Somogyi Néplap, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-28 / 127. szám

1988. május 28., szombat Somogyi Néplap BODZSÁR ERZSÉBET IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ÖRÖKSÉG Harminccal, ha ment. A mellette elsüvítő autók rá- rádudáltak, mit vacakol, miért nem gyorsít. Lehúzta az ablakot, és feszülten fi­gyelte a terepet. Jobbra-bal- ra kapkodta a fejét, nem tudta már, merről tűnik föl a nyárfaóriás, ami messzi­ről jelezte a tanyát. Az ár­kon túli girbe-gurba aká­coktól hiába várt segítséget; abban sem erősítették meg, hogy jó helyen jár, de az ellenkezőjéről sem győzték meg. Hol a csudában van a buszmegálló? Jobbnak látta, ha az út szélére húzódva le­állítja a motort. Elvégre félig-meddig ha­zajött. Itt született és élt a dédapja, a nagyapja és az apja. Nem volt szándékában az ősöket kutatni, nosztal­giázni se akart, a munkája parancsolta erre a vidékre. Ha úgy tetszik, ez itt a köz­bülső állomás, aztán irány északra még száz kilométer. Több mint tíz éve nem járt erre. Minek és kihez is jött volna? Rokon már egy szál se ezen a környéken. Pontosan emlékezett. A buszmegállótól ötszáz méter­re volt a dűlőút, onnan ugyanannyi befelé, és ott a ház. A fenébe, hol az a ro­hadt buszmegálló? Kétség­beesve rótta az utat, amikor egy rozsdás vasrúdra buk­kant. Rajta egy ütött-kopott Mávaut-tábla. Valahol itt le­hetett a bódé is, ahol eső- ben-fagyban ácsorgott a nagyapjával. Az öreg tenye­rének melegét mintha most is érezné. Hülyeség, képzel­gés. Nagyapa? Tizenöt éve elment. Rák. Az idén követ­te a középső fia; ugyanabban halt meg. Bár a család azt híresztelte, orvosi műhiba áldozata lett. Igen, mert a rákot szégyellni kell, és kü­lönben is undorító. Nagyapa fölé -temették, mondták, le­telt az elévülési idő. Szent- ségtelenek ! — fortyogott magában. Nagyapa. Hányszor ült bi­ciklire — letekerve százhúsz kilométert oda-vissza —, hogy láthassa a legidősebb fiát, s egyetlen unokáját, akire csupán azért neheztelt, mert lány. Kihal a neve — siránkozott nemegyszer. Azért a szütyőben, ahogy ő nevezte, mindig ott lapult egy szál kolbász, húsvétra sonka, egy darab házi kenyér, az unokának pedig dió, mo­gyoró és aszalt alma, körte, szilva. Az egykori uradalmi cse­léd éppúgy, volt bognár, ko­csis, arató, mint kőműves, méhész vagy lótenyésztő. Tsz-tagként sem lett rajta úrrá a keserűség, mintagaz­daságot teremtett maga kö­rül. Nem tudni, mit csinált a kukoricájával, de a kör­nyékről csodájára jártak a parasztok. Parasztnak tar­totta magát: csizmás, fehér inges, nyakkendőt soha nenî látott, konok földtúrónak. A pajtában felfűzött dohányle­velek feljogosították arra, hogy pipapartikat rendezzen a tanyán, A) „garnírung-pá- linkát” maga főzte. Az ólakban nemzedéken­ként nevelte a disznókat. Olyan volt, akár egy kom­binát. Az istállóban ott vir- gonckodott a díjat nyert lo­va, Gyémántos. Éjjelente ar­ra ébredt a ház, hogy kilök­ve az ajtót, az udvaron vág­tázik. De aztán nagyapa egy szavára visszaügetett az is­tállóba. Volt méhes, mögötte egy málnás, egy mogyorófa földig érő ágakkal — a gye- reklélek nem ábrándozhat regényesebbről. Itt a kutyá­kat, macskákat madzagon lehetett sétáltatni, sőt a lá­bukra dióhéjat is húzott. A ház vályogfalait nagy­apa fiai döngölték, de ők voltak az ácsok, a cserepe- zők is. fönn a tetőn dolgoz­tak, amikor iszonyatosan el­kezdett fújni a szél. Kivel mással, ha nem a legkiseb­bik fiúval történik meg, hogy a szélroham felkapta és leröpítette a földre. Ak­kor ugyanis alig volt negy­ven kiló. Hálistennek, az ijedtségen kívül semmi baja nem történt. De a családta­gok évtizedek óta emlegetik az esetet. Ez ma már nem következhetne be, hiszen öcsi legalább száznegyven kiló. Olyan illatot életében nem érzett, mint amikor a szoba, a konyha földjét frissen má­zolták. És még a verést is megkockáztatta azért, hogy a félig száradt, csúszós sáron végigkorcsolyázhasson. Az ajtó mögött tízliteres, kék kannákban őrizték az ivóvi­zet. Egy cseppet se lehetett ki- és melléönteni, mint ahogy a leesett morzsákért is kénytelen volt az asztal alá mászni. Nagyapa csiz­mahúzó szerkezetét is ki­próbálta; sikerült is össze­vissza nyúzni több cipőt. Az az isteni forgószék, amin szédülésig pöröghetett az ember! A petróleumlámpa kibelezése sem volt kutya; nem is úszta meg verés nél­kül... Nagyapa a dagasztó- teknő babaházzá alakítását se fogadta kitörő örömmel. — Rossz ízű lesz a zsem­léd, a kenyered, ha bepiszkí­tod a teknyőt — fenyegető­zött. Esték a tanyán... A jó langyos kemencéhez odadön- tötték a hátukat, és nagyapa mesélt. Mindig ugyanazt. Dédapa elment a háborúba. Nem jött vissza. Bukoviná­ban halt meg. Bukovina? Micsoda gyilkos hely! Miért esett el? Ki lőtte le? Mi az, hogy első világháború? Kik az áldozatok, a hősök? Dédapa katonaládája vi­szont hazajött. Egy bajtársa hozta a tanyára. Nagyapa óriási becsben tartotta, sen­SZIRMAY ENDRE Hűséges szavak Nemcsak az igazat, a tévedést is fel kell írni felhőre, kőre, falra, hogy emlékeztesse majd a jövendőt biztatva, lobogva — élve vagy halva. Szavad hulló szilánkok sziszegése, sejtésed lázas, seregelő csapat, vajúdó álmod nyugtalan látomás, derűs ébredés felnyíló igazad. Az INNEN szakadt árnyékai mögött józanul villog a féltett ODAÁT — szárnyára veszi végső menedékül a meggyötört szép szó igazát. ki nem nyúlhatott hozzá. Az ágya mellett állt, időnként megsimogatta: — Ügy vigyázzatok, ez a mi családi ereklyénk. Engem megmentett a fronttól. Nek­tek is szerencsét hozott. Igaz, békében mi érhetett volna benneteket? Dédapa faragta diófából, szép mint egy csataló. Ez az ő üzenete, a mi örökségünk. Tekintsé­tek ezt a ládát a fejfájának; maga készítette párnás, ha­talmas kezével. Aztán következett volna az alvás, ha nem támadnak a bolhák. Ecet a bőrre, így védekeztek. Meg DDT-vel beszórták az ágy alját. Az­tán félálomban folytatódott a mese. Bukovinai táj. Déd­apa kezében puska, a ruhája rongyos, a haja csapzott. Nyög, nehezen veszi a leve­gőt. összerogy, lelőtték. Vér­zik az arca, a ládájára mu­tat. Abban van a kincs. Köd borítja be. Nagyapa észrevétlenül el­aludt. örökre ... Körülötte nagy volt a ribillió; az asszo­nyok rikoltoztak, jajveszé- keltek. Aztán elvitte egy nagy fekete kocsi. Nincs több nyár, nincs tanya, nincs semmi... A temetésen azt mondták a rossz nyelvek, hogy már szaga volt. Utál- kozás fogta el. Hamarosan a rokonok el­adták a tanyát, a holmikat felosztották egymás között. Az apja csak a ládát kérte. Kiröhögték, de megkapta. Az ütött-kopott fatákolmány most a hetedik emeleti más­fél szobás lakás egyik sarká­ban áll. Nem szabad senki­nek hozzányúlnia. Egyszer azért belekuccsantott. Leve­lek, nagyapa utolsó buszje­gye, gyászjelentés, amit a tanya faláról szedtek le. Elindult a dűlőúton befelé. A fekete föld sáros, a lábán több kiló nehezék képződött. Körös-körül szántás. Eltűnt a tanya, a gyümölcsös, a mé­hes, a málnás; nincs dédapa, nagyapa ... Már csak a var­jak hiányoztak! Feketék, hú­sosak. Károgásuk kíséreté­ben kitámolygott az útra. Nekidőlt a Mávaút-csőváz- nak. Valaki fékezett mellet­te: — Rosszul van? Cserben­hagyták? Kifosztották? Rántott egyet a vállán. Még egy ideig bámulta a szántást, majd beült a ko­csiba, és továbbindult. Azt a ládát valahogy meg kellene szereznie az apjától... GEOMETRIA ÉS METAFORA A BUDAPEST GALÉRIÁBAN Lengyel avantgárd Chelm lengyel város Wroc­law közelében van és nap­jaink művészeti közéletében nemzetközi művésztelepéről nevezetes. A művésztelepen dolgozó festők és szobrászok jóvoltából a régebbi helytör­téneti múzeum mellett kia­lakult a kortárs képzőművé­szet gyűjteménye. A Chelmi Körzeti Múzeum jelenkori anyagához persze igen nagy számú lengyel mű is tarto­zik. Ez utóbbiakból érkezett most hozzánk egy fölöttébb érdekes válogatás. (Tervezik, hogy a későbbiek során majd a nemzetközi anyagot is be­mutatják.) A Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóházában június 19-éíg látható a Chelmi Kör­zeti Múzeumból kölcsönzött tárlat Geometria és metafo­ra címmel, ötvenöt művész száz alkotása között vannak festmények, plasztikák, van táblakép, vannak a szobor jellegzetességeit mutató köz­tes művek és installációs jel­legű termékek. Művek is­mert hírességekről, mint a neoavantgard Párizsban élő mesterétől, Roman Opalká- tól, sokoldalúságában a mi Kassák Lajosunkhoz hason­lítható Henryk Stazewski­. Jerzy Nowosielski: Leányportré tói, aki a lengyel és a fran­cia modern művészeti moz­galmakban egyaránt részt vett, a század első felében absztrakt műveivel feltűnt Adam Marczynskitől és Ma­ria Jaremátói vagy a húszas években született Tadeusz Brzozwskitól, Kazimierz Mi- lulskitól és Stefan Gierowski- tól. / Rövid idő — alig tizenöt év — alatt állt össze a chelmi múzeum sajátos gyűjtemé­Á nyerhetetlen tizenegy Szömörcei edző állása ko­moly veszélyben forgott. A múlt héten ugyanis elfelej­tett edzést tartani, pedig csapata utolsó helyen állott j* 3:97 gólaránnyal és 0 pont­tal. Éppen ezért-ő maga is meglepődött, amikor egy gazdag olajsejk csapatától előnyös szerződési ajánlatot kapott. A tévedést az okoz­ta, hogy az arabok vissza­felé — jobbról balra — ol­vasnak, így azt hitték, hogy a bajnokcsapat szuperedzö- jét szerződtetik. Szömörcei szempontjából a mérkőzés megnyerése tehát komoly tétnek számított. Mint a nagy mágusok, most ő is a pszichológiai felkészítés fegyveréhez nyúlt. Eredeti­leg a Himnuszt akarta el­énekeltetni, de a fiúk fele a szöveget, a másik fele pedig a dallamot nem is­merte. így helyette csak a „Fel, fel, fiúk, a csatába . ..” círrtű forradalmi indulót dúdolták el a gyúróval, alti 56-os disszidens korában Pá­rizsban a tarhálás előtt mindig ezt szokta énekelni. A mérkőzés kedvezően indult. Az 5. percben Jeri- tetics, a bal szélső kitört, mint a botrány, de csak egy 11-est tudott kiharcol­ni. Jatagán Kázmér, a szó­ra sem érdemes középcsa­tár — aki miatt mérkőzés­ről mérkőzésre ezrek ma­radtak otthon — nagy ön­bizalommal vállalta a bün­tető rúgását, azonban az ál­ló labdát sem találta el, luf­tot rúgott. Szerencséje volt, mert a játékvezető azon az oldalon állt, amelyik sze­mén a szürkehályog volt, és így a 11-est ‘megismételhet­te. Ez már jobban sikerült: a labda éppenhogy kicsor- gott az oldalzászló mellett. Az örökké izgága bal ösz- szekötö Bikacsek — akivel már úttörő korában tf sok probléma volt, lévén elvált szülök gyermeke — riká­csolva kiáltozta: — Legalább egy taccsot kiharcolhattál volna! A közönség egy része az izgalomtól lerágta a körmét — már az előző héten. So­kan a pályának háttal ülve malmoztak, csíp-csípcsókáz- tak, a műveltebbek pedig ultiztak. Időközben a pá­lyát sajátos, \ szürkés köd lepte el. Egyesek arra gya­nakodtak, hogy a szomszé­dos gyár kéménye okádja a füstöt, de arról szó sem le­hetett, mivel éppen mun­kaszüneti nap volt. A ka- posszentbenedeki sekrestyés, aki vérbeli szurkoló volt, azonnal látta, hogy ez nem tömjénfüst, hanem az alko­hol egyik sajátos párlata. Felismerte, hogy a játéko­sok által elfogyasztott tö­ménytelen tömény ital, va­lamint a drukkerek szerve­zetében felhalmozódott több hektoliter alkohol tört utat és keveredett, amely aztán a londoni szmoghoz hason­ló jelenséget idézett elő. A bal belek, Kropacsek azonnal elkezdett angolul tanulni és állandóan kia­bálta, /amikor a labdát el­vették tőle; hogy faul, de a corner és az ofszájt szót is többször hangoztatta. A já­tékvezető azonban ezt kel­lőképpen nem értékelte és kiállította, mivel civilben festőművész volt és nem volt neki még eddig kiállí­tása. Pacsek lefeküdt a fű­re, és követelte, hogy a sportorvos mesterséges lég­zéssel minél több piapárla­tot juttasson a szervezeté­be. A népszerű Gömbös II., akin 15 kg felesleg volt, s akit a közönség csak Cson­tinak becézett, réveteg te­kintettel nézte a bírót, ál­landóan azt hangoztatva, hogy a mérkőzésnek vége, a bíró fújjon már bele; ö azonban azt félreértette és Jerzy Kaluczky: Játék, 1980 (bal oldalon). Kazimierz Mikulski: A Démon elker- getésének módja 1976 (jobb­ról) nye. A válogatással megbí­zott műtörténészek nem ar­ra törekedtek, hogy az utób­bi évtizedek lengyel művé­szetét tárják elénk, hanem meghatározott problémakö­zéppontú alapelvek szerinti gyűjteményezésre vállalkoz­tak. Többségben vannak a geo­metrikus művészeti irányza­tot képviselő művek. E gyűj­teményben a geometria nem egyszerűen formális stílus, hanem olyan nyelvnek a szerepét tölti be, amelynek segítségével a művészek val­lanak magukról, világképük­ről és üzeneteiket fejezik ki. Leginkább a geometriai absztrakció és a metaforikus irányzat stílusjegyeit vélhet­jük fölfedezni a budapesti tárlaton szereplő műveken. Ezek a chelmi gyűjtemény fő művészeti területei is. Ki­állításunk nem véletlenül ötvözteti e két kifejezési mó­dot — írja a rendező, Török Tamás —, amelyek látszólag élesen elütnek egymástól, valójában azonban kölcsönö-. sen' kiegészítik egymást. Most, amikor a világ kü­lönös érdeklődéssel fordul az absztrakt művészeti mozgal­mak kialakulása és fejlődé­se felé, igencsak- vonzó ez a lengyel kiállítás. Annál is inkább, mert kizárólag szín­vonalas műveket sorakoztat föl, igazi művészetet közve­tít. K. M. Csontit is leküldte a pályá­ról. Szömörcei ekkor erősítés­ként az örökzöld tartalék Szedlacseket küldte be. A 15. perc után találkozott először — no, nem a labdá­val, hanem — Szmocticcsal, a hallgatag beállással, aki­től megkérdezte, hogy mer­re visszük mi a labdát. Szmodics csak annyit mon­dott, hogy előre. Sajnos, Szedlacsek éppen szemben állt vele, és így sohasem tudta meg, hogy merre van az előre. A mérkőzésnek a temp­lom nagyharangja vetett véget, a védelemből hárman is a Temetkezési Vállalat­nál sírásói feladatokat látr tak el, és tudták, hogy ez a harangszó a műszak kez­detét jelzi. Áldozataik kö­zött már volt több csatár, de a nagy cél, amely előt­tük lebegett: a labdarúgás egészének sírásása, szép be­szédekkel az MLSZ részé­ről, a drukkerek tízezres gyászoló tömegének a rész­vételével ... A mérkőzés véget ért. A ! fiúk és az edző a keddi új­ságból tudták, meg a méf* j kőzés eredményét. A vere- ; ségen nemigen bánkódtak, ! mivel ők már szép skalpot mondhatnak magukénak, j legyőzték már a rumot, a pálinkát, az unikumot, már csak az ellenfeleket kell le- győzniök. Szili Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom