Somogyi Néplap, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-11 / 139. szám
1988. június 11., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK MAGÁNYOSAK LETTEK A FÁK Álmok Szálacskán Első virágaiban tobzódnak a kertek, az alig mozduló levegő selymes réseiből mohón szippantanak a nyarat sóvárgó fák. A házat virágillatú csönd vigyázza, de baljós ez a némaság. Még néhány óra, s "a kis ház minden porcikája megadja magát, ideje már nem a nyárra termett. S megadja magát minden gyermekkori emlék is, amely ehhez a — számomra — szépséges kis portához kötődik. S ahogy az emlékek, az élet apró kontúrdarabjai utat törnek maguknak gondolataimban, úgy válik a „film” egyre derűsebbé, az agy rejtett kis zugából szinte tomboló erőszakossággal villannak föl a képek. Nyiladozó értelmű kislány koromtól sok nyári hónapot töltöttem ebben a házban. Nagyszerű lakói, bár négy család uralta a kicsiny nyaralót, befogadtak bennünket is. Kapcsolatunkat eltéphetefclen baráti szálak fűzték össze, a kertben pompázó hatalmas almafák felejthetetlen kártyacsaták, álmos reggelek és közös vacsorák tanúiként őrködtek. Megőrizték titkainkat, gyerekes csínytevéseinket, némán hallgatták, amint a gyümölcsét, napraforgóját hiányoló szomszéd panaszkodott, szépséges lombkoronájukkal rejtegették „kincseinket”. Ügy rémlik, hogy a felhőtlen vidámságot e kis házban akkor csak múlandó apró bánatfoltok zavarták meg. Aztán elmúltak ezek az évek, a ház lakói megfogyatkoztak. Falai már nemcsak önfeledt nevetést láttak, hanem a volt lakóit gyászoló könnycseppeket, tehetetlen dühöt és bápatot az arcokon. Ám a kis nyaraló továbbra is menedéke volt a családnak, búvóhely a hétköznapok undok zaja elől. Helyiségeit szorgalmas kezek alakították lakájossá, hibáit foltozták, zöld falai barátságos nyugalmat sugároztak. És most eljött utolsó napjának tavaszillatú, ám keserves sorsot ígérő reggele. Ugyanazok a kezek, amelyek egykor széppé varázsolták, most durván lyukat vernek a palatetőbe, megfosztják ablakaitól. Vaksin mered a világba, hunyorogva reménykedik még mindig. A tetőről ledobált palatáblák törékeny üvegként robbannak szét a betonon, haláluk dühödt és magyarázatért esdeklően hangos. A szúette tetőgerendák dacosan állják a támadást, majd fájdalmas sikollyal kiáltanak búcsút, mielőtt megadó alázattal összeroppannak a kalapácsütésektől. Az oldalfalak még tiltakozva merednek a semmibe, az elrozsdásodott vasszögek makacsul ragaszkodnak eredeti, félévszázados helyükhöz. Ellenállásuk azonban lassan megtörik, egy remek időszak utolsó, könyörtelen villanásaként a falak ledőlnek, magukkal rántve azt a hihetetlenül gazdag élményvilágot, amellyel egykor megajándékozták lakóikat. Talán csak a magányossá nyomorodott almafák látták az arcokon a néha átlibbenő emlékezést, de talán csak ők éreztek igazi fájdalmat. A késő délután szelíd fényei hiába keresték a kis házat; bágyadt sugaraik nesztelen csalódással vetítették árnyjátékukat a romokra. T. R. Napsütötte mező villant fel ezerféle zöldet, s fák árnyéka zuhan az útra. Fénytócsákba lépünk, és a dombhajlat mögött párás sejtelemben Kercseliget templomának tűje fúródik az égbe. Törő József erdőművelő két vekni kenyérrel a hóna alatt lép ki a vegyesboltból. Gondosan a Gaz ülésére helyezi a selyempapírbe csomagolt „életet”, s elindulunk a döcögős úton. Mondja, többnyire gyalogosan jár; tízva- lahány év alatt tán ezerszer is megtette az utat. Ismeri a réti boglárkával teleszórt réteket, ahol fácánkakasok kellemkednek ilyentájt, s olykor meggondolatlan őz ugrik fel. Lám, mint most is, butuska szemével ránk mered, s cikázó inalással tűnik el. — Harmadfüves — legyint Törő József —; ámbár, lehet még belőle ígéretes bak. A hamuházi kút után a nádfői részen döcögünk, ez a Szilvás-erdő. Balra a Királydomb, ott már titkos árnyakkal tele az erdő. Hirtelen bukkan elő az erdészház, ahol Törő József és felesége él. A fedett verandán paprikafüzérek, hatalmas tölgyek mély suhogása őrzi a palatetőt. — Magányos élet ez itt, de soha másra nem vágytam — mondja az erdész. — Ez a vastag falú, régi udvarház az otthonom. A vizet a forrásból szivattyú nyomja fel, foghullatóan hideg ez az ital, de ízes, kellemes. Szenet ide nem hord az ember, a fa szinte „beesik” az udvarra. Betérni se nagyon tér be senki, kiesik a ház a járáskelésből, rosszindulatú emberrel mi még nem találkoztunk ... Madarak füttye szövi át az erdőt, Törő József sorolja, fülelve: ez most cinke volt, azt kiáltja, „kicsitér, kicsitér”, amaz meg pinty. Ez csalogány, az élesebb hang az ölyvé; zsákmányt talált, annak örvendezik. Az erdőben zajos csörte- tés, az erdész legyint rá, a disznók azok. Gondoljam csak el, ólat is hiába épített, mert az állatok napközben az erdőben csatangolnak, csak etetési időre érkeznek meg. Volt, hogy csíkos malacot ellett egyikük, föl is nevelték az asszonnyal, de az állat később nagyon goromba lett, le kellett lőni. Itt, az erdészházban a disznóölés puskával történik, s ünnepnek számít. Próbáltak baromfit is tartani, negyven darab tyúk kapirgált az udvaron, de a róka egy nap alatt elvitte mind. Törő József birodalma 1200 hektárnyi erdő. Feladata a folyamatos erdősítés és ápolás. Most embereivel a törzskiválasztó gyérítést végzik. Gazdag a szalacskai erdő; tölgyek, fenyők, gyertyánok, ezüsthársak pompája közt él a juhar, az éger, a cser és a satnya akác. Jár az öreg erdész a fák között, s olykor lehajol egy-egy gombáért, válltáskájába teszi, hazaviszi. Az asszony aztán elkészíti az ízletes tövisalja- gombát, az óriás redős papsapkát. Erre mondják a szakértők, hogy mérgező, de az erdei ember tudja, hogyan kell megfőzni ehetőre. A Vitéz-dűlő felé folytatjuk utunkat. Az árpatábla fölött egerészölyv szitál. Törő József arról beszél, vége felé jár már az út, jövőre nyugdíjba megy. ' El- könnyesedik a szeme, s elmereng, ugyan, milyen is lesz az élet ezután. Pedig, haj, de sokat változott a kezdés óta; eltűnt a zerge- tollas romantika, el a ráérős séta. A gumicsizma le nem szakad az ember lábáról tavasztól őszig, modern fűrészek zaja veri föl az erdők csöndjét. — Az ember beér a korba, ugye? — néz rám párás szemmel —, s aztán nincs rá tovább szükség. Az életet el lehet tervezni, de aztán mégis valahogy másképp alakul. Ha ellenkedem, boldogtalanná válók, ha hagyom, hogy létem menete határozzon meg, örülhetek a reggeleknek s az estéknek, félelem nélkül. Erősödik a szél. A Nyakvágó mellett, a magasles mellől pihenő szarvas ugrik fel, s a farkaskutyatej átható édes illata száll. A zöldjuhar itt is lecsípett már jócskán a mezőgazdasági területből, szél hordta szét a magvakat. Értéktelen fa, nem jó semmire, mondja az erdész, de az erdő terjeszkedik. A Kata-hegyen, az erdész szőlőjében méhek dongának, a szemközti dombon a szalacskai hegyközség. A kis ház mellett széna illatozik, s diófa ága bóligat a rönkasztal fölött, ahová hamarost harapnivaló is kerül. Valahol kakukk szól, s ígér hosz- szú életet, a kezemben emlékcsokor: lila virágú méh- fű, erdei gyöngyköles, zöl- delő árpa s fehér gyöngyvirág. Klic Ágnes ELET A SOROMPÓ MÖGÖTT Rigóháza a berekben Stoptábla és leeresztett sorompó parancsol megálljt Balatonfenyvesen a Berekbe tévedő autósnak. A Balaton- nagybereki Állami Gazdaság portásának engedélye kell a továbbhaladáshoz. Rigóházára a kíváncsiság hozott, s készséggel, kapok fölvilágosí- tást. — A kutyatelepnél balra; nyolc kilométer innen. A sorompó mögött hirtelen megcsap a berek sajátos illata. A gyermekkori mesevilágkép elevenedik meg újra: „amerre a madár se jár”. Egyedül egy legeltető gulyás látszik; szürke marhái lomhán átvonulnak az autóm előtt. Helységtábla nem jelzi, hogy az idegen a településre ért. A hajdani, hosszú cselédházak egyikén fölirat tájékoztat: Rigóháza 6. — Ki az? — kérdi valaki, majd megtört arcú ember bújik ki az alacsony bejárati ajtón. Kozma József, a helyi telep tehenésze. Felesége kérdésre sem várva zúdítja rám panaszait: — Másoknak kimázolják a házát, de nekünk festéket sem adnak. Amikor szóba kerül a szolgálati lakás csekély havi bére, abbahagyja... A tények viszont magukért beszélnek, öten laknak a másfél szobás lakásban. Két család. Kozma József veje azonban most katona Túrke- vén. Így könnyebben elférnek a berki hajlékban. A fiatalasszony naponta a Sirály étterembe jár dolgozni, Fonyódra. Az édesanyja Ba- latonfenyvesre, a Baranya Megyei KISZ-bizottság üdülőjébe takarítani. — Elsejétől bérbe vettük a marhatelepet — mondja a férfi. — Azzal biztatnak, hogy az eddigi hat- helyett tizenkétezret is kereshetünk. Közben .minden második pillantása az unokáé. Vigyázni kell rá, hiszen ötven méterre mély gödör tátong. A gazdaság eladta a földet, szeméttelep lesz a helyén. 1984-ben az Alföldről jöttek. A dunántúli ismerősök hozták a Somogyi Néplapot, benne a hirdetést. Tehenészt kerestek. Nagy vonzerő volt az ígért lakás. — Ha nem lenne elvete- getve, már elmentünk volna innen — mutat a jól termő földre a szomszéd, Salamon Béla. — Hiába fekete, a lótetűt nem lehet kiirtani belőle. — Molnár Bálintné újságokat hoz: Szabad Földet, Somogyi Néplapot és Képes Üjságot. Ő az ebeket eteti a kutyatelepen, a postás neki adja át a leveleket és a lapokat. Balatonfenyvesre járnak élelemért a rigóháziak. A közlekedés jó. Mindennap betolat háromszor a kisvasút a harminc méterre levő megállóba, pedig csak hat család lakik itt a szolgálati lakásokban. A csisztai fővonal sincs messze, ott gyakrabban jár a „give”. A be- reki ember így hívja a vonatot. A mozdony vezetője, Szíva Rudolf is Rigóházán lakott valamikor. Aztán építkezett Fenyvesen, s most üres lakása. öccse, Viktor is azt tervezi, hogy egyszer majd fölépíti házát a Balaton partján. — Addig még sok csigát kell gyűjteni — mondja. — Jól megfizetik kilóját Imremajorban — toldja meg a lánya, Szíva Ágnes. — Egy óra alatt harminc kilogramm is a táskájába kerül, ha az egész család keresi. Ô állatgondozó szakmát tanul Lengyelen, Tolna megyében. A szakmunkás-bizonyítvány megszerzése után szeretne leérettségizni. A faluszéli portát Kardos János bérli a feleségével. Azelőtt az istálló melletti nádasházban laktak, de lebontották. 3500 forint a nyugdíja; mint mondja, ötször bevásárol ebből Fenyvesen. — Negyvennégyben otthagytam Szőkepusztát. Háromévi hadifogság után nekem csak olyan föld maradt, amiről a lengedező szél is elhordta a homokot. „Szolgagyereknek nem való birtok” — tanácsolták ismerősei. Éjjeliőr lett Rigóházán. Hallgatunk... A távolból vadászpuska dörrenése töri meg a csendet... Balázs Andor Nincs listájuk a segítségnyújtásról A téesz a faluért A kapolyi termelőszövetkezetben — Mészáros József elnökhelyettestől tudom — lehetne egy külön munkatervet is készíteni. Ezen tételesen az sorakozna: mit végez a mezőgazdasági közösség társadalmi munkában a faluért. Az itteni téesz — legalábbis a gazdasági mutatóit tekintve — nem tartozik a somogyi élvonalhoz. — Miért érzik kötelességüknek, hogy — sokszor már-már a saját kárukra — támogassák a települést? — Egyre több szó esik arról, hogy csa'k a gazdaságos termelés szolgálatában állítsuk a gépi és emberi munkaerőt — kezdte a beszélgetést Mészáros József. — Ezt a szövetkezetünkben is így gondolják. Egy majdnem ezerlelkes település legfontosabb és szinte egyetlen gazdasági egyeségeként azonban nem bújhatunk ki a szociális és társadalmi feladatok alól sem. Ennek „jó példája” volt az is, hogy a kapolyi téesznek egymillió forintjába került az irodaházukba bevezetett víz. — Ennyit fordítottak a kapolyi vízhálózat kiépítésére. Ügy tekintve, hogy ez „csak egy épület” volt a többi falubeli ház körül, meglehetősen sokba került önöknek a víz. — Kihez fordulhatott volna a kapolyi lakosság, ha nem a téeszhez — felelte az elnökhelyettes. — A kútfúrásban és a csőfektetési munkálatokban is részt vettünk. Szinte minden napra jut valamilyen feladat a tsz tagjainak társadalmi munkára. -Járdaépítés, a temető rendbehozatala, földmunka vagy éppen a tanulók szállítása. A kapolyi téesz buszának menetlevelén is rendszeresen szerepel: „idegen fuvar”. Nemcsak Kapolynak nyújtunk segítséget — mondta Mészáros József. — A so- mogymeggyesiek régi vágyának teljesítésében — ez szintén a vezetékes víz — is élenjár a téesz. Kaptunk Tabtól is dicsérő oklevelet a nagyközségért végzett társadalmi munkánkért. — Vajon hogyan számolják el ezt a sok pluszmunkát? A munkaidőben az embereknek és a gépeknek mégiscsak a gazdasági munka a fő feladatuk. — Sosem ütközött a kettő. Rangsoroljuk a feladatokat. Az első minden esetben a téeszmunka, de ha sürgős tennivaló akad, ott vagyunk. Még nem volt olyain dolgozónk, aki visszautasította volna a társadalmi munkát. Tudta, hogy a falujáért, a családjáért is dolgozik. Az elnökhelyettest — aki egyébként somogymeggyesi — a termelőszövetkezetek megalakulásától a tsz-moz- galomhoz köti a sorsa. Mindig emberekkel foglalkozott, húsz évig brigádvezetőként és pártvezetőként is. Gyakorlati ember, aki mindig szem előtt tartotta a közösség gondjait. Megyei pártbizottsági és népfrontos elismerések jelzik, hogy önzetlenül küzdött az ittlakó- kért. Az pedig a Hazafias Népfront Országos Tanácsának a termelőszövetkezet kollektívájának adott kitüntetése mutatja, hogy jól mozgatta, győzte meg a közösséget az előrelépésért, a boldogulásért. B. J.
