemény különösen gazdag pásztorfaragásokban. Különleges és korai anyaggal is rendelkeznek. A XVIII. században geometrikus, ékrovásos technikákkal, később a tájra jellemző spanyolozással, karcolt díszítéssel vagy domború faragással készültek e tárgyak. Az előbbiek mértani díszítményeit a szabadabb vonalvezetésű növényi ornamentika, a virágdíszítés követi, majd a múlt század elején megjelent az alakos ábrázolás is. A spanyolozásról az 1830-as évektől van emlékünk Vas megyéből; a fa kivájt, kifaragott mélyedéseibe spanyolviaszt nyomkodtak. A pásztor saját magát és szeretőjét, cimboráját, a betyárt gyakran faragja csakúgy, mint vallásos és hazafias jelképeket. Az alakok híven ábrázolják a kor öltözködési szokásait, viselettörténeti dokumentumot szolgáltatva ezzel. A néprajzkutatást Vas megyében a XVIII. században Bél Mátyás neve fémjelzi. Itt folytatta Sebestyén Gyula és Vikár Béla a nép- költészet gyűjtését. Kárpáti Kelemen, az első múzeumigazgató 3600 tárggyal alapozta meg 1900 és 1914 között a néprajzi gyűjteményt, s a két világháború között Pável Ágoston emelte magas szintre. Dömötör Sándor néprajzos igazgató 1949-től 1956-ig Vas megyei kutatásaival a magyar etnográfia történetébe írta be nevét. Az elődökhöz méltán folytatta a gyűjtést-kutatást Bárdosi János. Az ő emléke előtt tiszteleg ez a kiállítás. Kádár Márta Szirmay Endre PADOVA Gotok, iongobárdok, magyarok hadától még visszhangzanak a történelmi utak, Gattameláta arcán gőg, öntudat, büszkén tekint szét fekete lováról. Giotto szellemében dantei sugallat, emberarcú Krisztus néz szembe velünk, az apostolok, a katonák hevült szenvedélye panaszt, tiltakozást hallat. Antal, a szent most is megszállottan lázad, — a világban te is faláld meg hazádat, a valóság izzó tüze fel-fellobog... a harcokat szelíd századok követik, béke és tudomány egymást ölelik, és ránk mosolyognak mind a boldogok. Molnár Vilmos A megismerés művészete én meghallgatok mindenkit s újrahallgatom ha kell még kétszer mindezt pedig közbeszólás vagyis szemrebbenés arcrándulás szájbiggyesztés vállrándítás nélkül, észrevétlenül mint egy kötőszót ma is ki fogják mondani az igazságot.
