Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-23 / 175. szám
Somogyi Néplap 1988. július 23., szombat KÖZGAZDASÁGI, MŰSZAKI ÉLET Nem cél, hanem eszköz Napjaink egyik jelszava, követelménye: differenciálni a béreket és a kereseteket a végzett munka, a valóságos teljesítmények szerint. Ugyanakkor ez napjaink egyik dilemmája is: differenciálni, de hogyan és miből? Ugyanakkor miféle kapcsolat van a kereseti skála széthúzása és az anyagi ösztönzés hatásossága között? S egyáltalán: ha pontosán tudnánk, hogy miből, hogyan és mi célból differenciáljunk, akkor még mindig ott a nagy kérdés, vajon elfogadják-e a nivellációhoz szökött munkahelyi közösségek az erőteljesebb bérdifferenoiálást? Végül: mit kezdjünk e jelszóval manapság, amikor az elért fogyasztási színvonalat sokszor nem a valóságos kereseti színvonal, hanem sóikkal inkább a munkahelyi kereseteken felüli-kívüli magas és egyre magasabb jövedelemhányad határozza meg. Már csak azért is, mert például 1988-ban, a központilag engedélyezett bérnövelés annyira alacsony, hogy abból a teljesítmények szerint differenciálni egyszerűen lehetetlenség. Mindennek tudtával és mindennek ellenére máris le kell szögezni, hogy mégsem lehet e kényszerhelyzethez igazodni, épp a teljesítőképes emberek . megbecsülése, a valóságos\teljesítmények anyagi elismerése miatt nem. Gyakori tapasztalat ugyanakkor, hogy sokszor összetévesztik az eszközt és a célt. Egyes vállalati köKépernyős munkahelyek Már a tévézés kezdeti korszakában fölmerült a gyanú, hogy a katódsugarakat kibocsátó képernyő huzamos nézése esetleg sugárzási ártalmakat okozhat. A számítógépek videotermináljaiinak rohamos elterjedésével feltétlenül tisztázni kellett a gyanút. Az eredmény: semmiféle sugárzási ártalom nem áll fenn. Mindemellett az ilyen terminálok gyártásának és felhasználásának a korábbinál sokkal szigorúbb szabályozását javasolták a tudományos intézetek. A terminálok képernyője csillogásmentes felületű legyen, s .az egyes karakterek zöld színben jelenjenek meg rajt^, így ugyanis a látvány a szokásos tévéképnél sokkal kevésbé fárasztó. Ajánlatos, hogy szabályozni lehessen a terminálok képernyőinek fényerejét; a képernyő dőlési szögének módosíthatónak, a hozzá tartozó billentyűzetnek elmozdítha- tónak kell lennie. A szem- bántalmak elkerülésére a terminálokat nem szabad ablak közelébe vagy- nagy fényerejű világítótest alá helyezni. A képernyős munkahelyeken elvárható a kényelmes szék és asztal, valamint a kielégítő szellőzés. zépvezetök úgy próbálnak eleget tenni a célként megfogalmazott differenciálásnak, hogy különbözőképpen emelik ugyan a béreket — persze csak nagyon szűk határok között —, mert csak azt hallják és olvassák, hogy „differenciálni kell”. Hogy az efféle „differenciálás” ösztönző-e, hogy akinek a javára differenciálnak, az valóban megérdemli-e a magasabb bért — nos, ezt már nem mindig mérlegelik. Az egész csak a jelszó értelmében történik és viszonylag rövid időre szóló alku tárgya, mondván : „ma ti kaptok valamivel többet, de tudnotok kell, hogy jövőre a többiek kapnak kicsivel többet”. Vagy: gyakran nem nyúlnak hozzá a laza normákhoz és ennek alapján nem csökkentik az indokolatlanul magas kereseteket, mondván, hogy differenciálni kell, egyenlősíteni nem szabad. A differenciálás mindkét esetben célként fogalmazódott meg. Az efféle differenciálás mögött nincs eltérő teljesítményfedezet, az efféle differenciálás merő formalitás, és irritálja a munkahelyi közvéleményt. Kell-e mondani : a differenciálás -önmagában nem lehet cél. Nem lehet, mert a differenciálás csakis bizonyos körülmények között szolgálhatja a kívánatos célt: az ösztönzés hatékonyságának fokozását. ' Ami pedig az imént említett munkahelyi — és szélesebb értelemben vett — közvélemény reakcióját illeti — hogy mennyire félresikeredtek az eddigi differenciálási törekvések —, arra talán a legfrissebb példát a Társadalomtudományi. Intézet köz- véleménykutatása szolgálja. Háromezer embert kérdeztek meg arról, hogy szerintük a felsorolt 11 különféle foglalkozásúak mennyit keresnek, s véleményük szerint mennyit kellene, hogy keressenek. Íme, az eredmény : Foglalkozás keres ? On szerint mennyit kellene keresnie? a . különbség Tsz-paraszt 5 798 7 606 +730 Szakmunkás 7 001 8 708 +1 707 Segédmunkás 5 530 6 500 +970 Banktisz'tiviselő 5 563 6 484 +021 Titkárnő 4 894 5 624 +830 Buszsofőr 8 892 10 138 + 1 246 Körzeti orvos 13 040 12 532 —508 Vezérigazgató 20 517 16 481 —4 036 Miniszter 25 573 20 542 —5 031 Kőműves 13 848 11 646 —2 201 Üzlettulajdonos 16 597 11 180 —5 417 A válaszok tehát egyértelmű n-ivellációs óhajt fejeznek ki, azt a közvéleményt, hogy az alacsonyabb keresetűek keressenek többet, a magasabb összeggel fizetettek pedig lényegesen kevesebbet. Némi kombinációval az is kideríthető; az emberek érzékenyebbek a magasabb jövedelmekre, mint az alacsonyabbakra (érdemes megfigyelni, hogy az utóbbiakat lényegesen szerényebb mértékben emelnék, mint amennyivel csökkentenék az előbbieket), s ebből az a következtetés is levonható, hogy a szegénység inkább tolerálható társadalmi probléma — a közvélemény által —, mint a gazdagság. A közvélemény értékítélete tehát sommás és egyértelműen nivellációpárti; mindig is az volt, s ez a tény a gyakorlati differenciálással kapcsolatos politikai döntések esetében mindig is szempont volt. Bevallottan sohasem, de valójában igenis. Mindiig voltak olyan befolyásos vezetők, akik — a közvélemény tűrőképességének véges határaira hivatkozva — elvileg nem, gyakorlatilag viszont igenis megakadályozták az érdemleges kereset-differenciálást. Hangsúlyozandó, hogy ha az értelmes, a valóságos teljesítményeket valóban elismerő anyagi ösztönzési rendszerék nálunk rendre megbuknak, az nem kizárólag politikai döntés és ideológiai motiváció kérdése és eredménye. Sokkal inkább visz- szavezethető arra a szomorú tényre, hogy a gazdálkodási környezet egyszerűen nem kedvez a racionális — a differenciálás elveit is gyakorlattá változtató — anyagi ösztönzésnek. Mert sajnos a mai napig is lényegében eldöntetlen, s valójában e kérdésre kellene választ adni, hogy a magát nyereségesnek feltüntető vállalat valóban nyereséges-e vagy a — béremelés fedezetére is szolgáló — nyeresége inkább csak az állami támogatásnak vagy a mértéktelen áremelésnek köszönhető. Vértes Csaba Városban vagy vidéken? A FE3LÖDÓ VILÁG PROBLÉMÁI A 2000. esztendőre Latin- Amerika lakosságának 75 százaléka, Afrika népességének 42 százaléka, az ázsiai földrész lakóinak 37 százaléka városlakó lesz — vetíti előre egy ENSZ-jelentés a fejlődő világ nagyvárosai növekedésének jelenlegi mértékére alapozva. E városok legtöbbje óriási nyomás alatt áll: lakosaik létszáma ugyanis, 1950 óta szinte megháromszorozódott, viszont a lakásépítés, a közművek és a közlekedés fejlesztésének üteme messze elmaradt mindenütt a vidékről betelepülő lakosság létszámának növekedésétől. Honnan ez az óriási tömeg? Legtöbbjük természetesen már ott született. Egyre nagyobb számban érkeznek azonban a vidékről betelepülők, akiket a szegénység, a falusi élet kilátásta- lansága, a város nyújtotta jobb megélhetésbe vetett hit hajtott a nagyvárosok felé. S e betelepülőket — akiknek többsége igen rossz körülmények között, leginkább a városok környékén kialakuló, egyre nagyobb kiterjedésű bádogvárosokban talál új otthonra — nem rettenti el az utcák sivársága, a kalyibákat körülvevő piszok és szenny. Inkább ez — mondják —, mint a vidéki élet létbizonytalansága: az egykor életet adó erdőket ki- pusztították, élelmet termő földjeik terméketlenné váltak a természeti csapások, az évek óta pusztító aszály, a sorozatos áradások, s nem utolsósorban a rabló mező- gazdasági termelés miatt. A 80-as évek első felében nem kevesebb, mint 10 millió afrikai kényszerült elhagyni földjét, főként a szárazság miatt. Az ENSZ által készített jelentés szerint a harmadik világ országainak az ezredfordulóig legalább 65 százalékkal kellene növelniük azokat az erőforrásaikat, amelyek a városi közműveknek, szolgáltatásoknak, a lakásépítésnek csak a jelenlegi szinten tartására irányulnának. A betelepedések igen nagy hatással vannak a vidéki környezetre is. ugyanis a városok terjeszkedése mind több és több termőterületet fal fel. S a nagy-. városok nemcsak a földeket vonják el. Felmérések szerint egy egymillió lakosú város naponta 625 tonna vizet, kétezer tonna élelmiszert, 9500 tonna tüzelőanyagot fogyaszt el. Az élelmiszer és a víz nagy része természetesen faluról érkezik, s ez jellemző a tüzelőanyagra is, amely hihetetlen mértékű erdőpusztítást hozott magával. A városok nemcsak fogyasztanak persze, termelnek is: ugyanez az egymillió lakosú város naponta 500 ezer tonna szennyvizet, kétezer tonna háztartási hulladékot és 950 tonna légszennyet termel. S a városi légszennyezés egyre jobban átterjed a falvakra is. Mind a városokban, mind pedig a falvakban a népes- - ség és a környezeti hatások egyre inkább kölcsönhatással vannak egymásra. Az embernek szüksége van élelmiszerre és vízre, s természetesen hulladékot termel, függetlenül attól, hogy városban vagy vidéken él. Fölmerül a kérdés: túl sok . ember létezik túl kevés erőÉpületek ,,bajmeg y y Épületeink sok milliárd forintot érnék, de használhatóságuk, élettartamuk mégsem egyszerűen csak gazdasági kérdés. Házainkban laknak, gyárainkban dolgoznak, a kórházakban gyógyítanak, iskoláinkban tanítanak. S ahogy az egészséges ember is rászorul az állandó orvosi ellenőrzésre, úgy van szükség épületeinknél is az állandó műszaki felügyeletre — arra, hogy mindenkori állapotukat „látlelet” tükrözze. Az ilyenfajta diagnosztikai munka — állapotmeghatározó tevékenység — jelentős része az építőipart szolgáló tudományos intézetek laboratóriumaiban folyik. Vizsgálják az anyagokat, az új konstrukciók képességeit, minőségét, használhatóságát. -De gyakran ki kell lépni a luboratonumbol. A «,/akerio ilyenkor a „működő” épületet vizsgálja műszerei segítségével. Megállapítja, hogy mennyit öregedett a szerkezet. nem változtak-e a beépített anyagok tulajdonságai, a kísérleti épületek mennyiben felélnek meg a várakozásoknak stb. Minden épületet persze nem lehet (és nem is kell) rendszeresen vizsgálni. Néhány esetben azonban feltétlenül szükség van erre, például akkor, ha az épület használója valami rendellenességet tapasztal, ha építés közben mégcsúszik az egyik épületrész, vagy ha kiderül, hogy egy korábban használt építőanyag veszélyesen öregszik. (Ez utóbbira példa a bauxitbeton.) Megint más a helyzet az úgynevezett kísérleti épületeknél. Ha új építési technológiát vezetnek be, ha új anyagot használnak, ba az eddigiektől eltér a tervezési elképzelés, akkor egyenesen" kötelező a korábban elvégzett laboratóriumi és modellkísérletek eredményeit a valóságban- is ellenőrizni.Képünkön egy előregyártott épületelem laboratóriumi ellenőrzését láthatjuk, annak terhelés alatti viselkedését vizsgálják. forrásra? A világ egyes részein sajnos így igaz. A legtöbb esetben azonban inkább a lakosság megoszlásában fennálló aránytalanságokat kellene megszüntetni: túl sok ember él rossz helyen, azaz távol azoktól a lehetőségektől, amelyek a megfelelő életet biztosítanák neki. A városokba betelepülőket leginkább a megélhetés gondja nyomasztja. Bármilyen keményen is dolgozzanak ezek az emberek — akár napi 16 órát is —, nem tudják előteremteni az egészséges léthez, a házépítéshez, a szolgáltatások megvásárlásához szükséges összegeket. Az ENSZ-jelentés példánakhoz- za az indiai Bombay lakosságát: a betelepültek egy része bérből élő munkás vagy kereskedő, többségük azonban nem keresi meg a napi két dollárt sem. A bevándorlást ösztönzi az is, hogy a fejlődő országok kormányzatai — elsősorban a szervezett városlakók nyomására — kénytelenek szűkös költségvetési forrásaikat a városok fejlesztésére fordítani, tovább növelve a szakadékot a falu és a város között. Az Egészségügyi Világszervezet becslése szerint a fejlődő világban a városi lakosok 74 százaléka jut tiszta ivóvízhez, míg a falusi lakosságnak csak 39 százaléka. A közműhálózat aránytalansága hasonló: a városlakók 52 százaléka élvezheti a közművesítés előnyeit, míg a falvak népességének .csak 14 százaléka. S lehetne sorolni az ilyen aránytalanságokat több más téren is: élelmezés, közszükségleti cikkekkel való ellátottság és más területek. Mindez meggondolandó lehetne azoknak, akik a falvak elpusztításában látják a társadalmi fejlődést... Az emberek ilyen mértékű koncentráltsága sürgős intézkedéseket követel: a kormányoknak olyan programokat kell kidolgozniuk, amelyek vonzóbbá teszik a falusi életet a megfelelő élet- és megélhetési körülmények biztosításával. Az ENSZ-jelentés felhívja a figyelmet a falusi közegészségügyi hálózat megszervezésének, a családtervezésnek a fontosságára is. Azokat pedig, akik mégis a várost választják lakhelyül, tervszerűen irányítani kell, mégpedig nem a fővárosok és a nagyvárosok felé, hanem más kisebb városokba — hangzik a jótanács. A~Mkor a környezet pusz- t írói beszélünk, általában a természetben okozott emberi károkat értjük, pedig a falu és a város egyensúlyának felbomlása, hagyományos környezetük lerombolása ugyanolyan komoly környezetpusztító tényező az emberiség számára. Újvári Margit A Kaposvári Villamossági Gyár szerelőmű helyeben folyamatosan gyártják az oszlop- kapcsolókat. Ezeket a Villamosipari Trösztön keresztül az egész országba szállítják. Az év első felében kétezer oszlopkapcsolót készítettek az üzemrész dolgozói.
