Somogyi Néplap, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-18 / 145. szám
1988. június 18., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS T ikkasztó augusztus végi délután volt. A nap úgy perzselt, mint nyár derekán szokott, s aki tehette, árnyékba húzódott. A tyúkok, az udvar porában fürödtek, tátott csőrükön kilógott apró nyelvük. Szemük fehérre' fordult, miközben felborzolt tollúkra esetlenül kaparták a földet. A kutya az eperfa árnyékában hasalt, és ügyet sem vetett a totyogó kacsákra. Azok csak mentek, mint az örökösmásnapos emberek. Rekedt, lemondó hápogást hallattak. A gödör kiszáradt már, re-* pedezetté vált az alja, s benne árva moszatnak sem maradt helye, nem hogy számukra érdemes dolognak. Így hát az itatóhoz totyogtak, lapos csőrükkel belefúrtak a keskeny, csirkefejekre méretezett lyukakba, hogy legalább a víz szagát érezzék. Csend volt. Néha bogár zizzent és a távoli nyárfák sárguló levelei a feltámadó enyhe szélfuvallatban aláhulltak a magas fűbe. Szürke egér szaladt az útra, s a kerékvágásban rejlő szemet megragadva inait volna visz- szafelé. De a bokor aljában, mintha acélrugó lökte volna, menyét ágaskodott. Apró gombszemében megvillant a zsákmány, s már ugrott. Panaszos cincogás hallatszott, és az útmenti fű összeborzo- lódott az egyenlőtlen tusában. Üjra csend lett, csak a keresztespók hálója rebbent az arany eső ágai között. A pók nem mozdult, jóllakotton figyelte, mint gabalyodik bele hálójába az árva katica. Ott ült a nagy juharfa alatt, nyikorgó nádszékében. Nézte az udvart, s a kerítésen túli tájat. Gondolatai elkalandoztak, és mit sem látott abból, ami körülötte történt. Kendőjét levette, ölébe fektette és megigazította a hullámcsatot ősz kon- tyában. Nyaka veres volt, az ér szaporán lüktetett rajta, és a petyhüdt bőr pórusain izzadságcseppek gyöngyöztek. Elmúlt már dél, de még nem ebédelt. Jó egy órával előtte készen volt a krumplileves, s egy kis tészta, amire a túrót szórta volna. Nem volt étvágya, pedig tegnap úgy gondolta, gusztusa lesz rá. Így van az, ha valaki egyedül él. Beosztja a napját, eltervezi apróra, mit kell tennie, hogy hamarább múljon az ólomlábú idő. S aztán egyszeresük felborult minden, mert hosszabban időzött egy gondolatnál. Azon kapta magát, hogy már nem is olyan fontos, amit tenni akart. A/ emberek megeszik a túrós, mákos, lekváros, dióstésztát, s ki tudja még hányfélét. Vajon ő miért nem eszik? Mogyorósat... Itt vannak a kertje végében ezek a hatalmas mogyoróbokrok. Most is oda indult, hogy felszedje, ami lehullott, mielőtt az egér elviszi. A repedezett, fehér falú kamrában nincs villany. Csak az a fény szűrődik be, ami a keskeny ablakon bejut. Gyéren világítja meg az évtizedek során összegyűlt limlomokat. De ő mindjárt megtalálta a kosarát. A füle spárgával volt átkötözve, és oldala is helyenként kitörött, de mégiscsak kosár volt, amibe minden évben szedte a mogyorót. Mert mindennek megvan a magáé. Más a hagymának, a krumplinak. Van itt elég, ami hatvan év alatt összegyűlt. Sose dobott el kosarat, amíg nem lett egészen tűzre valóvá. KI érti ezt, maga sem, miért éppen a kosarakhoz ragaszkodott... Megindult a kötözött fülűvel, de csak a nádszékig jutott. Gyengeség fogta el, megsz’édült. Jobbnak látta leülni. Mert, ha itt éri valami, mikor találnak rá? Ügy járna, mint a Tomsitsné, szegény. Harmadnap után törték rá az ajtót. És még akkor a temetés. Ilyen nagy melegben. Senki se gondolna rá az utolsó órán jó szívvel ... Mondanák, már szaga volt... Tekintete, a szék melletti kosárra esett... A férje hozta a fiadi vásárból. Fiatal volt akkor és jókedvű. Kalapja a fülére vágva, s a kosárban a vásárfia. Egy tükrös szívű bábhuszár a zörgő mogyorón. Azóta lett ez a mogyorókosár. János nagyon szerette a mogyorót. Hosszú téli estéken élvezettel törte, és ropogtatta, miközben mesélt. Olyan történeteket tudott, hogy sosem unta hallgatni. Gyanította, a fele se igaz, de ez nem volt érdekes. Egyszer egy kéklábú madárról mondott történetet, most is emlékszik rá. Az a madár, egy csoda volt. Olyan mint a páva, de mégsem az. Ügy szökött, a tekintetesék magas kőfallal kerített parkjából, és odatelepedett a kocsma udvarán kiszáradt diófa fészkébe. Ott tanyázott a gólyákkal, akik nem verték el maguk közül. S ez a madár, azon az éjszakán, amikor kigyulladt az alsó sor, úgy ri költözött, hogy felverte a falut. Futottak az emberek csöbrökkel, nyekergő lajttal, de a feltámadt szél csak vitte, szórta a veres kakast. Begyulladt a korcsma udvarán az öreg diófa is, tetején a madárral. Az csak rikolto- zott, verdesett tűzharapta szárnyaival, de mintha leláncolták volna... ott pusztult. Azt mondták az emberek, a boldogság madara volt az. Kiszökött a kastélyból, hogy a szegényeket örvendeztesse, s lám mi lett a vége. Ezért maradt a szegény csak szegény ... Ki tudja. Neki nem a gazdagság hiányzott, hanem a nevetés. Az gazdag ember, aki jó ízűt tud nevetni, örül a napfelkeltének, a déli harangszónak, a gőzölgő levesnek,.az alkony nyugalmának. Amikor nem folyik össze szürke idővé, egyformává, miként a tél fagya csípi az arcot hajnalban és éjszakai rideg csillagragyogáskor ... Megszólalt a levelibéka. Brekegése belerecsegett a meleg délutánba; esőért ri- mánkodott. Távolról traktor dübörgése hallatszott, s alig közelített, már elhalkult. Semmibe tűnt, mint az a kis felhőfoszlány, ami elvonult a nap előtt, egy pillanatra árnyékot borítva a földre. Ha született volna gyerekük, moát biztosan nem félne a holnap perceitől. Megpróbálta ő megosztani a magányát! Magához vett egy kislányt, gondolta, felneveli. Ahol egynek van, jut a másiknak is. A kislányból nagylány lett, összepakolt és ment, vissza az otthonba. Nem érezte jól magát ebben az öreg, agyaggal tapasztott házban, s a nagy lombú fákhoz közeli kertben. Pedig itt ha leszáll az est, pacsirta szól és Istennek olyan békéje árad, mint a teremtés után. Ki érti ezt. Talán az volt a baj, hogy a tücsökszót és a madárdalt ritkán szakította félbe kacagás ... H,isz tudta ő ezt, amikor lezárták a koporsófödelet. A kalapács játszotta ki azt a szegek fején, amíg verték bele. Nincs az a muzsika, amely jobban elmondta volna... egyedül maradsz... maradsz ... ma-gad ... A legborzasztóbb az volt, amikor a temetésre egy hétre kiment, hogy a sírt rendbe tegye. Elborították a koszorúk, és a fonnyadt virágok keserű szagot árasztottak. A papírszalagok esőverte mocskosán, szétfolyt arany betűikkel... S ő csak állt, nézte, amíg könnyein át össze nem tört a világ. Hiába szólongatta a nevet, nem mozdult semmi, nem tett Isten csodát, csak a vakondtúrások púplottak frissen, az új sír mellett. Akkor megfogta a kezeügyébe eső két művirágkoszorú drótkeretét, és lassú léptekkel indult a szemétdomb felé. Lábai nehezek voltak, vállain mázsás súlyok, s csak ment, botladozó léptekkel. Hordta férje sírjáról az elszáradt virágokat. Minden forduló után újabb nedves földdarab került napvilágra, mígnem kibontakozott az egész. Üresen, a maga valóságában, a fejfával, amit kissé ferdén szúrtak le. Olyan volt, mint egy biccentés. Egy köszöntésféle, íme itt vagyok, immáron ez lettem. Nincs többé a téli esték mogyoró-roppanása, s mesék a kéklábú madárról ... Nagyot sóhajtott, lehajolt a kosaráért, megmarkolta a fülét és nehézkesen felállt. Kendőjét fejére borította, nem kötötte meg, úgy indult a mogyoróbokrok felé. Annyi volt alattuk, hogy lapáttal merhette volna. A tegnap esti szél sokat levert. Volt, amelyik még zöldes héjában, mások félig elszáradtban, vagy csak úgy mezítelenül magukban, tokjukból hullottan. Amikor teliszedte a kosarat, nem bánta, ami lent maradt. Legyen az egéré, mókusé, mindegy. Ezt is csak azért szedte, hogy legyen, maga már nem él vele. Amikor a konyhába ért, a kosarat a sarokba tette. Aztán kimerte a meglangyosí- tott levest. Kanalazgatta, s közben azon járt az esze, mi lenne, ha egyszer kipróbálná, s nem túróval hintené meg a tésztát. Félretolta a levesestányért, kezébe vette az öreg repedezett nyelű kalapácsot, és egy maréknyi mogyorót feltört. Roppantak a héjak, ismerős volt a kopogás, mint rég nem hallott dallamok. Aztán felcsavarta az asztalszélre a diódarálót, és a kistányérba, mint a durvaszemű korpa, hullottak a megőrölt mogyorószemek, barna héjháncsukkal összetörtén. Az asztal középére állította a gőzölgő tésztát, melléje rakta a porcukrot, s a kistányér őrölt mogyorót. Épp neki akart látni, amikor kopogtak. A z ajtó zörrenve nyílott, és egy öreg lépett be. Vedlett fekete kalapját tisztességgel levéve köszönt jó napot, és áldást kívánt a háziakra. Sose látta, csodálkozva nézte. — Ha lenne egy falat kenyér ... megköszönném — mondta az öreg reszelős hangján, miközben lapos tarisznyájának átalvetőjét megigazította csapott vállán. — Üljön az asztalhoz — mutatott az asszony az üres székre, és tányért tett az öreg elé. S miközben kimerte eléje a tésztát, megkérdezte, hogy híjják. — Ézsiás — mondta az öreg. Beleszúrta a mogyoróval hintett ételbe a villát, megforgatta és a szájába tette. — Mogyorós? — kérdezte, és elismerően bólintott. — Az — felelte az asz- szony. — Mink már csak így szoktuk ... Kint megkondult az esti harang, szava messze szállt a bokrok felett, miközben bent a falióra ketyegése lassan betöltötte a teret. Udvaros Dorottya énekel A zongorára támaszkodik, s közben lüktet benne a ritmus. Mozog a körömcipője, a csípője; ütemesen billenti előre-hátra a fejét. Aztán odaszalad a mikrofonhoz és énékel. • A közönség önfeledten tapsol. Alig akarja elengedni kedvencét. Igen, mormolom magamban, igazi nő. S mi több : színésznő. Öltözőjében erről kezdjük a beszélgetést. — Előny ezen a pályán, ha valaki- nő? — Nem tudom. Szerintem mindegy. Bizonyos helyzetekben egy nőnek is lehet köny- nyű, máskor pedig nehéz, akár a férfiaknak. — Nem fél attól, hogy beskatulyázzák egy szerepkörbe? — Tudom mire gondol... De amíg fiatal az ember és csinos, nyilvánvaló, hogy könnyűvérű hölgyeket osztanak rá. Nem vagyok naíva- alkat; mit osszanak rám? Majd később beleöregszem az anyaszerepekbe ... — Szépnek tartja magát? • — Egy színésznő attól szép, hogy tehetséges. Ebben hiszek. — Hogyan óvja testi-lelki kondícióját? — Nagy keservesen megpróbálok reggel nyolckor vagy kilenckor tornászni ; meghalok közben. Iszonyatos. És megszervezni, hogy jöjjön valaki, aki a gyerekre vigyáz ... Nehéz. Egy külföldi színész például meg tudja csinálni azt, hogy egy bizonyos feladat elvégzése után, amelyért jól megfizetik, egy-két hónapig nem dolgozik. Olvas, sétál, úszik, tornászik. Nálunk nagyobb a hajtás. — Melyik tulajdonságáról szeretne leszokni? — Pontatlan vagyok. Folyamatosan elkések mindenhonnan, és ez borzasztó. Állandóan ideges vagyok, mert tudom, hogy már késésben vagyok. Akik várnak rám, azok a pokolba kívánnak, hogy miért nem vagyok már megint ott, már megint miért nem tudtam pontos lenni. Pedig újra és újra elhatározom, hogy most aztán... — Beszéljünk a szerelemről; arról a szerelemről, amely a színházhoz fűzi. — Fantasztikus társulatnál kezdtem Szolnokon, s nagyon jó rendezőkkel, Padi Istvánnal, Csiszár Imrével, Horváth Jenővel dolgozhattam együtt. Pestre, a Nemzetibe az a két rendező hívott — Zsámbéki Gábor és Székely Gábor — akiket abban a pillanatban az ország legjobbjainak tartottam. Aztán a Katonában, mi mind a harmincketten választottuk egymást. Olyan volt, mint egy szerelmi házasság. — Tart még a szerelem? — Kezdünk csiszolódni megértő házassággá. Szóval az első lángolás elmúlt már. Nagy viták vannak a színészek és a vezetőség között, odavissza. De hát ez ilyen. A jó házasság végülis akkor jön létre, amikor a házastársak elnézik ugyan egy(Czika László felvétele) más hibáit, de azért meg is nevezik azokat, és segítik a másikat. Jó, hogy egy ilyenfajta perióduson is átesnek. — Az ön helyzete stabil ebben a házasságban. Sőt! — Na, látja, én azzal sem foglalkoztam soha, hogy az én helyzetem milyen. — Mert azért nem is nagyon kellett... — Ebben igaza van. De amikor elmentem szülni, akkor mindenki azt mondta, hogy te nem félsz, hogy jön helyetted a Básti Juli, és nem fogsz szerepet kapni? Azt válaszoltam: nem félek. Nem azért, mert úgy gondoltam, hogy én vagyok a legjobb, és verhetetlen vagyok, hanem mert bízom azokban az emberekben, akikkel együtt dolgozom. Akik, úgy gondolom, nem csupán három évig használnak, s utána eldobnak, és nem azért hívtak, hogy rám osszanak négy szerepet, aztán már nem is kellek. Nyilván láttak bennem fantáziát távlatilag is. És amennyiben én, ha kisebb szerepet kapok, s azt is becsületesen megcsinálom, mint nemrégiben például a Játékosban, akkor ezeknek az embereknek a bizalma továbbra ÍS tart. S azt mondják, hogy legközelebb főszerepet kapsz. És ez így megy a többieknél is. — Jelentős filmszerepek állnak ön mögött. A Ripa- csok, a Te rongyos élet... Mit profitált ezekből? — A népszerűségem egyértelműen a filmeknek köszönhető. S magabiztosabb lettem abban, hogy esetleg filmezni is tudok valameny- nyire. Van például olyan kollégám, aki fantasztikusan jó színész, és még nem forgatott. Most pedig együtt fogok vele filmezni, és érzem a szorongást benne, hogy meg fog-e felelni. És én nem értem: mit izgul, hisz olyan jó színész, hogy nem igaz. Néhány technikai dolgot ugyan másképp kell csinálni, de arra hamar rájön az ember, pláne, ha jó a rendező. Szóval nálam nem így volt, mert viszonylag hamar elkezdtem forgatni. Szerencsére. — ön színészgyerek. Mit hozott otthonról? — Azt, hogy számolóra ez a pálya nem illúzió volt, nem egy elképzelt világ; én jobban ismertem a fonákját, mint az elejét. Ezt hoztam otthonról, s ezt nagyon köszönöm. Nem kellett csalódnom, mert tudtam, nem arról van szó, hogy kimegyek a .színpadra, szép vagyok, és a közönség tapsol. Hanem, hogy hetek, hónapok telnek el, amikor úgy nézek ki, mint a mosogatórongy, a rendező üvölt rám, és azt mondja, pocsék vagyok, még mindig nem jó, amit csinálok. A partnerem szemén látom, hogy nincs velem kontaktusa, nem tetszik neki, amit csinálok. Kínlódom, gyötrődöm ... És aztán egyszer csak, nem is értem, hogyan van ez, hogy ég a lámpa, és festék van rajtam, és tapsolnak. Szóval, hogy ez egy ilyen nagyon nehéz munka. Szenkovits Péter N. László Endre A MADÁRDAL Uj ruhájában vittem ki fiam a folyó mellé, ahol a madarak a fénytől, a színtől, az illattól részegen dalolták bele boldogságukat a tavaszba. Alig győztem felel- getni a kérdéseire : — És ez? ... Es ez? ... Es ez milyen madár? Minden fáról, minden bokorból más-más dal hallott. A városi bérlakástól sápadt arca kipirult, szeme csillogott, szája szétnyílt az ámulattól, míg a réten fától fáig, bokortól bokorig szaladgált. S akkor fedeztem fel új nadrágján a kátrány foltot: — Mit csináltál, te ügyefogyott? Tönkretetted az új ruhád!... Érdemes rád rendes ruhát adni... Szeméből egy pillanat alatt eltűnt a fény, arcáról a pirosság ... A sápadt, a szobaszínű kisfiú állt előttem, s akkor tanultam meg, hogy MINDEN ROSSZ SZÛ EGY MEGFOJTOTT MA- DÁRDAL. . . Stílszerűen, egyik szobrára fekszik rá Andrzej Fogt, fiatal varsói szobrászművész az utcai kiállításának megnyitóján (Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) UJKÉRY CSABÁ Harangszó után Hegértő házasság Beszélgetés Udvaros Dorottyával
