Somogyi Néplap, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-28 / 127. szám
1988. május 28., szombat Somogyi Néplap , &886S| í j|§§§ Ujj |§ ~ « I m sggg ^ &§&| <•< •■,> g g ggs ••< jg$$| | g gaaagiji > m" •. Wíffiffö % M&MÊÊM $>. / || < SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK ■ Források Dr. Szabó Zoltán emlékezik. — Siófok várossá avatása egy napra esett a kórház átadásával. A városavató beszédet az eredeti terv szerint Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszter mondta volna, a kórház átadásán pedig nekem kellett beszélni. Valami közbejött Bondor Józsefnek, és megkért: mondjam el helyette a városavatót. Átküldte a beszédét is, azt én betettem a táskámba, s amikor kezdődött az ünnepség, akkor vettem észre, hogy az az autóban maradt, a gépkocsivezető pedig valahová elment. Át kellett szervezni az ünnepségi beszédek sorrendjét. Végül gond nélkül lezajlott a városavató. Az Egészségügyi Dolgozók Szaksz#veze- tének elnöki dolgozószobájában beszélgetünk. Sima, világos a fal és a padlószőnyeg, sötétek a bútorok. Az üvegszekrény' a valamikori orvoskamaráé volt, ma is őrzik benne a kamarai ülések jegyzőkönyvét. A falon képek: Weil Emilé, Markusovszkyé, az Orvosi Hetilap megalapítójáé, Semmelweis Ignácé, Lenhossék Mihályé, a gyógyszerész Schulek Frigyesé, a belgyógyász He- tényi Gézáé, Arkövy Józsefé, a fogorvosé. „Úgy illik, hogy \pz elnök szobáját nagy magyar orvosok portréja díszítse.” Dr. Szabó Zoltán másodszor kapott ebben az épületben dolgozószobát. Először akkor, amikor az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének főtitkárává választották. A pécsi belgyógyászati klinika adjunktusi beosztását cserélte fel akkor ezzel a munkakörrel, és feladatkört váltott. Másodszor akkor tették ki a nevét az iroda ajtajára, amikor elnöknek választották. Közben rövid ideig volt az egészségügyi miniszter első helyettese, aztán miniszter lett. Abban az időszakban, amikor — a mezőgazdaság szocialista átszervezését követően — milliókkal nőtt a biztosítottak száma, s együtt volt jelen a politikai szándék és a szakmai igény az egészségügy fejlesztésére. Közben folyt a harc a gümőkór ellen. Ezt a munkát négyezer új gyógyintézeti ágy is segítette. Megkezdődött az új járási, városi kórházak építése, közöttük Marcali, Nagyatád, Dombóvár, később Siófok. Dr. Szabó Zoltán ebben az időszakban volt egészségügyi miniszter. A világban erre a korszakra esett a malária és a himlő elleni harc, amelyről 1963 és 1974 között az Egészségügyi Világszervezet közgyűlésén évente készítettek mérleget. A WHO tanácskozásai a magyar egészség- ügyi miniszter számára lehetőséget adtak’ arra, hogy fölmérje: hol tartunk mi, magyarok? — Ott a tanulságokat gyűjtöttem: Magyarországon ugyanis olyan időszak volt az, amikor sok mindent meg lehetett valósítani abból, ami korszerű és új volt a világban. Hatvanéves korában kérte a nyugdíjazását. — Azt is, hogy ne érdemeim elismerése mellett mentsenek fel, hanem saját kérésemre, nyugdíjjogosultságom miatt. Teljesítették. Az egészségügynek Ajtai Miklós miniszterelnök-helyettes, a pártközpontban pedig Aczél György volt a felügyelő. Nekik mondtam: értelmes munkát ezután is szívesen vállalok. Hamarosan megkeresett Púja Frigyes külügyminiszter: vállalnék-e feladatot a Magyarok Világszövetségében? Szívesen tettem, mert felfrissített. Főtitkárként egészen más munkát, új, az orvostársadalomtól eltérő műveltségű, felkészültségű embereket találtam. Érdekelt a feladat, szépnek tartottam, és igyekeztem alkalmazkodni ahhoz a közeghez. Üj impulzusokat, cselekvési lehetőségeket adott nekem. Közben tagja voltam az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete központi -vezetőségének, amely megválasztott az Országos Orvosetikai Tanács elnökének, majd a IX. kongresszus után a szakszervezet elnöke lettem, így kerültem azután vissza az egészségügybe, ahol a miniszter kinevezett az Egészségügyi Tudományos Tanács tagjává. Van hát feladatom, dolgozom, és örömömet lelem a munkában. Elmúlt 75 éves, de frissességét, mozgékonyságát sok ötvenéves is megirigyelhetné. — Azt mondják, az az orvos, aki a betegágy mellett áll. — Miniszter koromban megkérdezte egy vezető politikus: „Hallottam rólad, hogy jó klinikus voltál. Miért adtad a fejedet arra, hogy az igazgatásban dolgozz?” Azt feleltem — s ma sem tudok jobbat mondani —: ha az embernek van közéleti érdeklődése, akkor előbb-utóbb olyan keresztúthoz érkezik, ahol döntenie kell. Végül úgy döntöttem, hogy közéleti pályára lépek, de megmaradtam klinikusnak egészen addig, amíg nem kerültem a minisztériumba. A közvélemény szerint az az igazi orvos, aki a betegekkel foglalkozik. Megfeledkeznek viszont arról, hogy a nyugodt gyógyításhoz meg kell teremteni a feltételeket. Az orvosi pálya szokványosán indult. Szabó Zoltán tanár urat — egyetemi beosztására utalva így szólítják ma is a munkahelyén — jó pedagógusok nevelték a kaposvári Somssich gimnáziumban. Érettségi bizonyítványát azonban már Pécsen állították ki, s az egyetemet is ott végezte. A Dishka Győző utcai kopott, szürke épületben másodévesen már demonstrátor volt az anatómián, majd az élettanon folytatta. A betegágyhoz a belgyógyászati klinikán került, ahol Ángyán János professzor tanítványaként dolgozott. Ott lett adjunktus 1952-ig, amikor a főtitkári tennivalók miatt Budapestre költözött. A Budapesti Orvostudományi Egyetemen a belgyógyászati klinikán Gömöri Pál professzor irányításával dolgozott tovább s írta meg kandidátusi értekezését a gyógyszerek és a magas vérnyomás kapcsolatáról. S amikor több lett a hivatali elfoglaltsága, a Kútvölgyi úti állami kórház ambulanciáján vállalt délutánonként rendelést. Nehezen hagyta ott a betegeket. — Professzoraim kiváló orvosok és kiváló emberek voltak. Tőlük tanultam meg, hogy aki nem tud humánus lenni, még lehet jó szakember, de jó orvos soha. Nem véletlenül beszélünk olyan sokat az orvoslásban az empátiáról. Ma egyre több a gyógyítást segítő jó műszer és — sajnos — egyre kevesebb a jó szó... Nem tudom, miért van ez. Fiatal koromban az emberi kapcsolatokban több volt a humánum, az együttérzés, a másikkal való törődés. — Rossz beteg az orvos? — Orvosa válogatja. Szerencsére a legtöbb megszűnik orvosnak lenni a betegágyon, és rábízza magát arra, aki az ágy mellett áll. Amikor fogat húztak nekem, megkérdeztem, mikor ehetem legközelebb, meddig kell bent tartani a tampont? Szerencse kell ahhoz, hogy elkerüljék az embert a betegségek... De legalább ilyen fontos, hogy munkánkban összhangban legyen a feladat és a felkészültség. Csak így lehet öröm a munka, s nem hoz állandó belső feszültséget, nem kopik feleslegesen. Éppen úgy igaz ez a vájárra, mint a miniszterre, a tanítóra vagy az egyetemi tanárra.. Azt gondolom, sok múlik azon, hogy a munkahelyi légkör mentes-e az összeütközésektől. Azt éreztem mindig, hogy bíznak bennem, és hagynak dolgozni. Jó munkatársak vettek körül. Ehhez már csak kiegyensúlyozott családi háttér kellett. Hatan voltunk testvérek. A feleségem, a fiam és a lányom mellett ők és családjuk volt a nagyobb család, ahová szívesen mentünk, mert jól éreztük magunkat, visszaidéztük saját ifjúságunkat, a szülői, nagyszülői emlékeket, élményeket. — Mi maradt meg a gyermekkorból? — Az élet meghatározó élménye. A legszebb időszak az, amikor ráébred a gyermek; van körülötte egy világ. A másik korszaka, amikor megismeri azt. A világról alkotott véleményem, elképzelésem 18—20 éves koromban alakult ki. A gyerekkor a létezés öröme. A tél számomra azzal kezdődött, hogy Patalomban kinéztem az ablakon — édesapám ott volt tanító —, s az iskola léckerítésén hósipkák ültek. A tavasz ma is a gyurmaszerű sarat idézi; az ősz a Rácegres és Patalom közötti rétet a deresen csillogó fűvel. A létezés itt vált bennem tudatos érzelmi élménnyé. A világ fölfedezésének második szakasza arra az időre esett, amikor tudtam már, hogy milyen az, amiben vagyok. Hatodik-hetedik osztályos gimnazista koromban a filozófia érdekelt. A pécsi egyetem könyvtárában Nietzsche, Kant, Herbert, Spencer könyveit adták a kezembe. Ezzel sok mindenhez hozzásegítettek: alapját adták mai szemléletemnek. Persze az embernek mindig tudatosan kell működtetni szellemi fizikumát. A szellemi tornához hozzá tartozik, hogy a szakmáján kívül ismerje az irodalmat, a zenét, a képzőművészetet. Nekem különösen érdekes a történelem. A gyerekeimtől ünnepekre mindig ilyen témájú könyveket kapok. Különösen érdekel a honfoglalás és az Árpád-kor, mostanában pedig legújabbkori történelmünk. Fiatal koromban nagyon szerettem a verseket. Ady, Babits, Juhász Gyula, Tóth Árpád úgy élnek bennem, mint kortársak. Verseik számomra nem az irodalmi múlt. hanem az irodalmi jelen. — Hogyan lett az orvosból miniszter? — A miniszteri állásra akkor sem hirdettek pályázatot: bizonyára észrevették. Ehhez hozzájárult a szakszervezetben végzett munka, és gondolom, a klinikai tevékenység is. Tehát a tapasztalat az orvoslásban és a politikai munkában. — A miniszter hosszú távú programokkal foglalkozik? — Meg napi feladatokkal. Néha azt is mondtam: két miniszter kellene. Az egyik aki a napi, a másik, aki a hosszú távú kérdéseket eldönti. — Mindig nyugodtan aludt? — Számomra minden ügynek, tárgyalásnak megvolt a hasznosítható tanulsága. Olyan időszakban voltam miniszter, amikor sok mindent meg lehetett valósítani. Szerencsés vagyok azért is, mert kitűnő munkatársakkal dolgoztam együtt. — Úgy tudom, sokat utazott. — Elég sokat. — Melyik volt a legemlékezetesebb? — Kétszer voltam Vietnamban, Kínában, jártam Mongóliában és Kubában is. — Magyarok között? — A Magyarok Világszövetsége főtitkáraként magyarok között is. Mindenütt barátsággal fogadtak. Búcsúzom. Az ajtóig kísér, s közben azt mondja: — Ha időm engedi, meglátogatom azokat a kórházakat, amelyeket az én miniszterségem alatt építettek. Kíváncsi vagyok, milyen ott a munka'... Dr. Kereza Imre
