Somogyi Néplap, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-20 / 199. szám

8

Somogyi Néplap

1988. augusztus 20., szombat

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

VÁCI MIHÁLY

Egy-rangú nép

Olyan kis ország a hazám,

— ha szívemre szorítanám: átütne rajta szívverésem, mint szivárgó vér a kötésen.

De népe, mint a többiek, egy-rangú — annyit

szenvedett.

S a nép nagyságát sorsa

méri.

Máson az méri, ki nem éli.

Rangját kínjában őrzi, nem porladó oszlopfőiben. Rabsága román, gótikus zord boltíve gigantikus.

Kupolái lehullottak régen, de ott él még alatta —

térden.

Dómok ívei leomolva:

— s alázatában ma is

hordja.

Félelme, ahogy urat tisztel ma is: - felér egy

obeliszkkel.

Emlékműveit így emelte lelkében az, ki leteperte.

S dalai oszlopcsarnokában sétál: — fáraó-palotában. Talányai és bölcsessége szfinxe énekel ezer éve.

S mert tört, botló, kérő,

esendő:

karjára veszi a jövendő.

Az örök veszteség erő lesz.

Ki nem veszthet már — az a győztes.

Annyi elbukott forradalma örökségéből nő hatalma:

— s szenvedett múltjával

előre

megváltva boldogabb

• jövője.

Az Agria játékok rendezvénysorozatán bemutatták Tabarin Veszedelmes levelek cimű komédiáját. Szatmári György rende zte

Tüske a körmünk alatt

„Na, ebből hogyan vágod ki magad?”

Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket hallok mostanában-. Nemrég fejeződött be Karlovy Vary ban egy jelentős nemzetközi fesztivál, ahol a magyar ver- senyfillm, Sára Sándor Tüske a köröm alatt című vállalkozása fődíjat kapott. Barátaim, ismerőseim -kaján kérdése mögött pedig az rejlik, hogy olvasták a filmről írott kritikámat. Most ezt kérdezi a tökintetük is: ha a hazai bemutató után részleteztem a kifogásokat, akkor most, a külföldi siker nyomán hogyan számolok él a lelkiismeretemmel?

A Tüske ... fesztiváldíja attól is érdekes, hogy nem hagyott tüskét a csakugyan kritikus kritikusban.

Megmagyarázom.

A rendező Sára Sándor és az írói alapanyagot szolgáltató Csoóri Sándor filmjét először februárban, a magyar já- tékfillmsziemiéni láttam. Akik emlékeznek az idei szemlére, bizonyára egyet értenek velem abban, hogy a mezőnyt do- kumenltumfilmek uralták. Dokumentum a bukovinai székelyek hányattatásairól — ezt egyébként szintén Sára Sándor rendezte. Dokumentum az ötvenes évekbeli kitelepítésekről. Dokumentum a recski iinitemállótábonról. Dokumentum a duinapaitaji parasztok közelmúltjáról. S hogy mai témát is említsek, dokumentum az ózdi kohászok szorító gondjairól.

A Tüske a köröm alatt is. A hazai zsűri hiába díjazta, sokunk benyomása volt az, hogy csináltnak, keresetinek hatott a nagyon is valóságos riportokhoz, tudósításokhoz képest. Abban a mezőnyben csak háttérbe szorulhatott a forgatókönyvben rögzített, színészekkel eljátszaitatt történet. Körülbelül ez a vélemény fogalmazódott meg az én kritikámban is.

Most, Karlovy Varyban a Tüske más mezőnyben versenyzett.

Bemutatása azért is mondható szerencsésnek, mert a csehszlovák társadalom még óvatosain éli át a peresztrojka meg a glásznosaty kezdeteit, Hálás a szóki- mondásért.

Igen, a korrupció. Sokkál beszélgettem a nyugat-csehországi fesztiválvárosban, s úgy tetszik, még egy mozzanat járult hozzá a Tüske ... kinti sikeréhez. A magyarországi lapok is hírül adták, hogy néhány hónapja kiskirályokat, korrupt vezetőket lepleztek le az egyik szlovákiai megyében. Titkos vadászatok, ivá- szartók. Megvesztegetések. A közpénz elherdálása. A közvélemény elhallga tta - itálsa. A tiltakozók meghurcolása. Mintha a Tüske a köröm alatt tartalmát mondanám el. Aligha véletlen' tehát, hogy közbefcapsolt a Karlovy Vary-i közönség.

Akkor, ott, a fesztiválpailatában eszembe se jutott, hogy nekem most fanyalogni kéne. Akkor, ott az jutott eszembe, hogy nem is olyan rossz magyarnak lenni, mert lám, a meglehetősen középszerű filmék nemzetközi mezőnyében megint megmutattuk, hogy lehet felelősen és hatásosan beszélni a társadalmi eliten tmandásókról.

A Tüske a köröm alatt esztétikai ellentmondásait, persze, kár volna feledni. Ettől azonban még őszintén örülhettek, örülhettünk egy magyar film megérdemelt külföldi sikerének.

Zöldi László

A FESZTY-KÖRKÉP

A millennium évében, 1896-ban nyitották meg a mai Szépművészeti Múzeum helyén azt a körcsarnokot, amelyben az ezredév! ünnepségek szenzációs látnivalói közül is az egyik legérdekesebb, a Magyarok bejövetele körkép pompázott.

Feszty Árpád, aki nagyméretű történeti és bibliai tárgyú festményeivel, s az Operaház kilenc faliképével már korábban feltűnésit keltett, 1890-ben elhatározta, hogy a szokásos művészeti arányokat túlszárnyaló művet alkot : egy körképet. Előbb a vízözönt akarta megfesteni, de apósa, Jókai Mór azt ajánlotta, a közeledő millenniumra inkább a magyar történelemből válasszon témát, fesse meg a honfoglalást.

Hátszáz tanulmány, vázlat került ki Feszty ecsetje alól. Amikor az első egy a tízhez arányú vázlatokat felvetítették a Brüsszelből rendelt 120 méter körméretű, 15 méter széles vászonra, Feszty- né, Laborfalvi Róza gyermeke (Jókai nevelt lánya) rosszat sejtve jegyezte meg: ez a kép muszáj, hogy pusztulását okzza annak, akinek kezében lesz a kolosszális munka gyeplője.

Ekkor kért segítséget Feszty művészbarátaitól.

Feszty maga vállalkozott a körkép számtalan alakjának megformálására. Modelljeit szülőföldjének magyar parasztjai közül vá- laisatötta, de megörökített képviselőket, közéleti férfiakat is az ősmagyarok képében. A középpontban Árpád és kísérete, körötte foglyok, odébb asszonyok és férfiak hivalyiszekénrel, az állapítok. Egy pogány áldozat képe, az égtől reményt váró közösség ...

Eredetileg két évre tervezték a panorámafestést. Az időközben megalakult részvénytársaság is eddig finanszírozta a vállalkozást. A munka elhúzódott, s a harmadik év költségeit Feszty saját zsebből fizette. Felesége jóslata beteljesedett: Feszty teljes vagyona ráment.

A Magyarok bejövetelének sikere más művészeket is hasonló erőpróbára biztatott. Vágó Pál a lengyel Jam Sty- kával festette meg Petőfi a szebeni ütközetben című körképét, Bisemhut Ferenc

néhány társával a Hódoló díszf e lvonu lást.

Pesten, majd a millenniumi év után Londonban óriási sikert aratott a Magyarok bejövetele. Amikor 1912-ben hazahozták, a Városligetben, az akkori vurstliban jelölte ki helyét a főváros egy üvegltetős körcsarnokban.

Budapest ostromakor hat bombatalálat érte a körképet, csak részleteiben, erősén megrongálva maradt ránlk. Évekig összecsavarva, különböző helyeken őrizték. (A csarnok épületének faanyagát az első, Pestet és Budát összekötő Kossuth-híd építéséhez használták fel.)

A családi részvénytársaság 1964-ben a Magyar Nemzeti Galériának ajándékozta a körkép maradványait. Majd amikor megszületett az ópusztaszeri történelmi emlékpark ötlete, elhatározták ; ott állítják föl a Magyarók bejövetelét. Ez az 1970-es években történt. Akkor élénk sajtóvita kísérte az elképzelést.

Akkor — mint utólag ki- délrüölt könnyű ígéret volt — hat évre tervezték a kép restaurálását, felállítását.

A felállításnak is akadályai voltak. Kellett egy épület, egy körcsarnok. Az épülőt megtervezésére előbb pályázatot írtaik ki, de költséges, túlméretezett volta miatt a 79 terv közül egyet sem fogadtak el. Majd 1979- ben megbízták Novák Istvánt, a Csongrád Megyei Tanács Tervezőirodájának mérnökét a körcsarnok megtervezésével. Novák kúp alakú épületet tervezett. A 36 méter magas épület kivitelezését 100 millió forintos anyagi fedezet hiánya hátráltatja. Ezért most a Csonigrád Megyei Tanács úgy döntött, hagy az ópusztaszeri történelmi emlékpark továbbfejlesztéséhez szükséges pénzügyi fedezet megteremtéséhez kötvényt bocsát ki, 40 millió forint értékben.

Amikor a mellékkörülményeik rendeződnek, amikor már az új körcsarnokban a végleges helyén felfüggesztve áll a Magyarok bejövetele, áklkor kezdődhet a végső restaurálás, de ez már a közönség előtt. Most azt jósolják, az ezredforduló körül ...

Kádár Márta

BÁBA MIHÁLY EGY RÉGI ARATÁS születésnapjára

F

azekas gondterhelten hajolt mappája fölé. — Mi baj van? — álltam meg asztala mellett.

— Semmi — legyintett. — Az aratással kapcsolatos rajzon töprengek, de szüntéte- nüll elém tolakodik egy gyermekkori emlék.

— Keserves? — ültem le mellé, és két üveg sört rendeltem.

— Nagyon. Akkor láttam először könnyes szemmel apámat. Másodszor nyolcvanéves karában, anyám koporsója mellett.

Meghozták a sört. Öntöttem. Ittunk. Aztán néhány percig szótlanul ültünk. Vártam. Vártam, hogy felfakadjon a keserves emlék burka, és elmondja záporozó szavakkal, hogy meg- k anny ebb ü 1 j ön.

— Tudod — lendítette magasba a tenyerét —, abban az esztendőben az emlékezetes, kegyetlenül hideg tél megtizedelte a búzaszálakat. Igaz, ez még nem lett volna olyan nagy baj, mert ha szép tavasz és jó nyárelő követi, gazdag aira- tálsunk lehetett volna. Csakhogy a tavasz szeszélyes volt, a fagyosszentek meg- télepeditek, mint a hívatlan vendégek, akik tízszer is elköszönnek, de a lábukat nem bírják a küszöbre tenni.

Egy pillanatra elhaillga- tótt, körbetekintett, de gondolatban már szőtte tovább a gyér emlékszálakat.

— A tikkasztó nyár olyan hiirtélen jött, mint derült égből a villámcsapás — folytatta. — Fellélegzett a határ. Anyám is szüntelenül ismételgette: taten még jóra fordul minden. Én akkor még nem tudtam, hogy minenk kell jóra fordulnia. Annak örültem, hogy lete- hettük a csizmát, mezítláb szaladgálhattunk az udvaron, az utcán, meg kint a földünkön is. Soha nem felejtem el, a föld, a homokos földünk néhdl olyan meleg volt, hogy sütötte a talpamat. Még tetszett is ez nekem, az ostoba kölyök- nek. Nemigen törődtem azzal, hogy apám szüntelenül az eget leste, néha káromkodott, olykor meg, ha egy tenyérnyi bárányfelhő eltakarta a napot, levette kalapját, megtörölte homlokát, s csák úgy magának mormogta: csak adná az isten, hogy bőrig ázzunk. Nem áztunk meg. Az a néhány csepp még a port sem verte el.

Ivott a sörből, filctollával vonalakat — ' talán esőszálakat — huzigált a rajzlapra.

— Nem, azon a nyáron nem volt jó, kiadós eső, ahogy mondani szokták. És

így következett el az aratás ideje. Apám majdnem mindennap kiment a földünkre, és egyre komarabban jött haza. Anyámmal beültek a konyha-szobába, sokáig, halkan beszélgettek. Anyám csak sopánkodott, meg ez.t ismételgette: majd csak átvészeljük ezt a nehéz esztendőt is, ha isten megsegít. Egészségünk legyen, az a legfontosabb. Egyszóval Péter—Pálkor, az akkori szokás szerint, már kora reggel elindultunk a határba, megkezdeni az aratást. Ha a búzatábla még nem is volt világosszőke, egy keresztnyit akikor is le kellett aratni. Hogy áldás legyen a többin. Apám ment elöl a kaszával, mi meg utána a sarlóval meg az elemózsiás szeredás- sal. Anyám otthon maradt, hogy ellássa a jószágot, közbeni főz valamit, és hozza utánunk.

— Így volt ez nálunk is — mondtam, mert Fazekas ismét elhallgatott.

— Igen, lehetséges, hogy mindenütt ez volt a szokás.

Felhajtotta a maradék sört, s most ő intett a pincérnek, hogy hozzon még kelt üveggel.

— A nap már magasan járt, amikor megállítunk a kis búzatáblánk végénél. A

reggeli szél hullámokat sodort végig az alacsony, rit- kás búzaszálakon. Apám leszakított egy kalászt, tenyerében kidörzsölite a szemeket, a pelyvát lefújta róluk, számolgatta az összezsugorodott, keservesen érett szemeket, egyet kettéharapatt, sokéiig vizsgálgatta, és egyre ráncosabb lett a homloka1. Mi letelepedtünk a dű- lőút száraz füvére, vártuk, hogy apánk megkezdje a rendet, s mehessünk utána markot szedni, kévét kötözni. De nem mozdult, csak állt, tekintete pásztázta a táblát, fejét csóválta, majd belegázolt a térdéig sem érő búzába, s ment, ment mintha soha nem akarna megállni. Hirtelen visszafordult. Felvette a kaszát, megfente. A kaszakövet a vízzel teli szarutartóba dugta vissza, és a tábla szélénél- nekilendítette a kaszát. Mi még mindig nem mozdultunk, fűszálat rágcsáltuk. Tudtuk, 'hogy öt-hat lépésnyi kaszálás után állhatunk csak a rend végébe, nehogy a kasza hegye kárt tegyen bennünk. Apám tíz lépésnyi rendét vágott. Megállt. Hátrafordult. Rdkkant búzaszálak menedezték a tarlóm A rend ólyan gyár volt, hogy sarlóval szedni sem lehetett.

— Ma már nem emlékszem, rá, hogy váratlanul, észrevétlenül hogy termett ott anyánk. Üres kézzel jött, kocogott apámhoz. Mentünk utána mi is. Egy lépésnyire tőlük megálltunk. Anyám sopánkodva csapkodta össze a kezét. Hol a lábon álló szálakra nézett, hol meg a tartóra, ahol a fele szál ott maradt.

— Gyuri, hallod — mondta panaszos hangon —, tedd De a kaszát, ennek sarló kell, csak sarló.

— Az — mondta az apám. Szeme nedves vólt. A zsebkendőt, amellyel élőbb még homlokáról törölgette a verítéket, szeméhez nyomkodta. Éreztem, hogy sír. Anyáink gyorsan a rend végére terelt bennünket. Gyertek, gyermekeim, mondta kedveskedve, kézzel szedjétek össze, így ni, mutatta meg, és rakjátok kévébe. Az elmaradt szálakat meg sarlóval vágjátok le. Na, gyorsam, gyermekeim. Munkához • láttunk. Anyám meg visszament apámhoz, aki mintha kissé megnyugodott volna.

— Igazad van — mondta anyámnak —, ha sarlóval vágjuk le, kissé tovább fog tartani az aratás, de legalább lesz egy kis búzánk, annyi, amennyit elvetettünk, meg amennyit el kell vetni az ősszel, hogy jövőre, legalább jövőre legyen kenyerünk.

— Lesz, lesz — sóhajtozott anyám —, talán még egy-két vékányi kenyérnek is marad. Legfeljebb krumplis meg kukoricás kenyeret eszünk. Na, én- száladok haza, megfőzök, aztán kérek három-négy sarlót kölcsön, de ha nem kapok, veszek egyet. — Felénk fordult. • — Fogadjatok szót apátoknak Nemsokára jövök én is visz- sza. Hozom a meleg ételt.

— Elment. Kókadtan, szótlanul szedtük a gyér rendet vagdostuk a kasza elhagyta szálakat. A kicsi kévéi alig-alig gyarapodtak. Apárr még mindig ott állít, ahol í rendvágást abbahagyta Mintha mozdulni nem akarna. Félve, lopva lestünk rá Komor volt. Gondterhelt. É: iszonytatóan ráncos, baráz dás.

F

azekas ledobta a tol lat, hátradőlt, kibá múlt az ablakon, é: anélkül, hogy rám nézne azt mondta:

— Szóval, ez a kép gyö tör. Képtelen vágyók meg szabadulni tőle. Életem leg szomorúbb emléke ez. Ilyen kor nyáron, úgy aratás tá ján mindig vissza-visszatér Kiöntötte a sört. Ittunk És szótlanul üldögéüitüm] még néhány percig. Amika felálltam, csak kezet fogtaíi vele. Ö meg csak nagyo bólintott.