Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-05 / 159. szám
1988. július 5., kedd Somogyi Néplap 5 Tisztelgés Bartók Béla előtt „Visszanéztem félutamból...” Újsághír: Bartók Béla hamvai a család elhatározása nyomán, a nemzet régi óhaját kielégítve, 43 évvel halála után hazatérnek az Egyesült Államokból, és magyar földben találnak végső nyugodalmat. Feleségével, Pásztory Dittával TV-NÉZÔ Amiről beszélnek Kevés nemzet történelmében. található annyi szomorúság, mint a miénkben. Különösen, ha a legnagyobbj.aink sorsán tűnődünk. Hal és hogyan fejezték be életüket? Sok közülük „harcát megharcolta, a futást bevégezte”, de szomorúan köszönt el az élettől, távol a szülőföldtől. Né. hányu'kat megidézzük. Thököly Imre jóval halála után tehette meg'a nagy utat, hogy török száműzeté- ből Késmárkra érkezzenek hamvai, örök nyugalomba, kívánsága szerint hazai földbe. Rákóczi Ferenc buj- dodása is Rodostóban ért véget, földi, maradványait a nemzet kívánságára hozták haza a kassai dómba, de már jó évszázad múltán. Kossuth Lajos, a turini remete is csak koporsóban te. hette meg a végső utat a Nemzeti Panteonba. Igaz, valamennyiük végső útjáról úgy szólt a legenda, följegyzés, írás és korabeli tudósítás, hogy az egész nemzet gyászolt azokban a napokban. A Kossuth Lajos hamvait szállító vonat útját milliók álltáik végig a vasút mellett, Fiúmétól Budapestig, levett kalappal. A nemzet, az ország temetett. A XVIII—XIX. század legnagyobb fiait gyászoltuk, akik a felkínált magas kegyet (hogy tudniillik bűneik megbánásával hazatérhetnek) soha nem fogadták el, nem alkudtak, a legkínzóbb fájdalom, az önszáműzetés közepette sem. Hányán kívánkoztak aki- .vándorlás, a száműzetés ideiglenes hazájából az édes hazába, az otthonba — már csak a halál után is — hiába?! A nagy világégés tragikusan kiszolgáltatott földjéről, városából, Budapestről indult el Bartók Béla is, keserűséggel a szívében; akkor még remélte, csak egy kis időre. A testi kór és baj — olykor irgalmatlan. Idegen világban érezte meg, mit jelent még a hamisan szóló hang is : „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország ...” Hallotta belül az értelmét a hangzatosán fogalmazott igazságnak, ami épp itthon és akkor volt torz, kétarcú és félrevezető, hiszen valójában igaz fiainak nem volt itt hazája. Benne a Concerto, a III. zangoravesany akkordjai szóltak, amikor fogyott, egyre hanyatlott az erő, és utolsó magányos sétáin, amikor tudta, hogy egyedül van s nem hallja senki; mondta, ismételte, olykor kiáltotta a vak, süket világba: „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar!” Bartók Béla hazajkászütt. Európában, a legmegkín. zottabb kontinensen elhallgattak a fegyverek, új világ bontakozott itthon is, amelyben az elsők között ünnepelte az ország messze szakadt.fiát, a modern magyar zene megteremtőjét. Próbálták a kórusok, rnegnyi- * tották kapuikat a hangversenytermek és várták a messze került kivándorlót — haza. A készülődés i.tt is, ott is tartott. Itthon az ország, Amerikában Bartók Béla gyűjtötte a maradék erőt. Ö hiába. A megkínzott test, a megsebzett lélek azt a terhet akkor már nem tudta el'hordozni. Gyászénekként zengték a kórusok: „Elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországból...” A XX. század leghűségesebb fiát. siratta az ország. 1988. Amikor először hangzott a híradás: Bartók Béla hamvait hazahozza Magyarország, nem volt olyan magyar ember, aki ne örvendezett volna. Hol is lenne igazi nyughelye a nemzet egyik legkiválóbb, leghűségesebb fiának, mint itthon. Temetni fogunk a szomorúság jegyében, de igaz értékű nemzettudattal és büszkeséggel. A végtisztességet így adhatjuk meg a magyar zene már örökké élő, naigy művésze emlékének: halálával, tisztelettel. Fábián Gyula A film vetítése nélkül _is óhatatlanul eszembe jutott a múlt héten a Hurrá, nyaralunk! (A tévében nem régen fölidézett film címe szinte szlenggé vált, mondjuk örömünkben és bosszúságunkat levezetve.) A televízió múlt heti műsora érdekes módon sajátossá vált; a nyári könnyed szórakoztató műsorok nézettségi szintje nem érte el a két fontos - politikai esemény iránti érdeklődést. A hét elején megkezdődött SZKP országos pártértekezlet és a magyar országgyűlés nyári időszaíka nemcsak az események helyszínén, Budapesten és Moszkvában bizonyította, hogy a közéletben ilyenkor is pezsgés van. Az aktualitásoknál maradva: a tévé dicséretére, mindenki részese lehet annak az előkészületnek, ami Bartók hamvainak hazaszállításával kapcsolatos. Különösen figyelemre méltó beszélgetést hallottunk pénteken este a második műsorban Rajeczky Benjáminnál, aki a Bartók-bemu- tatók nyomában című adásban idézte föl emlékeit, ráadásként a zeneszerző Egynemű karok című kompozícióiból halhattunk hármat. Kaposvári aktualitása is volt annak a partréfilmnek, amelyben Tímár Éva vallott színészi pályájáról vasárnap este. Nemcsak a színésznő emlékezik szívesen az első igazi színházi sikereire, amelyeket Kaposváron aratott, hanem azok a színházbarátok is, akik már a hatvanas évek végén, a hetvenes évék elején is fölfedezték az igazi értékeket a Csiky Gergely Színház színpadán. Hurrá, nyaralunk ! Ig az, még csák ezen a héten tűnik szemünkbe a televízió műsorából — megkezdődnek a hétről-hétre csalogató sorozatok, tegyük hozzá, sorozatban. Ám szeretnék bekukucskálni a televízió műhelyébe azért is, mert megkezdődtek az előkészületek, egyelőre a néző háta mögött, a Ki mit tud?-ra, a nyári televíziózás közkedvelt műsorára. És akkor még nem is beszéltünk a nyári olimpia közvetítéseiről, amikor majd ha süt, ha fúj, ott ülünk a képernyő előtt. Ám biztos vagyok abban is, hogy nemcsak a Mozart életéről készült olasz, francia, magyar koprodukció, az egyik sorozat, vagy a már jelzett Ki mit tud?, vagy az olimpiai közvetítések csalogatják a képernyő elé a pihenő embereket, hanem a félélénkült közéleti érdeklődés kifejezésre jut a másféle műsorok esetében is. Ahogy a múlt heti országgyűlés első napi fontos eseményének a helyszíni közvetítése is jelezte már; a nyilvánosságot komolyan vesszük. Miért foglalkoztatta jobban a közvéleményt az országos esemény? Mert az eddiginél szélesebb körű tájékoztatást kapott az ott folyó munkáról, meggy ő-» ződhetett arról, miként állnak helyt képviselőink a döntéseik megtételében. A televízió is tehát részese annak a társadalmi folyamatnak, amely a mához igazítja feladatait, tegyük hozzá: sorozatban. Ezt a sorozatot is érdemes tehát figyelemmel kísérni, nemcsak a szezonális nyári filmsorozatokat, amelyekből az idén az eddiginél is több jut minden magyar tévénézőnek. * Horányi Barna Könyvárusító pavilont létesített a Magyar Media Szántódon az Oázis bevásárlóközpont mellett. Nemcsak magyar, hanem idegennyelvű könyveket, albumokat is árusítanak itt Vendéglők! Vegyétek búcsúmat! BALATONI JEGYZET Sokat bíz a képzelőerőre Spaknival, suszterkéssel... Bernáth Csaba kiállítása a Pamutfonóban Nem könnyű búcsú, de meg kell lennie. Nem köny- nyű, mert — aki ismer, tudja — világéletemben vendég- lőjáró-kedvelő ember voltam, és nem csak az ízes marha- pörköltek, halászlék, zamatos fröccsök vonzottak a fehér, vagy kockás abroszokkal letakart asztalok mailé. Még kevésbé a feketekávé, a régi kávéházak bútorait megörökölt presszókba, ahol a márványasztalokon kívül (a hatvanas évek elején) ott találtam Tóni urat is, aki a háború előtt még apámnak is felszolgálta a szimpla feketét, és a „három tojást pohárban”. A külvárosi csapszékek söntáseit (helyenként még kármentővel) pedig egyáltalán nem a szúrós szagú vegyespálinka kedvéért látogattam, mégha időnként saját magamnak is úgy tetszett, hogy a 2—3 forintért kínált „felesek” tartanak a füstös, igénytelen közegben. A vendéglátó halyek — noha sosem vetettem meg a jóféle étkeket, italokat — számomra elsősorban sajátos légkört, hangulatot jelentettek. És még sok minden mást. Üj emberi arcokat, váratlan találkozásokat, éjfélig tartó vitákat újságírásról, irodalomról, novellába, regénybe kívánkozó történeteket, egy- egy későbbi írásom alapötletét __ A kisvendéglőket szerettem a legjobban. Ifjú újdondász koromban válogathattam közöttük Győrben, ahol csak halászcsárdából volt vagy négy a Duna- és a Rá- ba-parton; ezekben a kocsmákban a nagyon szerény gyakornoki fizetésemhez mérten is olcsó volt a lángoló halászlé , és a karcos bársonyost bor; egy zöld papírtízes birtokában leülhetett az ember moftdjuk a Harcsában, vagy a Víg hajósban egy kishalászlére (sok kenyérrel), fröccsre, s ha jól emlékszem, még egy doboz Kossuthra is futotta ebbőil az összegből. (Ma egy kisfröccs kerül 10 forintba a siófoki III. osztályú Badacsonyiban.) A kisvendéglőkben, vagy a különösen kedves restiben is ott voltak még a régi pincérek, akik kipirult arccal lótottak-futottak (abban az időben sok volt az étkező vendég, és gyakran megkocogtatta a poharat a türelmetilenebbje), s az igen csekély, mondhatnám filléres borravalókat is hálásan megköszönték. Egy-egy kisvendéglőben találkoztunk — kollegák, barátok — a szerkesztőségi órák után: kéziratokat, .megjelent cikkeket, új, érdekes könyveket vitattunk meg az elfogyasztott fröcs- csök mennyiségével egyenes arányban növő hévvel; a délelőtti órákban pedig rendszerint valamelyik csendes presszóban írtam a másnapi cikkemet kevés kávét és sók cigarettát fogyasztva ... Mindez a múlté, s ha úgy tetszik, nosztalgia. Talán azért emlékszem a hatvanas, hetvenes évekbeli győri, budapesti törzshelyeimre szívesen, mert tizenkét esztendeje tartó Balaton-parti működésem óta itt hiába keresem a „törzshelyemet”. A siófoki vendéglátóipar, hogy úgy mondjam, rászorított arra, hogy csakis a szerkesztőségi íróasztalomnál dolgozzam (legutóbb, ha jól emlékszem, az Omnia kerthelyi- ségéban írtam egy tárcát 1978 őszén, melankolikus levélhullásban. Régen volt... (Pedig hát fogadott pátriámban minden a vendéglátás körül forog. Ilyenkor, a szezonban lépten-nyomon új vendéglátó helyek nyílnak, s a régiek is magukat kelletően szépítkeznek, öltenek divatos ruhát, mely eltakarja éleme- dett, időmarta tagjaikat. És nincs vonzóbb szakma manapság a vendéglősénél, a felszolgálóénál. Valósággal korunk hősévé léptek elő; hol van már a hajlongó, a vendég kegyét kereső, a „sűrű fi.llér”-t megbecsülő pincér anakronisztikus alakja?! Magában a „felszolgáló” kifejezésben is mintha eredeti jelentését vesztette volna a „szolgáló” szó; (ki kit szolgál itt?!, kérdezhetnénk számtalanszor egy-egy arany- karkötőt csörgető, a vendéget unottan lekezelő, a „jattot” [borravalót] magától értetődő járandóságként besöprő arszlán láttán, akiről egyébként az a szöveg járja, hogy háromszázezer forintot is megkeres egy-egy idényben); nos, a helyi „manufaktúrában” szorgoskodó varrólányok (miközben „köteg- ben száll a holdsugár” és „kuncog a krajcár”) róla álmodnak, s a fiatal tanárnő sem a királyfit várja „hófehér paripán”, hanem a hófehér Audiből hanyag eleganciával kiszálló maszek, vagy szerződéses üzletvezetőt, aki hajlandó őt csupán „jattért” alkalmazni az idényben ... Azt hiszem, nem tévedek, hogy a mai vendéglátás (különösen a Balaton-par.ton) nem számít rám, sem más hazai „nosztalgiázóra”. Ezt bizonyítják 'a jövedelmünkhöz képest évről évre elké- pesztőbb árak, amelyek —t úgymond — a nyugati turis-’ * \ ta számára még mindig igen csekélyek. Ez igaz (vagy félig igaz), de semmiképpen sem megnyugtató válasz annak, aki valaha „törzsvendég” voit, s most már vendég sem lehet. Érdemes volna elgondolkodni azon, hogy hosszú távon létezhet-e magyar vendéglátás Magyarországon (a Balatonnál is) magyar vendég nélkül? Hogy nem kellene-e, nem lehetne-e valamiképpen mégis megtartani az igényes vendéglátás számára az igényes hazai polgárt, akinek a jelenléte az éttermekben, presszókban, zöldvendéglőkben idegenforgalmi és szakmai szempontból is (szerintem) fontos lenne. Miért? Kérdésre kérdés: vajon nem érezném-e természetellenesnek, groteszknek, ha teszem azt Spanyolországban, a vendéglőkben, szállodákban mindig csak a honfitársaimmal, s még néhány nemzet képviselőivel kellene találkoznom, együtt lennem, és soha spanyolokkal? A szakma pedig alkényelmesedik, több lazaságot, „kaszálást” enged meg magának a hazai kontroll, a magyar nyelven megnyilvánuló igényes bírálat híján. (A nyugati vendég, ha rossz tapasztalatokat szerez, levonja a konzekvenciát, és legközelebb máshova utazik nyaralni.) Feltehetően nem könnyű megtalálni a megoldást, s ez nem is az újságíró, hanem a szakember feladata. Mégpedig a tehetséges, a jövőben gondolkodó szakemberé, aki minden bizonnyal köztünk van, s ha lehetőséget kap rá, ki is fogja fejteni és megvalósítja majd jobbító-újító elképzeléseit. Addig is, vendéglők, vegyétek búcsúmat! Szapudi András Bernáth Csaba grafikáival és festményeivel több mint tíz év óta találkozhat a tár- latlátogató. önálló kiállításainak gyarapodó száma is jelzi előbbre lépését az alkotói pályán. Állandó szerzőtársa a Vaspróba-antoló- giáknak. Tamási Áron és, Kós Károly életművének megismerése fokozatosan Erdély kultúrája — mindenekelőtt annak képző- és építőművészete — felé irányította a figyelmét. Mostani kiállítása Kolozsvári képek címmel nyílt meg a Master - fil Pamutfonóipari Vállalat Kaposvári Gyárában. Sajátos mondanivalóját a színek zaklatott harmóniájával, a textúra vibráló hullámverésével fejezi ki. Biztos kézzel alkalmazza a novellairodalomból ismerős elhallgatás eszközét — sokat bíz a szemlélő képzelőerejére. •Kompozíciói nem az idillt, hanem a párnát sejtetik. Előszeretettel örökít meg épületeket, utcarészleteket, s ezzel kultúrtörténeti misszi-' ót teljesít. Ecsetet nem használ — két spaknival és egy kivénhedt suszterkéssel hordja fel a festéket a készülő képeire. Kiállítását két héten át tekinthetik meg az érdeklődők. V. G.
