Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-02 / 157. szám

Somogyi Néplap 1988. július 2., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ft . .. . * MAJK-PUSZTA TITKAI Tizenhét barátok csöndesx lakhelye Az egyházi férfiak külö­nös csoportja a kamalduliak rendje. Ez a toszkánai Cam- po Maldoloban, ,1012-ben alapított szerzet arról neve­zetes, hogy tagjai a legna­gyobb magányosságban és igen nagy csendességben él­nek. Ha nem fogadnak is örök hallgatást, mint a kart­hauziak, ők is csak akikor szólalnak meg, ha rokoni látogatójuk érkezik, az pedig nem jöhet többször, mint évente egy- vagy kétszer. - Lévén, hogy ' a ikamalduli barátoknak egytől-egyig sa­ját lakóépület kell, ez a rend csak ott tudott megteleped­ni, ahol olyan gazdag patró- nusök akadtak, akik vállal­ták az építkezés tetemes költségeit. Hazánkban a XVIII. század első felében jelentkezett egy ilyen kegy­úr. Galánthai gróf Esterházy József, a tata-gesztesi ura­dalom birtokosa, aki mint Komárom megye örökös fő­ispánja és Magyarország or- szágbírája megtehette, hogy majk-pusztai birtokának egy részét a hallgatag szerzete­seknek felajánlja, s számuk­ra — több más, szintén te­hetős famíliával egyetemben — otthonokat és közösségi épületeket emeljen. A majki remeteség alapí­tólevele 1733. június 28-án kelt, s hamarosan meg is kezdődött az Oroszlány mel­letti erdőségben az építke­zés. Az osztrákok remek építőművésze, a barakk stí­lus kiváló művelője, Franz Anton Pilgram készítette a terveket, amelyek egyrészt a kis házakat ábrázolták, más­részt meg az egész telepnek adtak egy zártságában is szeilős, arányos elosztású keretet, összesen tizenhét lak került tető alá, így te­hát tizenhét fehér csuhás, hosszú szakállas, tar kopo- nyájú szerzetes kezdte meg Majik-pusztán csöndesen áj- tatos, ám annál szorgalma­sabb életét. Napjaik egy részét oda­bent az adományozó főurak címereivel díszített házak­ban töltötték. Amikor lakó­szobáikat rendbe tették, az azzal szemközti házikápolná- jükba vonultak át, hogy an­nak márványoltára előtt és barokkos gazdagságú freskói alatt misét mondjanak. Ezt követően konyháikban, meg az ezekhez csatlakozó pin­céikben, padlásokon telttek- vettek, majd pedig azokba a munkaszobákba mentek. Álekszej Makovszkij: Emlékezés a Mesterre Lesz-e Moszkvában Bulgakov-múzeum? Egyre távolodik tőlünk az a nap, amikor Moszkvában „egy meleg tavaszi estén, az alkonyat órájában a Patriarsije Prudin két fér­fiú jelent meg", s akiknek útja tragikusan keresztezte egymásét. A Mester és Margarita hősei a 20-os évek Moszk­vájában éltek; sezerettek és szenvedtek. Hatvan év telt el azóta, és ez megingatha­tatlanul és Visszavonhatat­lanul megmásította a város larculatát. Azért persze még találhatunk olyan utcácská­ikat, amelyekben a híres költő andalgott, tudatában őrizve a Mester és Marga­rétát, s Woland éles füttyét. A hosszas viták befejeződ­tek már arról, hogy kell-e Moszkvának Bulgakov-mú­zeum. A Bolsoj Szadovoj 10-ben rendezték be a Bulgakov- hősök múzeumát; ott, ahol az író négy évet töltött el. De hol legyen magának, Bulgákovnak az emlékhá­za? Talán megmarad még egy-két épület legendás la­kóhelyei közül! Ilyen pél­dául a ManszurovsZkij köz 9 alatti, igénytelen külsejű, ötablakos faházikó. Jerma- linszfcij drámaíró Vissza­emlékezéseiből kitűnik, hogy egyik találkozása Bul- gakovval itt zajlott le. A háziúr bátyjának özvegye — aki gyakran járt sógorához —, úgy emlékezett, hogy e ház falai között születtek a Mester oldalai; s írás közben számtalanszor meg­olvadt a gyertya és reme­gett a tűzifa fénye a kan­dalló előtt. A Bolsoj FirogovsZkij 35 alatt is hosszú évéket töl­tött el az író. Itt alkotta a Menekülés, a Molière, va­lamint az Adám és Éva cí­mű darabjait. De a házat átépítették, így a nevezetes lakás megsemmisült. Van­nak azonban más címek is a regényben! így például Gribojedovék háza — ami valamikor Herzené volt —, a Tverszkij bulvár 25 alatt; itt ma a Gorkij irodalmi főiskola található. És a fű­szerbolt ..., ahol a szeren­csétlen Annuska a napra­forgóolajat vásárolta, a Ma- loj Bromnoj és az Adam Mickevics utca sarkán. Egyik legszebb épülete ez Moszkvának, kőterasszal és oszlopos korláttal, — amely elrejtette Wolandot ée Az- azellót a külvilágtól — ma az Állami Lenin Könyvtár egyik épülete. Igen, nagyon hiányzik egy emlékmúzeum, mely vallana Bulgakov gazdag irodalmi hagyatékáról, be­mutatná életének és művé­szetének tényeit, kéziratai­nak javított változatait és műveinek illusztrációit. Bi­zonyára nem számolják fel a régi épületeket, és nem tüntetik el a kellemes han­gulatú udvarokat, ahol „pa­rányi ablakok nyíltak a keskeny járda felett" és „szemben négy lépésre a kerítéstől orgonabokrok és hársak illatoztak”. Még ha eltűntek is a szemtanúk, akik még emlékezhetnek arra a sorompóra, ami vég­zetessé vált Berlioz számá­ra, a kövök megőrzik az emlékeket, ha az emberek is megőrzik azokat! A Mester és Margarétá­ban Moszkva nem egysze­rűen a cselekmény színezé­sére szolgál, hanem a mű egyik legfontosabb fősze­replője, melyben a fél év­századdal ezelőtti esemé­nyek pörögnek. Mai szem­mel ugyan már idejét múlt­nak tekinthető a főváros kissé sarkított rajza, azon­ban napjainkban az emlí­tett épületek már iroda­lomtörténeti értékűek. Sokakkal együtt arról ál­modozom, hogy Bulgakov születésének századik év­fordulóján valahol a Pat­riarsije Prudin megnyílik majd egy boltocska, amely­ben valamikor a költő, az író és Woland vitatkozott azon a bizonyos szokatlanul perzselő tavaszi estén ... Oroszból fordította: Lőrinczné Pálos Éva ahol különféle mesterségeket lehetett űzni, vagy a tudós könyvekben elmélyedni. Ha az olvasásba, más szorgos­kodásba belefáradtak, a há­zak előtti, embermagasságú kerítéssel körülvett kertek­ben folytathatták a napot: itt virágokat, gyógynövénye­ket és főzéshez szükséges terményeket gondozták. Egészen 1782. április 15-ig élték ezt a hallgatag, de mindig munkás életet a maj­ki kamalduliak. Ekkor azon­ban hozzájuk is elért II. Jó­zsef közismert parancsa, amely kivétel nélkül felosz­latta a szerzetesrendeket. A fehér csuhás férfiaknak bú­csút kellett mondaniuk cí­merdíszes otthonaiknak, és kénytelen-kelletlen tovább- álttak. Maj'k-puszta ismét az ala­pító Esterházyaké lett. ők előbb két posztókészítőnek adták bérbe — ezek munká­sai, mintegy százötven em­ber vette birtokába a papi házakat —, majd egy szűr­és posztógyár települt meg az épületegyüttesben. Végül főúri vadásztanya lett belő­le; a remeték szobáit ekkor­tól fogva a cselédség lakta. A felszabadulás után hol otthontalan földművelők, hol az oroszlányi bányászok sze- gényehbjei kerestek mene­déket a mind jobban pusz­tuló házacskákban. Egészen 1970-ig tört a cse­rép, hullott a vakolat Majk- pusztán, vagy ahogyan egy zengzetes följegyzés mondja, a tizenhét barátok csöndes lakhelyén. Ekkor azonban az oroszlányi tanács elhatároz­ta, hogy a remeteséget an­nak építészeti értékéhez il­lően felújíttatja. Mondhatni, egész Komárom megye ösz- szefogott, hogy a kecskeméti illetőségű Bácsterv mérnö­keinek tervei szerint a mű­emlékegyüttes megfiatalod­jon. Ahogyan az alapításkor a főúri családok, most egy- egy gyár, üzem, tehetősebb intézmény utalt át teteme­sebb összegeket. Persze nem egészen önzetlenül írták alá az okmányokat, merthogy a tizenhét kis ház mindegyike egy-egy adakozóé lett: ki üdülőt, ki oktatási központot rendezett be benne. Kívül­ről azonban minden eredeti. A. L. Gúzsba kötött kultúra? Ha bárki ezt kérdezné; fe­leslegesek-e a mai Magyar- országon a népművelők, né­mi megbotránkozás, megbot- ránkoztatás után az a köz- megegyezés születne, hogy semmiképpen sem! S mit mutat a valóság? Szükség van rájuk, de nehogy igazán dolgozzanak! Ez a tétel per­sze semmiféle magasabb ha­tározatban, törvényben nem fogalmazódott meg, csupán a felerősödött arat ikul tu r á 1 i s körülmények szentesítik. Könnyű és olcsó fogás lenne abból kiindulni, hogy üres bukszával nem telik nótaszóra. S mivel a kultúra is áruként viselkedik, fizes­sük meg az árát! Ezzel már a közvélemény, meg még a népművelők is torkig van­nak. Évszázadok során a nép­művelésnek klasszikus for­mái alakultak ki, elég csak a népfőiskolára utalnunk, ám napjainkra ezek korsze­rűtlenné váltak, elsorvadtak, használhatatlanokká üresed­tek. Említsük meg például az ezüstkalászos gazdatan­folyamokat, bár jól betöltöt­ték hivatásukat, nem követ­hették végig a társadalmi mozgásokat, tartalmuk és létük egyre szűkebb szak­mai, speciális igényéknek fe­lelt csak meg. Ez a szétaprózottság, az ezerféle igényeknek való szolgáltatás napjainkban is eleven gondja a közművelő- désnék. Az emberek több­sége erején felül is munkát vállal, hogy megélhessen, hogy előteremtse családja számára a mindennapi be­tevő falatot, s a közműve­lődés lehetőségeit csak ak­kor veszi igénybe, ha hasz­nát látja. Méghozzá rövid időn belül. A kulturálódás, a művelő­dés időt és pénzt kívánó te­vékenység. Sajnos, egyértel­műen azok az önművelődési, s egyben közösségteremtő formái sorvadnak látványo­san, amelyekre ma már a fenntartó intézmények anya­gi keretéből nem futja; kó­rusok, amatőr színjátszócso­portok szűnnek meg egyik napról a másikra. Néhány évtizede még az állam ma­gára vállalta a teljes mece­natúrát, az intézményhálóza­tot is úgy alakította, hogy csodapalotáik épültek a mű­velődés hajlékaiként, s meg­lehetős szélsőségek szabdal­ták fel a közművelődés tér­képét. Ma a pénzhozó ren­dezvények uralják a me­zőnyt; lakodalmak, nótaes­tek, videotanfolyamok, disz­kók minden mennyiségben. Változott a gazdálkodás megítélése, szerepe és kör­nyezete, hát a kultúrában sem lehet ez másképpen. Ki­nek kellenek ma már iro­dalmi estek? Rossz és csap­nivaló színházi tájelőadások? Erre toborozzanak hallgató­ságot? Árusítsanak jegyeket? Dehogy lesz ezeken telt ház, a bevétel a világítás és a fűtés költségeit sem fedezi! t-.'. Széky Piroska rajza Különben is a tévé, a rádió ontja a hasonló és aránylag jó színvonalú műsorokat, rendezvényeket, a tehetőseb­bek videón, saját karosszé­kükből élvezhetik. Valahogy úgy tűnik, az egész intéz­ményhálózat a levegőben lóg, lassú vegetálásra ítélve, mert se felszámolni nem tudjuk, de intenzíven, hasz­nosan működtetni sem. Nehéz pontos képet alkot­ni arról, hogy a mai közmű­velődési hálózat, intézmény- rendszer mennyiben tudja a jövőt szolgáló funkcióját be­tölteni. Bűn lenne azonban, ha el­feledkeznénk arról, hogy a kultúra, a művelődés nem­csak pénz- és időigényes szórakozás, hanem jó érte­lemben vett nemzetvédelem is. Hiába a kibontakozási program, a termelési célki­tűzések holnapra és holnap- utánra ; hogyan válthatók ezek valóra képzett, kultu­rált emberek nélkül? Éppen az utóbbi évek tőkebefekte­tésének iránya árulja el (Tajvan, Dél-Korea, Hong­kong), hogy nem elsőrendű szempont az olcsó munkaerő, hanem inkább az dönt, kép­zett-e, művelt-e a munkás- osztály, tud-e megfelelően bánni a szupertechnikával? Ahol pedig nincs magas színvonalú, bővített újrater­melés, ott szocializmus sincs, hiába is bizonygatjuk. Kár lenne egy elhibázott, értel­miségellenes demagógia alapján az egész, közműve­lődési hálózatot, szakember- gárdát szélnek ereszteni, vagy hagyni, hogy addig pácolódjon keserű levében, ameddig cselekvési, meg­újuló képességét elveszíti, s hitehagyottan számolgatja a napok múlását a jelenléti vi­gaszdíjért. Törvénytisztelő, országot emelő kultúrára van szükségünk, olyan generá­ciókra, amelyek tovább vi­szik a munkát, a haza épí­tését. A krajcáros kultúrának később fizetjük az árát. Az igazi számlát a jövő nyújtja be. Ma még felbecsülhetet­len ez. Hiszen tömeges je­lenség, hogy csak az anya­giakba kapaszkodnak az em­berek, a gyarapodást tartják életük értelmének, igazolá­sának, amikor az álértékeket természetesnek fogadják el, hogy a professzor keveseb­bet keres a segédmunkásnál. Ez a legtökéletesebb pazarlás, amikor nemcsak az anyagi javaink devalválódnak, de a közösségek értékítéletei és — sajnos — az erkölcsi is. Zsákban futtatjuk szellemi erőink jó részét. Ettől így semmiképpen nem várható nemzeti megújulás. Félő, hogy alacsonyabb rendű tár­sadalomként kezeljük a kul­túránkat, lesöpörve évtize­dek óta halmozódó gondjait azzal a szándékkal és indok­lással, majd ha gazdaságilag jól állunk, akkor többet ál­dozunk rá. Létrejött egy túl­méretezett intézményrend­szer, amelyet a régi módon és a régi eszközökkel, s annyi anyagi ráfordítással már nem üzemeltethetünk tovább, s ugyanúgy, mint a gazdaságban, a kultúrában is foggal-körömmel, de szer­kezetátalakításra kerül sor. Nem az a kérdés, fontos-e a kultúra, hiszen az nélkülöz­hetetlen. Különben, ha rö- videbb-hosszabb ideig gúzs­ba is kötik, egyszer szétsza­kítja a köteleit, de nekünk egyáltalán nem mindegy, ho­gyan. Ezért lenne üdvös, he az új kezdeményezések módszerek például a bokor­mozi, erőteljesebben kibon­takozhatnának. A szakemberek nem tő­lünk várják a megoldást, : nem akarnak feltétlenül ; zsebünkbe nyúlkálni, de t megértésünket és cselekvi támogatásunkat igénylik Nyújtsunk kezet. Sz. Lukács Imr

Next

/
Oldalképek
Tartalom