Somogyi Néplap, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-07 / 108. szám

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

1988. május 7., szombat __________________________Somogyi Néplap_________________________________________________________9

A

Z ELSÖKARMESTER

Beszélgetés Kovács Jánossal

— Ha jól emlékszem, ez a szoba, ahol beszélgetünk. Kórodv András karnagy úré volt.

— Igen. A Magyar Állami Operaház elsőkarmestereként ebben a szobában dolgozott. Szeretném is kitenni a fényképét, ide a falra u zongora fölé. Nagyon tiszteltem, szerettem őt, a mesterem volt, atyai jó barátom, nála tanultam a főiskolán. Tulajdonképpen ő akarta, hogy ide jöjjek a diplomám megszerzése után, de én ellenkeztem, mert akkor még nem szerettem az operát. Sohasem hittem volna, hogy halála után én leszek az Operaház elsőkarmestere.

— Mit jelent elsőkarmes- ternek lenni?

— Semmikép sem azt. hogy én vagyok a legjobb ! Hogy a karmesterek közt tudásban, tehetségben én vagyok az első. Hiszen olyan nagy művészek vannak itt. mint Lukács Ervin és Erdélyi Miklós. Azt hiszem azért kaptam éppen én ezt a megbízatást, mert ők nagyon elfoglaltak, koncertező művészek, Lukács Ervinnek akkoriban zenekara is volt, tanítanak a főiskolán, márpedig az elsökarmesteri állás mellett másra nem nagyon jut idő. Teljes embert kíván, nem is egyet, legalább kettőt.

— Mielőtt beszélnénk a „két Kovács Jánosról”, akit egy személyben képvisel, hadd térjek vissza egy elejtett mondatára. Azt mondta: nem akart az Operaházhoz kerülni. Miért?

— Mert itt őrültek vannak?

— Igen? A felesége. Sud- lik Mária is itt énekesnő ...

— Ö is őrült. Az operaénekes más ember, mint a többi. Különleges ember. De félre a tréfát, én az operát, mint zenei műfajt nem sokra becsültem főiskolás koromban. Távol állt tőlem, de ma már azt mondom, az a karmester, aki csak szimfonikus zenét vezényel, sokkal szegényebb. Mert egy különleges, érdekes, csodálatos zenei világtól zárja el magát. Amikor idekerültem, korrepetitor lettem, az énekesekkel foglalkoztam, a szerepüket gyakoroltam velük. Zongoráztam, kísértem őket, tehát alaposan meg kellett tanulnom a műveket, el kellett mélyülnöm, s egyszer csak rájöttem, fantasztikus zenei kifejező erő rejlik bennük. - Sokáig nem akartam más lenni, csak korrepetitor. Kórodv András nógatott, hogy kezdjek már vezényelni, de annyira tiszteltem a darabokat és az énekeseket, hogy féltem. Aztán jött a Varázsfuvola — nem volt túl nagy sikerem — de nagyon biztattak. Sorra következtek a művek és mára elkötelezettje, szerelmese vagyok az operáknak és az Operaháznak.

— De koncertezik is.

— Nagyon keveset. Épp most kellett lemondanom egy vidéki zenekar felkérését. Nagyon sajnáltam, de nem tudok egy hétre elmenni próbálni — és egy hét próba, állítom, hogy kell egy jó hangversenyhez — nagyon sok az itteni elfoglaltságom.

— Az Operaház teljes zenekara az elsőkarmester „fennhatósága” alá tartozik. Az Erkel Színházé is?

— Igen. Körülbelül háromszáz muzsikus.

— Amint hallottam a zenészektől, nagyon szeretik és tisztelik. Bár igazán fiatalon lett a felettesük.

— Nem érzem magam a felettesüknek. Inkább a barátjuk vagyok. Felettesük rajtam kívül is van elég. Ügyes-bajos dolgaikkal bármikor fordulhatnak hozzám De népszerűtlen intézkedéseket is kell hoznom, sajnos.

— Az a másik Kovács János.

— Az is én vagyok. Tarthatatlan az a zenekari rend vagy rendetlenség, amiben dolgozunk. Az automatikusan kiírt próbák, melyek következtében gyakran mások ülnek este a pultoknál, mint akik délelőtt próbáltak. így a karmesteri instrukciókról természetesen fogalmuk sincs. Borzasztó nagy a repertoár, amit játszunk és rengeteg az előadás. Kellenek tehát a próbák, nagyon kellenek, de nem így.

— Hanem?

— Szólampróbákat tartunk, sőt most majd kettesével jönnek be hozzám a zenészek, és itt a szobámban valósággal kikérdezem tőlük a szólamaikat.

— Borzasztó.

— Tudom, de szükség van rá. Nem jó, ha gyakran mi magunk is szégyellünk egy- egv előadást. Én ezt előre megbeszéltem a zenészekkel, kértem őket, hogy válasszanak maguknak partnert, gyakoroljanak együtt. Egyébként diszkréten, zárt ajtók mögött történik majd a „kikérdezés”. A fontos az, hogy jó előadásokat kapjon a közönség. Nem szabad előfordulnia, hogy bizonyos művek bizonyos részei után keresztet vessen a karmester, hogy hála Istennek, ezen is túl vagyunk.

— Ha már sokadszor vezényel egy művet, nem érzi úgy, hogy sohasem lesz vége? Nem unja a műveket?

— Nem. Olyan ritkán kerül műsorra egy-egy opera, hogy nincs lehetőség arra, hogy megunja az ember.

— Kedvence van?

— A Hovanscsina. Édesapám, aki latin—magyar szakos tanár volt, nagyon szerette a zenét. Erre a darabra vitt el elsőként gyerekkoromban, azóta is ez a legkedvesebb operám. Akárhányszor kellene vezényelnem. sohasem unnám meg.

Erőss Ágota

A bölény kedvenc tartózkodási helye a magaslaton volt, ahonnan messze ellátott, de főképpen annak örült, hogy ott mindenki láthatja. Ugyancsak szerette a közeli kis patakot, amelynek vizében saját képmásában gyönyörködhetett. Az elmúlt évtizedek nagy szavannatüzeiböl is sértetlenül került ki, pedig akkor, nagyon sok nemes vad is elpusztult. Vesztüket az okozta, hogy ők a tüzet próbálták oltani, a bölény azonban a széljárást figyelte, mivel fő elve az volt: mindig azt kell tudni, honnan fúj a szél. Főképpen azt szerette, ha a többiek követik, természetesen csak tisztes távolságban. Azok a bölények, akik még a kö- zépfejszintet sem tudták elérni, felismerték ugyan, hogy a fözsákmány mindig a főbölényé, de úgy gondolták, az ő nyomdokain járva nekik is jut a zsák- má nyból.

A litván nyelv értelmező szótárának megjelent az első 14 kötete a Litván Tudományos Akadémia kiadásában. A teljes sorozatot 20 kötetre tervezik

KÖNYVESPOLC

Szapudi András: Gyilkos szarvas

A Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában jelent meg Szapudi András újabb — sorrendben ötödik — könyve, a Gyilkos szarvas című novelláskötet. A benne szereplő novelláknak csaknem mindegyike önéletrajzi ío- gantatású, s valószínű, ez az egyik magyarázata annak, hogy a publicisztika és a szépirodalom határmezsgyéjén álló dokumentumszerűség jellemzi őket.

A látszat ellenére azonban éppen a személyes jelleg, a lirizáltság teszi hitelesebbé az ábrázolást. Kétségtelen, hogy Szapudi éppúgy hajlamos előadásmódjában a csöndes, férfias elégikusság- ra, mint a „csak beavatottak számára föltáruló", ám annál kegyetlenebb iróniára, s éppúgy jellemzi a távolság- tartás (olvasójától és témájától), mint a már-már fülbe gyónás értékű föltárulko- zás igénye. Mindezek természetesen nem következetlenségek a novellista részéről, hanem olyan művészi eszközök, amelyek a feszültségteremtés szolgálatában állnak, és szüntelen együttműködésre, állásfoglalásra késztetik az olvasót. Szapudi András sohasem törekszik az olvasó lekenyerezésére, tartózkodik az olyasféle „trükköktől”, amelyek manapság oly sok „lebilincselő" irománynak biztosítanak olcsó sikert, no meg — magas példányszámot.

A Gyilkos szarvas című kötet kapcsán szükséges néhány pillantást vetnünk a szerző életrajzára. Már csak azért is, mert Szapudi értékrendjében erős hangsúlyt kap a generációkban való gondolkodás, a nemzedéki hovatartozás tudata. 1939- ben született, a háborút apró gyerekként élte át, borzalmai azonban — mondjuk így, éppen ennélfogva — mélyen belevésődtek emlékezetébe. Köztük a legfájdalmasabb : az édesapja elvesztése, amelynek megrázó emléket állít A második harangszó című novella. Szapudi nemzedéke az, amelyet a legnaívabb, legbefolyásol- hatóbb serdülő korában ért az ötvenes évek időszaka, a legsodorhatóbb korban talált az 1956-os ellenforradalom, majd ők lettek azok, akik közül jó néhánvan megkapták a „konjunktúra- lovag” jelzőt a hatvanas évek elején, mára pedig, az ötvenedik életévükhöz közeledve egyre hajlamosabbakká válnak a belső konfliktusoktól korántsem mentes számvetésre. Éppen ez utóbbihoz kapcsolódik a

Szapudi-novellák mondanivalójának egy másik alappillére: a szerzőnek a saját hivatásával való szembesülése. Tudjuk róla. élete ja- vafészét az újságírásnak szenteli. Erősíti-e ez a tevékenysége benne a szépírót, vagy éppen ellenkezőleg: gátló tényezőként hat, elvonja a figyelmét az időigényes napi munka, a „flekkekben” való gondolkodás? A cethal című novellája épp eléggé világos és kíméletlenül őszinte választ ad eire, amihez nincs mit hozzátennünk. Ugyanez a számvetés általánosabban, de — talán éppen ezért — kevésbé sikeresen fogalmazódik meg a Befalazott Éden parabolájában, amiről nem tudni biztosan, nem paródiája-e az ötvenes években dívó „szoc- reálos” tanmeséknek. A novella hőse, Károly Iván magyar—történelem szakos tanár mondhatni a fridzsider- szocializmus körülményei közt él a panellakásában, egyetlen igazi öröme mégis, hogy az erkélyről a szemközti szőlőhegyre láthat. Felesége unszolására meggondolatlanul telket vásárol, amit kemény munka árán föl is virágoztat ugyan („bőven termett a telkükön, azt sem tudták, hová tegyék”), de — s most jön a fordulat — a sok gyümölcs rájuk rohadt, s amíg ők a birtokukon serénykedtek, azalatt „eltűnt a hegyoldal”, a szőlőhegyet egy frissen felépült emeletes ház takarta el a szemük elöl. A tanártól elkeseredésében csupán egy értelmetlen, „anarchisztikus” cselekedetre futja: az erkélyről néhány félig rohadt almával megcélozza a beikszelt ablakokat. Bele is di- lizett a dologba ... Bűn és bűnhődés? A tanulság itt nem egészen világos!

Szapudi András számara érezhetően mindennél fontosabb a közösséghez tartozás igénye. Ez a családja hagyományainak ápolására, a szűkebb pátriához való ragaszkodásra, a másokért tenni akarás szüntelen vágyára egyaránt kiterjed, ami végsősoron a világnézetével, elkötelezettségével függ ösz- sze. Az ilyen ember számára semmi sem tragikusabb. mint a gyökértelenné válás, a kiközösítés, a jó szándék rosszindulatú fogadtatása. Ezt példázza az Idegen című novella is, amelynek hőse hiába tud „még a tanító néninél is szebb” Sztálin- és Rákosi-fejet rajzolni, így sem éri el, hogy — ha dicséretet nem is — legalább védettséget kapjon az őt elGYILKOS

SZARVAS

agyabugyálő osztálytársaival szemben, mert hát — osztályidegen.

A két szál majoránna Budaija (a szerző elferdített nevére könnyű ráismerni) katonaként az őrszolgálat egy valóban megtörtént „rendkívüli eseményének” krónikáját írja meg: A törzsfőnök naponta a körletbe látogat, hogy elolvassa a „faliújságregény” újabb és újabb folytatását. A társak természetesen nem örülnek a sűrűbb ellenőrzésüknek. Nem dicsérik Budait, de nem is szidják. Az történik csak, ami egy író számára a legelviselhetetlenebb: agyonhallgatják. A mondanivaló általánosabb érvényű, ahogy József Attila írja : Az igazat mondd, ne csak a valódit! A különös csak az, hogy mintha maga a novella sem igen lépné túl a faliújságregény módszerét, s ennek szándékoltságáról, művészi szerepéről megint csak nem lehet biztosat tudni.)

Szapudi novelláinak egyik nagy erénye, hogy a cselekményt egyidejűleg több nézőpontból is képes ábrázolni. A második harangszó című novellában a történetet — szinte filmszerűen — az író gyermekkori én-jének szemszögéből követhetjük nyomon, aki örül, hogy a nyilas katona odaadja neki a géppisztolyát, — „ugye szép fegyver fiacskám?", kérdezi tőle —, de eközben tudjuk, hogy iszonyú dolog történik, ami a nyilasok számára — torz jellemükből eredően — nem egyéb egy általuk megszokott színjátéknál, míg az olvasó, aki könnyedén átlátja, hogy ki volt ez a kisfiú valójában, elgondolkodik az elbeszélő látszólagos tárgyilagosságán és eközben kialakítja a saját nézőpontját, véleményét.

Fodor Tamás

(Szapudi Andrással, lapunk fömunkatársával és könyvével május 16-án este 7 órakor ismerkedhetnek meg olvasóink a megyei könyvtárban rendezett író- olvasó találkozón. A beszélgetést Varga István, a Somogyi Néplap munkatársa vezeti.

Bölényslrató

Egyébként nagyon meg volt elégedve magával. Ügy érezte, alszavannában ő a legbölényebb bölény. Valóban neki volt a legvastagabb bőre. és ahogy ő terpeszkedett, azt csak irigységgel lehetett nézni. A többiek mellette szinte elsat- nyultak, nem’ is lehetett őket összehasonlítani vele. Csupán az nyugtalanította, hogy alszavannában már minden zsákmányt megszerzett, étvágyát azonban nem tudta csillapítani. A sáskákat is nyugtalanította, hogy a bölény mindent letarolt. A nyulak és a patkányok azonban hűséges követői voltak. Meg persze az is zavarta, hogy hírül hozták: a szomszédos szavannában él egy még bőié- nyebb bölény. Az egyik bölény, aki egyébként nem is volt bölény, csak ö tette

azzá. hírül hozta: többen elégedetlenek, sőt, egyesek addig merészkedtek, hogy kétségbe vonták, miszerint ő a 'legbölényebb bölény. Ezek titokban az esti összejöveteleken „a vagyok olyan bölény mint te" ellenbö- lénydalt éneklik.

Ezért elhatározta, leszámol ellenfeleivel. A nyílt harctól azonban ódzkodott, félt, hogy ö is sebeket kaphat. Igaz, hogy a samesz bölények nyaldosnák a sebeit is, de félt a fertőzéstől. Elhatározta, megbünteti az ellenfeleit, de a szövetségeseit is: elhagyja al- szavannát. Tudta, hogy ezek már nem tudnak bölény nélkül élni. Ö majd megmutatja, hogy föszavanná- ban is ö lesz a legbölényebb. Megcsinálja a nagy bölényszínházat, megírja a darabot, ö lesz a bonviván.

de a többi szerepet is o játssza majd. ö lesz a néző, a rendező, a súgó, ő írja a bírálatot és megdicséri a produkciót, s végül a legbölényebb bölény díjjal is jutalmaztatja meg magát.

Főszavannában hírül vették, hogy rövidesen elindul. Az ottani bölények azonban magabiztosak voltak, mivel tudták, hogy a jövevény közöttük nem is látszhat bölénynek. Éppen ezért nagy a veszély — mondta az egyik, mivel így ráfoghatják, hogy a legbölényebb.

Alszavannában a helyi bölényminősítő bizottság háromnapos gyászt rendelt el. Majd összejöttek, hogy eldöntsék, ki legyen a legbölényebb bölény. Végül abban egyeztek meg: nem baj, ha az utód nem bölény, majd ők ráfogják, de arra vigyáznák, hogy ők minősítsék a bölényt es ne csak az őket.

Szili Ferenc