Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-26 / 177. szám

1988. július 26., kedd Somogyi Néplap 5 „Siófok legyen fesztiválváros" BESZÉLGETÉS BULÁNYI LÁSZLÓVAL, AZ ŐRI IGAZGATÓJÁVAL TV-NÉZÔ Jönnek az önjelöltek! ans ir találkozót, s lehetőleg bőví­teni a külföldi résztvevők számát is. A jövő évi feszti­vál szervezését már szeptem­berben elkezdjük, hogy a hazai és külföldi előadóknak elég idejük legyen a felké­szülésre. A magyar szórakoz­tatás különben adós az ide­genforgalomban lévő lehető­ségek jobb kihasználásával. Nálunk még az úgynevezett gulyásromantika játszik dön­tő szerepet, holott föl kell zárkóznunk az európai szín­vonalhoz. Az éjszakai szóra­koztatásunkban például nem az előadói színvonal az el­maradott, hanem ahogyan tálaljuk: az erősítő, a fény­hatás, hangminőség. Mi, ma­gyarok hajlamosak vagyunk Saját produkcióinkat alábe­csülni. Az idén volt egy jó érzésem Cannes-ban, ahol a nemzetközi fesztivál igazga­tója megkeresett és gratulált az 1986-os siófoki fesztivá­lért; szerinte akármelyik nyugati fesztivállal felvehet- né a versenyt. Ugyanakkor a magyar kommunikáció nem volt ilyen egyértelműen di­csérő. Mondok még valamit: az egész cannes-i fesztivál totál play-backről ment. Megcsinálják azt, hogy a bent ülő négyezer ember nem lát semmit, de azért, mert az Intervízió közvetíti, sza­lagról bejátszanak videokli­peket. A közönség otthon, a tv előtt azt gondolja, hogy a világsztárok mind ott van­nak. Holott ez nem igaz, mert csak a videoklipjük fo­rog. Ha ezt Magyarországon megcsinálnánk, akkor a saj­tó minket nagyon elmarasz­talna. Ma már az úgyneve­zett „fél play back” megol­dások szinte szakmai előírá­sok. Ha a zenei alap előre fel van véve, de a szólista, és az énekes élőben dolgo­zik, akkor használunk a színvonalnak. Hiszen azokat a technikai bravúrokat, ame­lyeket egy stúdióban meg tudnak csinálni, a koncerten képtelenség lenne. Ma már az sem titkolható, hogy ha egy produkciót .'vizsgálunk, abba bizony 50-50 százalékig belejátszik a technika is. — Minden versenyen, ahol díjakat adnak ki, rendkívül kényes kérdés, hogy kik döntik el a sorrendet. A zsű­ri összetételét most is töb­ben kifogásolták. Például, hogy majdnem mindenki kö­zelebb van a nyugdíjhoz, mint a huszadik évéhez. — A szakmai rutin, a ta­pasztalat, a hozzáértés azon­ban az ő birtokukban van. Különben is: nem biztos, hogy csak fiataloknak fiatal a gondolkodásuk. Az életkor A hazai könnyűzenei élet egyik legkiemelkedőbb ese­ménye, az 1988. évi interpop- fesztivál véget ért. A tanul­ságokról és a jüvőről Bulá- nyi Lászlót, a nemzetközi zsűri tagját, az Országos Rendezőiroda igazgatóját kérdeztük : — Beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket a siófoki találkozó? — Sikerült előrelépnünk. Az első interpopfesztivált 1986-ban rendeztük, hiszen a régi táncdalfesztiválok óta nem volt megfelelő fórumuk a fiataloknak a bemutatko­zásra. Nemzetközi jellegű azért lett, mert különféle nemzetközi fesztiválokra ed­dig is kaptak egyes magyar előadók meghívást, nekünk pedig nem állt módunkban viszonozni, márpedig kölcsö­nösség nélkül hosszú távon ezt nem lehet csinálni. Így a magyar énekesek előtt ta­lán külföldön is több lehe­tőség nyílik. Az első feszti­vál résztvevőivel mintegy 500 koncertet rendeztünk, . s közülük néhányan (Napoleon BLD, Z’Zi Labor, Zoltán Eri­ka) igen szép eredményeket értek el. Tavaly pénzhiány miatt nem tudtunk új feszti­vált rendezni, az idén azon­ban sikerült megteremteni valamennyi feltételt. Egy ilyen fesztivál mintegy 5,5 millió forintba kerül, de hosszú távon megtérülhet a befektetés. A jövőben szeret­nénk Siófokot fesztiválváros­sá fejleszteni. — Sokan kérdezték, hogy miért épp júliusban rende­zik, amikor amúgy is túlzsú­folt a Balaton? Nem lenne jobb június vagy augusztus vége? — Úgy gondoljuk, hogy nem. Egy ilyen fesztiválnak ugyanis sajátos légköre van. Jó idő kell hozzá, és bala­toni hangulat is, amit az elő- vagy utószezonban nem kaphatunk meg. S egy fesz­tivál csak akkor fesztivál, ha megfelelő számú közönsége is van. Márpedig telt házra leginkább ilyenkor számítha­tunk, s ilyenkor a legvaló­színűbb a jó idő is. Szeret­nénk minden évben ugyan­abban az időben rendezni a Az országút vándora rendre elmulasztotta a segítségnyújtást. Utazhatott tavasszal vagy nyáron, esőben vagy hóban (álmos-fáradtan a főváros rengetegéből vagy jókedvű beszélgetésbe elegyedve a gépkocsivezetővel), a hosszú út meghatározott pontján rendre ott vesztegelt az út­padkán egy jobb sorsra ér­demes autó. A sofőr féke­zett. Pontosan betartotta a sebességkorlátozást, úgy ahogy a táblák meghatároz­ták számára azon a szaka­szon, ahol az M 7-es autó­pálya Siófok felé az autóút- ba torkollik, de eszébe se jutott, hogy megálljon. Uta­sa pedig — az a bizonyos or­szágúti vándor — először fé­lénken, aztán egyre mérge­sebben, később már dühö­sen szemlélte a látványt, s nem egyszer ökölbe is szo­rult a keze... Később félelem fogta el, majd furdalni kezdte a lel­kiismeret. Bírósági ítéletek, börtönévek hírei jutottak eszébe, s azon kapta magát, mintha jellegzetes egyenru­hában, hátratett kézzel, ki­mérten sétálna a börtön ud­varán. Mert elmulasztotta a segítségnyújtást! Igen. To­vábbrobogott anélkül, hogy alapvető emberi kötelességé­nek eleget téve legalább megkérdezte volna a vesz­teglő autóst: — Mi baj, uram? Segíthe­tek valamiben ...? A rekkenő kora nyári me­legben most is ott állt az autó szélesre tárt ajtajaival, ruhadarabokkal teletömkö- dött hátsó ablakával, fölnyi­tott csomagtartójával az út­padkán. S mögötte — ha ÁLCÁZVA nem is szabályos távolság­ban — ott árválkodott a pi­ros háromszög, az elakadás- jelző ... Az utas már messziről kér­lelni kezdte a gépkocsiveze­tőt: — Állj meg! Állj meg mö­götte, kérlek.. . Elég nagy erőfeszítésébe került, amíg emberbaráti kötelességtudatra ébresztet­te a pilótát. Megálltak. A vándor kiszállt,'s határozott léptékkel közeledett a kocsi vezetőjéhez. — Jó napot kívánok, rendőr elvtársi Mi baj van? Az őrmester elképedt, vi­szonozni sem tudta a kö­szönést. Mintha valami rá­dióadó-féleséget szorongatott volna, de azon nyomban le­konyult a kezéből, s a ter­metes, jó vágású férfi széles mosolyt erőltetett dús baju­sza alá. És nagy nehezen megszólalt: — Mi baj lehetne? — Gondoltam, megállók, láttam az elakadásjelzőt... Talán segíthetek valamiben. Arca hirtelen elfehéredett, mosolygó ajka szűk-szigorú­ra húzódott össze, és mintha el is torzult volna kissé. A válasz váratott magára. Az utas bizonytalan villanáso­kat fedezett föl a biztonság őrének szemében. Olyan volt ez a szempár, mint amikor gyagyának nézik az embert vagy kihívónak, ártatlanul naivnak vagy kötözködőnek. Végre nagykomolyan meg­szólalt a rendőr: — Nem segíthet! Nincs szükségem semmire! — Talán egy ékszíj, gyúj­táselosztó, gyertya vagy ilyesmi — próbálkozott a vándor, aki igen nehezen tudta megőrizni komolysá­gát, hiszen évek óta tudja, hogy nem műszaki hibás autóval, hanem egy elaka­dásjelzővel álcázott traffi- paxszal áll szemben. Számí­tott rá ugyan, hogy egyszer majd hatalmas fűzfabokor, netán kekiszínű sátor vagy halászhálóval leterített bár­ka áll majd a padkán egy öreg halásszal, aki óriáshor­got kötött a zsinórjára, de nem érte ilyen meglepetés. — Ha nincs semmi baj, rendőr elvtárs, akkor miért tette ki az elakadásjelzőt? Gondolkodott, majd ki­vágta: — Mert ha megállók a padkán, ki kell tennem. — Nemcsak akkor állha­tunk meg, ha defektünk van, ha bajba kerültünk? — Én nem! — mondta határozottan, és befejezett­nek minősítette a beszélge­tést. Azt már nem merte meg­kérdezni a vándor, hogy mi­ért van felnyitva a csomag­tartó, miért vannak ruhák az ablakiban, s miért vannak nyitva az ajtók? Úgyis tud­ta. Szépen, udvariasan elné­zést kért a zavarásért, s amikor elindultak lépésben az ügyes műszerrel felszerelt kocsi mellett, fél szemmel a biztonság őrét leste, nem emeli-e ajkához a rádióadót. Mert ha pár száz méterrel odébb véletlenül „rutinszerű gépjármű-ellenőrzés” követ­kezne, igencsak megsajnálná a gépkoosivezetőt... Riba Bálint önmagában nem mérvadó: ismerek olyan 60-70 éves embert, aki él-hal a rockért, s olyan húszéveseket is, akik csak komoly zenét hallgat­nak. A célunk az volt, hogy a zsűriben eléggé „érdekte­len” emberek legyenek. Gon­dolom, Antal Imrét nem vá­dolják azzal, hogy nem ért a zenéhez, ugyanakkor nem valószínű, hogy bármely együttesnél, előadónál szemé­lyes érdekeltsége lenne. Kü­lönben: a fiatalság is részt vehetett, hiszen szavazhatott. Érdekesség azonban, hogy mindkét napon ugyanarra az együttesre voksolt, ame­lyet a zsűri is a legérdeme­sebbnek tartott a döntőbe jutásra: a Fan-Fanra és a Casablancára. Egy ilyen színvonalú versenyen egyéb­ként elengedhetetlen a nem­zetközi tapasztalat. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet­ne fiatalítani, s valószínű, hogy meg is tesszük. — Jellemző volt erre a fesztiválra, hogy különböző, már befutott emberek mene­dzselték a kezdő előadókat? — Kár lenne tagadni, hogy így van. Vagy személyek, vagy szervezetek állnak egy- egy ifjú tehetség mögött, és szakmailag, esetleg anyagi­lag is segítik. Erre a feszti­válra is úgy kerültek a résztvevők, hogy a három könnyűzenei szerkesztőség : a Rádió, illetve a Televízió könnyűzenei osztálya és az ŐRI hozta a jelöltjeit. Utána azonban már közös az ér­dek, s mindenkinek egyfor­mán kell támogatnia az elő­adókat, érdémeik szerint. Akik most „befutottak”, azoknak lemezük jelenik meg, turnéjuk lesz, de azok is elindulnak, akik csak be­mutatkoztak. Hiszen a tv- szereplés alap lehet a to­vábblépéshez. így nyugod­tan mondhatom : ennek a fesztiválnak csak nyertesei vannak. Gy. L. Még korai az időpont, hogy különösebb számvetést végezzünk erre az évre, ám már félidőben bizonyos : 1988 a vetélkedések nagy éve. Indokolt ezt állítanunk, hiszen csak néhány napja, hogy befejeződött az inter- popfesztivál, s akik látták, biztosan még nagyon soká­ig a hatása alatt lesznek. Ám nincs idő nagyon, hogy sorainkat rendezzük, mert órákon belül — még az olimpia előtt — itt a Ki mit tud? A Magyar Televízió al­kalmazkodik a követelmé­nyekhez, tudja, nem szabad egy műsort sem magára hagyni, ha még oly várva vánt sorozat is, mint a Ki mit tud? Ezért megindult már két héttel ezelőtt a né­zők tudatos felkészítése. Ré­gi kimittudosokat kerestek föl a riporterek, hogy meg­érdeklődjék: mi történt ve­lük azóta, amióta az or­szág nyilvánossága elé áll­tak, hogy kardot nyelje­nek, hamisan vagy tisztán énekeljenek, bűvészkedje­nek. A riportok visszatérő megállapítása volt: azóta nagyon sok minden történt. A szereplők egy része hí­res lett, egész életét meg­határozó eseménnyé vált te­hát számára a Ki mit tud? Mások — bár meglehet an­nak idején szintén szép si­kerű pálya előtt álltak — abbahagyták, mást «inál­nak, s ennek ellenére bol­dogok, de van Olyan is, aki szomorú. A két riportfiilm azt sugallta a. nézőiknek, hogy lám, hamarosan új emberek jönnek, új arcokat láthatnak a képernyőn, akik új, sokkal élesebb kardokat nyelnek, csengőbb hangon énekelnek. Ez a beharango­zás — közvéleménykutatás nélkül is állíthatjuk — el­érte a célját, s ennek na­gyon egyszerű oka van. A magyar nép nagyon szeret új arcokat látni. Ám előre féltem a nézőket az ön jelöli tektől. Azoktól,- akik csak fellépni szeretnek, s — meglehet magabiztosan pro­dukálják magukat — tarta­lom mégsem lesz mögöttük. Azoktól féltem a nézőket, akik elterjesztik magukról, hogy nagyon értenek a bű­vészkedéshez, a szép ma­gyar beszéd műveléséhez, aztán majd nagysakára ki­derül: nem is gondolták ko­molyan, a szereplés volt számukra a fontos. Félő, hogy ezzel azonban kiütnek jó felkészültségű, ám abban a pillanatban mégis vala­melyest bátortalanabb be­nyomást keltő versenyzőket. S a néző ritkán lát a dol­gok mélyére; azért • néző, hogy a felületesség adomá­nya megadasson számára. Ül csak a • képernyő előtt, és várja az ő emberét, aki elhiteti vele, hogy képes megváltoztatni a világot. S ha jön valaki, aki ezt ügye­sen tálalja, rögtön el is hi­szi neki, mert a néző hinni is mindig kész. Ne legyünk azonban elő­re borúlátóak. Annyi min­denben tudunk reményked­ni, miért ne remélhetnénk azt is, hogy az idei Ki mit tud? sorozat szereplői való­ban nagyon sok mindent tudnak s jól szórakoztatnak majd bennünket. A bizal­mat meg kell előlegeznünk. Annál is inkább, mert egy­re bizonyosabbnak látszik: megrendezhetetlen egy össznépi Ki mit tud?, ahol mindenki fölléphetne, s tu­dása, képessége legjavával bűvölné el a kíváncsi né­zőket. A megszervezés sok nehézségbe ütközik, egysze-' rűen nincsenek meg a fél-, - tételek. Pedig egy ilyen- verseny is nagy érdeklődés*-' ; ‘ re tarthat számot. Hisz»» ' kellene-e annál nagyobb iz­galom, mint mikor egy or­szág várja kíváncsian a zsűri pontjait. Talán akkor a zsűri sem úgy kezdené az értékelést, hogy nehéz helyzetben van. Talán nem is lenne nehéz helyzetben. V. I. Zsivágó most Megszoktuk már, hogy a nemzetközi filmfesztiválo­kon kiemelkedően szereplő — és a kritikusok, szakírók ál­tal is lelkendezve fogadott — alkotások csak némi késéssel ■jutnak el hozzánk. David Lean filmje, a Zsivago dok­tor azonban csaknem ne­gyedszázaddal a forgatás után érkezett Magyaror­szágra. Ennek azonban nem pénzügyi okai voltak, mint a késésnek rendesen, hanem a hivatalos szervek vélték úgy: éretlen még közvéle­ményünk a bemutatásra. A film alapanyaga, Borisz Paszternák regénye sokáig a legtilalmasabb könyvek közé tartozott a Szovjetunió­ban, még ha bizonyos kö­rökben már mindenki érte­sült is róla, s valamilyen vélemény is kialakult, ám igazából nem olvasta senki. Paszternák hatalmas terje­delmű regényében egy olyan orvost állít elénk, aki a cár sötét uralma alatt, a prole­tárdiktatúra győzelme ide­jén és utána is egyetlen eszményszerint akar élni. Munkája van : embereket kell gyógyítania, családot akar, nyugalmat maga kö­rül. Paszternák annak idején méltán kapott e művéért irodalmi NObel-díjat. Igaz, körülményei nem tették le­hetővé, hogy minden követ­kezmény nélkül átvegye. Zsivagó jeillemrajzában sok helyütt fölfedezhetjük az író karakterének hang­súlyos mozzanatait, de fi­gyelmesebb elemzéssel ki­mutathatnánk a kortárs orosz-szovjet irodalom leg- kiemelkedőhb ^alkotóinak ví­vódásait, gondolkodásmód­ját is a zsivagói filozófiá­ban. Az elmúlt egy-kéf évben voltunk már tanúi sokáig be nem mutatott filmek do­bozból való kiemelésének. Általában ezek megnézése után első gondolatunk az volt: vajon miért nem lát­hattuk előbb ezt az alko­tást. A Zsivágó doktor meg­kímél bennünket ettől a ta­lálgatástól. Pontosan lehet tudni, mi volt a regényt és a belőle készült alkotást kö­rülvevő hallgatás oka. El­sősorban talán Paszternák kíméletlen őszinteségét em­líthetjük. Arról megbizo­nyosodhatunk ugyanis a Zsivagó történetének ol­vasása vagy nézése közben, hogy a jellemek nem állan­dóak. Pontosabban : csak a legeslegnagy Óbbak tulaj­donsága az, ami úgy hí­vunk, a jellem szilárdsága, becsület és állhatatosság. A film csak szomorúan nézhető, ám ennek ellené­re meg kell néznünk, mert a velünk, apáinkkal, nagy- szüleinikkel történt dolgok számba vételére elérkezett­nek látja az időt a törté­nelem. A film krónikájához tar­tozik, hogy természetesen amerikai, hiszen elképzel­hetetlen lett volna egy olyan rendezői ötlet, ame­lyik a Szovjetunióban akar­ja megfilmesíteni a Zsiva- gót. Ennék aztán vannak következményei. Például hogy igazi profimunka, minden a legapróbb részle­tekig a helyén van. Remek színészek játsszák a főbb szerepeket: Omar Sharif f, Geraldine Chaplin, Julie Christie. Hatalmas statisz­tériát mozgatnak az alko­tók, ám mégsem mondhat­juk, hogy hiteles a film. Azok az igazi orosz muzsik- arcok, amit itt, Közép-Eu- rópában jól ismerünk, nem láthatóik a filmen. Túl jól- fésültnek hatnak így a sze­replők. Igaz viszont, hogy ez nem róható föd a film alkotóinak és szereplőinek. Hiszen nem nekik kellett volna filmet készíteniük Borisz Paszternák regényé­ből. Varga István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom