Somogyi Néplap, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-11 / 139. szám
1988. június 11.; szombat 5 AZ MSZMP SOMOGY MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Egy függetlenített gondozónő látogatja meg őket. Viszi a gyógyszert, meg amit kell. Akik igénylik, a téesz- től kapnak ebédet. Ezt a tanács fizeti, csak pár forintot térítenek a nyugdíjasok. A tervünk az, hogy egy zárt Barkas kocsival az iskola konyhájáról látjuk el majd a négy falu öregjeit — mondja Geosits István. Az igazgatói szoba asztalán, falán gradinai és viroviticai emléktárgyak jelzik a határon túliakkal tartott jó kapcsolatot. — Minden évben 20 diák és 5 nevelő megy vendégségbe Jugoszláviába. Tervbe vettük, hogy az óvodában is bevezetjük a horvát nyelv oktatását — mondja búcsúzóul. A pádon sütkérező gyeses kismamától kérdezem, milyen utcában járunk. — A főutcán — 'válaszol nevetve. — Ez Szentborbás; több utca nincs ... Itt még kúti víz oltja a hosszú út keltette szomjúságot. Bogarak dongának a meggyfa körül. A töltésen túl a Dráva vize folydogál. — Álljanak meg kedves- kéim ! Fényképezzenek le ! Szegény özvegyasszony vagyok ... — szaporázza a lassan haladó kocsi után egy fejkendős nénike. Otthonká- ja minden gombját egyenként elrendezi, a kendő alól kibukkanó haját elsimítja. — Így jó lesz, ugye? — kérdi, és elindul felénk tíz méterről. Háta mögött Szentborbás templomának tornya magasodik. A düledező, üres takarmányraktár ajtaját vastag fémrács védi. Vajon kitől? Várnai Ágnes A lakócsai tanáccsal szemben két fejkendős néniké merészkedik a kispad- Ta. Alakjuk kissé meggörnyedt, de arcvonásaikat kisimítja a melengető napsugár. Horvátul beszélnek. Az ősök nyelvén jobban formálódik a gondolat. Érkezésünkkor elhallgatnak, ám ismét hamar megoldódik a nyelvük. Most már magyarul válaszolnak. Kicsit furcsán elnyújtják a magánhangzókat, így is illesztik egymás mellé a szavakat. — Nagyon nagy szomorú élet volt itt — sóhajt a 62 éves Fenyvesi Józsefné. — 1920-ban leégett a falu. A zsúptetős házak mind odavesztek, akár csak a termés a padláson. A nagymama szedte össze a gyerekeket, A huglcát a híd alá dugta a lángok elől — mondja, s kezébe temeti arcát, — Semmink sem maradt, Hat évig kukoricás kenyeret ettünk; sokát szenvedtünk ,,, Vertkovczi Márkné sűrűn bólogat, — 22-ben épült újjá az egész sor — fűzi hozzá. — Beszélik-a még a fiatalok a horvát nyelvet, élnek-e a népszokások? — Nem hagyon — válaszolnak, egyetértve —, pedig az Iskolában is tanítják őket. A szép ruhákat mag csak ünnepen kérik kölcsön a kultúrotthonba. — A népszokások? — csillan föl most Fenyvesiné tengerkék szeme. — Régen hús- vétkor körbetáncoltuk a falut, és énekeltünk. — Meg aztán már el is felejtettük a dalokat... A pécsi adóban néha hallani még egyet-kettőt, da a háború alatt már nem énekeltük őket. — Műkedvelők sincsenek, mint valamikor régen — fűzi hozzá társa önkéntelenül. — Elhal a falu, elmennek a fiatalok — mondják kesa* rűen. A szép ruhákról érdeklődünk. — A skinyában (szekrényben) vannak — válaszolják, és már sietnek is befelé, hogy megmutassák. Három nejlonzacskóba csomagolt, horvát népviseletbe öltöztetett babát helyeznek apadra. — A lányok ingét szőttessel díszítettük, ök copfot hordtak — mesélik. — A menyecske hajában pedig csillogó, színes pánt volt. — Puculica ... így hívták — mondja Fenyvesiné, aki nagy gonddal varrta meg a maradék népviseletből babái ruháját. Társa szőtteseket készít már két évtizede. A hófehér, rakott szoknya láttán nehéz elképzelni, hogy ebben arattak, kapáltak, végezték a házimunkát... — Mindennap kimostuk — meséli Mariska néni. — Még télen is; a jeges folyóban mángoroltuk, Tuty libán meg bütykös harisnyában ,,, Az év többi részében mezítláb dolgoztunk, ebben a biklá- ban — mutat a menyecske ruhájára, — Jó élet van most, csak egészség lenne! — mondogatják. — Meg egy kis fiatalság kellene — huncutkodnak, Túlnan német vendég vet szemet a babákra. — Nem eladó — kiáltanak át horvátul, és már sietnek is be, elrejteni őket a szekrény aljába. Két év körüli fiúcska táblából körülöttük. A házőrző eb pad alá bújva menekül az éles napfény elől. öregek és kisgyerekek. Igaz, az utóbbiból egyre kevesebb van Lakócsán. Geosits István, az iskola igazgatója szerint 1945 óta 300 gyerek „tűnt el” a faluból, La- kócsa, Szentborbás, Tótújfalu és Potony együttesen csak 132 diákot ad az iskolának. — Pedig ma már van minden: villany, vízvezeték, telefon, orvos; csak gyógyszerészt és testnevelötanárt nem tudunk szerezni. És most épült föl ez az irigylésre méltóan szép, új tornacsarnok, a gyógyszertár minden igényt kielégítő lakással. . . hiába — sóhajt keserűen. — Isten háta mögötti hely- ■nek mondják, és messze elkerülik, bár két éve megállt a vándorlás — fűzi hozzá biztatóan. — Most 1600 főt számlál a négy község. — Munkalehetőséget kéne teremteni a fiataloknak — hajtogatja. — Akkor majd nem járnának a városokba dolgozni. — Az öregek? — Sokan vannak egyedül. A nyelvben élő múlt FALVAK A D RÁ VA àLEÆLÉM Szívfrontáció A kamrák összehúzódásának és elernyedésének, a billentyűk kinyitásának és becsapódásának — a szív dobbanásainak — nagyszerű ritmusát hirtelen valami apró nesz zavarja meg: egy ajtó résnyire nyitva marad s most milliónyian akarnak rajta egyszerre ki- és bemenni, holott ez az út a teremtés óta csak egyfele járható; a vér visszafelé áramlik, az idegközpontból egyre sürgetőbben érkeznek a szív ütemét fokozó ingerek, az izmok és a bőr piciny vércsatornái önzetlenül összehúzódva átengedik oxigénjussukat az agynak, a mozdulatok fáradnak, a tartalékok elfogynak, a sejtek lassan abbahagyják türelmetlen toporzékolásukat, követelésük lassú megadássá szelídül; a test a halállal kötekedik... «P- Több mint hétezer dobbanás óránként. Nincs az a szívizom, amely ezt sokáig bírja. Szólj a bátyádnak. utazzon ide, ha még élve akarja látni anyátokat! ... A test iszonyú ütemben telik vízzel, a gyomor nem fogad be semmit, az agy feledékennyé válik — szól a kíméletlen diagnózis. m> De miért nekem? Miért engem választottak ki e hihetetlen igazságokat elviselni képessé? Kuporgok az igazságfoltokkal terhes kristálygömb alatt... szeretném öklömmel szétzúzni, levegőt venni, igazi tiszta, emlék, és \jövőfoszlányos levegőt. V A test már valóban nem a régi. Egy család generátorának apró maradványa , a hústól lekopasztott részek, káoszban gyötrődő egész, vékonnyá aszott combok, behorpadt has, egyre nagyobb amplitúdójú mozgásban repdesö mellkas. Az eszeveszett iramban dolgozó szív, az élni- akarás stabilizátora hörögve küszködik, De a szemek! Mosolyognak, még mindig... «P Minél jobban szeretsz, annál többet adsz magadból, annál nagyobb az enyészet zsákmánya, annál többet rabol el tőled a por, a koporsót roppantó, bordák közé bekúszó föld, annál nagyobb az arculcsa- pás aljassága, erősebb a jövőt elviselni nem tudó jelen éhezése. V Sunyi csapda: a legyengült, szinte haldokló szervezet nem bírja ki a műtő■ tét, segíteni viszont nem lehet másként. Alig találom az ágyban, elvész a párna és a vékony takaró buja sokaságában, Egyik kezemmel átfogom a vállát, madárkönnyű testét alig érzem. Etetem. Szép szóval, faragatlan erőszakosságot színlelve, minden falatért esedezve: „Kérlek egyél, kérlek,,," 0> Megdöbbentően szép az arca, Gyűlölöm ezt a gyönyörűséget. öregapám mondta egy megfáradt, évtizedeket számláló, ám pazar virágköntösben pompázó fára: „Meglásd, ez a fa nem ér meg több tavaszt; ha a halál keze megérint egy növényt, szenvedélyes virágzásra kényszeríti." S emlékszem, amint a bódult nap szelíd fénye lángra lob- bantotta e fájdalmas csoda színeit, V Szorongás és kétely között lebegnek gondolataim, minden órában esedezve könyörgöm segítségért. S a hir, hogy megpróbálják a lehetetlent, hogy végre történik valami az iszonyú ha- lálvárás helyett, érthetetlen megnyugvást jelent. Hiszen már alig él, csodát várok a műtéttől? A siker reménye, a túlélés esélye „nem tapinthatóan” kicsi. RP A döbbenet jégzsinegei szorongatják torkomat; anyám nem ismer meg, gondolatai már nem találják az időtengelyt, Léte leszűkült; van, még él. Eny- nyi, és nem több ,,, Ajkai alig hallhatóan valami üzenetet zsolozsmáénak, értelmet sugárzó tekintetét zavaros ködfátyol hálózza idegenné, távolivá. V Szorítja a kezem, rettegve kapaszkodik. Madár- csontú testét könnyedén emelik át a tolóágyra, várja a műtő életet osztó világa. Igen, életet osztó .,. nem lehet másként. Sírással küszködve szaladok mellette, a folyosó neonjainak fénye egyetlen csíkká olvad az erőtlen bizakodásomat eláruló könnycseppeken át. Kezünk szorítása lazul, szemem az utolsó rezdüléséig rátapad a lengőajtóra. «P... kérlek ... kérlek, ne hagyd őt meghalni! Tamási Rita RÁDIÓJiGYZfT GOBBI HILDA Két hét alatt több hangarchívumot hallgattam meg Gobbi Hilda rádiós szerepeiből, a héten egy beszélgetést, amelyben fölfedte maszk nélküli arcát a színésznő, aki a napokban ünnepelte hetvenötödik születésnapját. Hogy micsoda fényes elismerés ragyog a mellén, arról mindenki értesült. Engem elgondolkoztatott az is — talán éppen a közelgő rádiósnap késztetett erre —, hogy mit köszönhetek a rádiónak, amiért megismerhettem Gobbi Hildát. Gobbi. A közönség nem szaporítja a jelzőket, ilyen neves és szeretett színésznőnél még a becenevet is elhagyják a hódolók, ám a pályatársaknak egynémelyike megengedheti magának, hogy Hildának, esetleg Hildácská- nak szólítsa. Személyesen eddig még nem találkoztam Gobbi Hildával, arra azonban élénken emlékszem, hogy harminc valahány esztendeje megjegyeztem a hangját. Ibsen Peer Gyntjét sugározta a rádió. Milyen rádió? A néprádió, amelyiken csupán két adó szólt. A néprádiók közül is a telepes működött falusi hajlékunkban. Ladányival játszott. A dráma híres jelenete — bár gyerek voltam — megkapott. És emlékszem a rádiósregény indulására is, a Szabó családra. Szabó néni körül azóta megfogyatkoztak sokan. Gobbi Hilda nemcsak kitűnő színésznő, már színpadi jelenség. Ha úgy tetszik, élő kövülete — vagy inkább kristálya — annak a csodálatos pályának, amit hetvenöt esztendős koráig bejárt. Szerepei tolulnak képzel- mem képernyőjére, és hallgatom a rádióban megismételt felvételeket, amelyek kiemelkedő alakításait idézik. Rekedtes hangja épp olyan, mint ezelőtt húsz évvel. Milyen lehetett Gobbi húsz éve? Vagy inkább a már idézett Peer Gynt-előadás idején? Elképzelni sem tudom. A színész, aki bármilyen maszkot is vett föl, bármilyen jelmezben jelent meg a 'színen, Gobbi volt, többnyire éppen ezért észre sem venni, hogy hetvenöt éves. Ilyen volt már korábban is — hogy győzzön az idő. A születésnapi műsorok között készülő könyvéből is fölolvasott. Ebben tág teret szentel a színésznő a világ egyetlen színészmúzeumának a bemutatására. Tudjuk, az ő gondolata volt, hogy — dacolva az idővel — emléke legyen a magyar színészeknek. Bajor Gizi egykori villája egyedülálló. A múzeumban az elődök emlékei. Mindazoké, akik beírták nevüket a magyar színjátszás történetébe. Márkus Emília, Jászai vagy éppen Latino- vits. A színészmúzeumról beszélt Gobbi. Az alapítás tette mögött kirajzolódott a színésznőnek az az arcvonása is, amelyet nem ismerhetünk a színpadról, csakis a múzeumból és a mindig figyelmet érdemlő határozott, harcos küzdéseiből a közösség érdekében. A héten önmagáról beszélt, csupaszon-őszintén, felelősen. A rádióban megszólaló Gobbi szinte megjelent előttem, láttam; pe- dik ilyenre csak a televízió képes, én pedig láttam. És éreztem a sült gesztenye finom illatát. Magam is kedvelem, mint Gobbi. Ám a nem várt meglepetés még inkább hatott rám. Móricz Zsigmondra emlékezve hallhattuk Nyilas Misi drámai jelenetét a Légy jó mindhalálig !-ból. Nem tudom, ő választotta-e éppen ezt a szerepét az életrajzi műsor illusztrációjaként vagy a szerkesztő, de mindenképpen telitalálat volt a tisztességet megtestesítő Nyilas Misi révén elmondani, milyen küzdés áll Gobbi Hilda mögött. Horányi Barna Svéd fúvószenekar jön Fonyódra A fonyódi Szabó Ferenc Zeneiskola tanárai, növendékei svéd vendégeket várnak. Osby város ifjúsági fúvószenekarával a múlt évben vették föl a kapcsolatot s hétfőn végre létrejöhet a személyes találkozás. Az ötnapos magyarországi tartózkodás középpontjában természetesen a zene, illetve a koncertek állnak. A két ifjúsági fúvószenekar szabadtéri hangversenyt ad kedden a fonyódi hajóállomás melletti parkban, szerdán pedig a lellei főtéren. A nézőknek bizonyára kellemes meglepetés lesz néhány zeneszám közös előadása. A fonyódi fiatalok több kirándulást is beiktatnak a programba. A tervek szerint a fonyódi fiatalok- a következő évben látogatnak Svédországba. Néplap
