Somogyi Néplap, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-14 / 114. szám

Somogyi Néplap 1988. május 14., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Két kaposvári kiadvány Athéni levél - hazáról, magya rság rój Papp Árpád műfordításai Mindazok, akik szeretik és számon tartják Papp Árpád. alkotásait, kissé aggódva lát­ják, hogy az elmúlt évtized­ben bizony nem örvendeztet­ték meg őket újabb s újabb művekkel. így nekik is szól most az a szép kiállítású kö­tet, amelyet a Kaposvári Vá­rosi Tanács művelődési osz­tálya adott ki nemrég, s Papp Árpád versfordításait tartalmazza. Irodalmunk nem éppen szerencsés gyakorlata, hogy a fordításköteteket hamar el­intézzük egy-egy felületes ér­tékeléssel, kézlegyintéssel, esetleg azt mondjuk: az ere­deti mű ugyanis csak azon a nyelven érvényesül igazán, amelyeken megfogalmazó­dott. Ennél már csak az rosszabb beidegződés, hogy a fordítókat valamiféle rab­szolgamunkára fogott irodal­mároknak tekintjük. Az Ezer arc, egy álarc mö­gött — azonban Papp Árpád munkásságában nem valami­féle pótcselekvés, hanem, egyenes következmény. Mert szembeötlő a fordító vers­választása. Nem egy ezek kö­zül rokonhangulatú a Met­széspontok verseivel. Pedig igazán széles skála azon né­pek irodalma, ahonnan Papp Árpád merít. A mediterrán országok költői mellett — amely a fordítónak bevallot­tan is a szívéhez legközelebb álló terület — szinte az egész világirodalom képviselteti magát, ha még oly keskeny szeletkével is. Éppenúgy ol­vashatunk lengyel vagy bol­gár költőktől is verseket, mint a dagesztáni Raszul Gamzatovtól vagy az ameri­kai Lawrence Ferlinghettitől. A kötet igazi értékét azon­ban az adja, hogy a váloga­tás során az esztétikai mér­ce mellett a fordító magas etikai követelményt is tá­masztott a fordítandó vers­sel szemben. E versek olvas­tán meggyőződésünk, hogy Papp Árpád szándékoltan csak olyan alkotásokat ültet át magyarra, amelyek szá­munkra itt és most üzenetet hordozhatnak. Maroknyi nép lévén első­sorban a kis népek irodal­mából vett alkotásokban ta­lálhatunk nagyon sok gondo­latot, amely — igaz, más­ként —, de bennünk is meg­fogalmazódott. így történhet például, hogy ismerős gon­dokról, gondolatokról olvas­hatunk egy ciprusi költő versében, s megdöbbentő, hogy hangulatilag is meny­nyire rímelnek Papp Árpád saját verseire ezek a sorok: „Jaj a nemzetnek, amely mikor az egyik legsajátabb ' részét eltépik tőle ’ mind­össze annyit mond: »Értékes történelmi / tapasztalattal gazdagodtam« / mintha csak idegen ügyről beszélne I ... ÁGH ISTVÁN Csillagvilágos Csillagvilágos ablakok csillag és bolygórendszerek nem ia .'téléji hidegek szomszédaim \e /lentiek szívmelegben keringenek nem az észvesztő űrbe fenn a szétszáguldó éjszakát még jaz Isten sem éri át mindenható kezeivel nem az a megnevezhető gyűrűs jeges kénhólyagos kitörő és zsugorodó alulról méricskélt titok csillag világos ablakok fölakadt függönye mögött látom a nőt amint haját mosván gyöngyében gőzölög Legalább mondtuk volna azt, amit annak idején / testvé­reink küldötteinek / az or­rukig látó spártaiak felel­tek: -Minket nem érdekel / a kis-ázsiai görögség.«” S ez a rokonság sorsú költészet bizonyítja azt is: kötelessé­günk megismerni a többi kis nép irodalmát, mert magunk gazdagodtunk vele. A kötet tipográfiai mun­káját Barabás Ferenc végez­te. Kár, hogy mostanában kevés olyan munkát látunk, mint ez, amelyről érződik, hogy a grafikus részletekig ismeri az illusztrált irodalmi anyagot. Mi a haza ma? A múlt év elején hirdette meg a Berzsenyi Dániel Iro­dalmi és Művészeti Társaság a Mi a haza ma? című pá­lyázatot. Ezen mindenki részt vehetett, aki az adott terjedelmi keretek között ki­fejtette gondolatait. A pá­lyázat sikerét bizonyította, hogy több mint négyszázan küldték be munkájukat. A tavaly Keszthelyen első ízben megrendezett Berzse­nyi helikon napokon a díj­kiosztó ünnepség legmeghit- tebb eseménye lett a rendez­vénysorozatnak. Már akkor ígéretet tett a társaság veze­tősége, hogy szorgalmazni fogják: a pályázat díjnyer­tes alkotásai minél előbb könyvalakban is megjelenje­nek. A somogyiaknak külön öröm, hogy ezt a munkát a Palmiro Togliatti Megyei Könyvtár vállalta el, így egy szép és nemes cél megvaló­sításából vette ki részét. Mert a kötetet olvasni le­nyűgöző élmény. A hazáról vallanak hivatásos írók s a felhívásra tollat ragadók, — valamennyien őszintén, és a szent érzést nagy tisztelettel körülíró buzgalommal. Napjainkban', amikor az értékek válságát éljük, jól­eső érzés olvasni a „Mi a haza?” kérdésre ilyen vála­szokat: ,Nem illúzió. Való­ság. Keresztmetszet. Folya­mat. Megújulás. Jövöserken­M\nj\ 1 r„ „1KO KM, 11 VT TI „EGYII KÖNYVE*« tő múlt, jelen együtt. Mely­ség és magasság. Gyökér és száfny. Probléma, fájdalom, fiatalság, öregség. Ez a föld hazánk, s elsőként lehetőség. A haza mi vagyunk.” S hogy mennyire így van, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a pályázók zö­me magyarságunk mai tar­talmát úgy határozza meg, hogy abban legnagyobb fáj­dalmaink, bajaink, gondjaink jutnak kifejezésre. Szót emel­nek az egyre silányuló ma­gyar nyelv miatt, hogy ma­gyarságunknak, embersé­günknek illenék tartozni annyival: a szép magyar be­szédnek ne csak hirdetői, ha­nem gyakorlói is legyünk. Az egyes munkák vissza­térő jellegzetessége, hogy ha magyarságról beszélnek, ez­alatt tizenötmillió magyart értenek, s hangsúlyozzák kü­lön azon testvéreink gond­jait, akiknek magyarságukat nyíltan vállalni jelenleg eg­zisztenciális hátrányokkal jár. Egyébként több pályázat a határokon túlról érkezett, arról tudósítva, hogy szerző­jüknek mit jelent a haza New Yorkban, Kanadában, Ausztráliában, a környező országokban. Ezek közül az egyik éppen a megosztott második helyet nyerte el, s hogy nem volt alaptalan a pályázók fentebb említett aggodalma, jól bizonyítja, hogy a szerző kérte a bíráló- bizottságot: se nevét, se írá­sát ne hozzák nyilvánosság­ra. A kötet erkölcsi értékét növeli, hogy a szerkesztő, Kiss Dénes mellett a társa­ság író, költő tagjai társa­dalmi munkában végezték el a rájuk háruló feladato­kat. így a valóban Berzsenyi szelleméhez és emlékéhez hű gesztus külön értéket képvi­sel anyagi hasznot kergető korunkban. Öröm az is, hogy a megyei könyvtár — ismer­ve hazai könyvkiadásunk nehézkességét — gyorsan tudta megjelentetni a köte­tet, így az idei Berzsenyi he­likoni napoknak kedves szín­foltja lehetett e kötet. Ügy látom, hogy Illyéstől kezdve Sütő Andráson át Csoóri Sándorig az elmúlt negyven évben elsősorban a szétszóródott magyarság sor­sán szoktak töprengeni. Lát­nunk kell azonban, hogy — ne áltassuk magunkat „tör­ténelmi szélárnyékkal" a „haza a magasban’-nal, „jó hírünk van a nag.vvilágban"- nal — az együtt maradt 10 millió sem tétel a vén Euró­pa és a koravén Amerika számvetéseiben, egyezkedé­seiben. Ám azt is, hogy az időnek megvannak a maga törvényei: óriási világbiro­dalmak, kultúrák tűntek el a homokban, árasztotta el őket a víz, perzselte fel őket a természet vagy az ember támasztotta tűz . . . Siettetni azonban se kicsi, se nagy ne siettesse ezt a folyamatot, s a múlandóság tudata nem ment fel bennünket az etikai követelmények alól. Ügy kel­lene élnünk és cselekednünk, hogy elmondhassuk Zrínyi­vel: „vígan burittatom ha­zám hamujával” ha eljön az utolsó órám, mert tisztesség­gel éltem. Persze az egyén­nek és a népeknek a kétség- beeséshez is joguk van, én magam is írtam tizenöt év­vel ezelőtt egy Krétába tartó hajó fedélzetén: „igyál, s ha­jítsd üresen a hullámokba a palackot — kinek üzennél ezen a nyelven?”, de lám, talán helyesen tettem, hogy ösztönömnek engedve azért mégis csak került üze­net abba a palackba — azóta több pontján megkapták már a világnak s megszólaltatták az én magyar üzenetemet a maguk anyanyelvén ... Mon­danunk kell tehát a sorsun­kat, mert senki sem fogja kimondani mihelyettünk; a magyarságnak is ki kell be­szélnie (olyan ez talán, mint egy pszichoanalízis), és nem­csak azt, ami a tudatában, de azt is, amit a tudatalatti­jában hurcol magával, ami­vel virgolódik az időben, és­pedig nem azért, hogy má­sokat vagy önmagát gyalázza (minden kis és nagy népnek van szégyellnivalója, ahogy az enyémnek is, története so­rán), hanem hogy tudatosod­jék benne, mit kell elkerül­nie a jövőben, hol várhat­nak rá újabb kelepcék. Ki kell beszélnie minden örö­mét és keserűségét,, s azok­nak is, akik kiszakadtak az apya-közösség ölmelegéből, melyben még a megpróbál­tatásokat is könnyebb elvi­selni, s akiknek nyelvét el nehezíti amúgy is az idő. De az, akit pofon vernek, mert »A Mi a haza ma? pályázaton második helyezést ért el Papp Árpád, aki a múlt év márciusá­ban ösztöndíjasként Athénból küldte el írását a Berzsenyi Tár­saságnak. Ebből közlünk egy részletet. használni akarja, az biztos, hogy előbb-utóbb elharapja az anyanyelvét... És ki kell beszélnie magából az ampu­tált végtagjai miatt érzett fantomfájdalmait is! Mondogatjuk: „nem va­gyunk alábbvalóak egyetlen más népnél sem ", de abban a tudatban, ez bizony kevés ! Hiszen a népekre is érvé­nyes, amit József Attila mond : „én tudom, még nem nagy az ember ...", s bizony, erkölcsi értelemben egy nép sem lehet nagyobb, mint azok az egyedek. akik alkot­ják ... De lám, sokasodnak a szavak, s most is a vereség bizonyossága gyötör — meg­fogalmazható-e, mi a ma­gyar, mik vagyunk, feleim? Bizony (ha nem is csupán pur és homu), szórvány nyelvemlék csak Európa és Ázsia nagy népeinek; arab, görög, cirill és gót betűs kó­dexeiben, latin nyelvű ges- tákban és versekben bujdo- kolt évszázadokig a későbbi „édes haza", nyers, zsugoro­dó ökörbőrbe varrt eleven sorsunk vérrel festett, igazi Képes Krónikája, s száza­dunk sietősen készült bün­tetőjegyzőkönyvei őrzik — hol azért kellett lakolnunk, mert vörösnek, hol meg azért, mert feketének talál­tattunk. Persze, nincs olyan szín és szimbólum, amit meg ne gyaláztak volna az em­El innen — mondogatták. Ahhoz, hogy megállhassak az Akropolisz előtt, én, aki­nek kövei is alig maradtak örökbe, fel kell idéznem ma­gamban fején sorsom terheit vesszővékában cipelő, rongy- tekercs-glóriás Édesanyámat, a szülőfalumat, a „szent szkarabeuszként kévét gör­gető fajt”, ahogy Kazantza- kisz írja a krétai parasztok­ról ; amint gabonahordáskor a neki rendelt anyagból bú­za- és árpatemplomokat épít, apáról fiúra örökítve a meg­tartó mozdulatokat, ez arány- és mérték-érzet, hogy aztán engedve a kenyér minden­napi szükségletének, ő maga bontsa le őket (olykor go­nosz szomszéd égesse po­rig...); Édesapámat, amint kévét kéve mellé, sort sorra rakva, mint egy épülő szín­arany oltár áldozó papja, makulátlan fehér vászonba öltözötten, estére kelve fel­emeli magát a csillagokba ... P.S. Befejezve kissé hosszúra sikerült levelemet, kinézek az ablakon. Ezúttal szélesebb a panoráma: belefér nem­csak az Akropolisz, a Lüka- vittosz-hegy is. Mindkettő csúcsán a görög zászló dide­reg, ugyanis ezúttal Athén fázik, szokatlan számára az évszázad legfurcsább márci­usa. Faggyal hóval viaskod­nak a narancs- és citromli­getek, az örökzöldek, az olaj­fák. Civil és katona halottak emlékeztetik régi, háborús telekre. Ezekben a napok­ban valóban aszpri politia beriség történetében. Nem szabad szégyellnie egyetlen népnek sem a zászlaját, de nem is arra való, hogy ün­nepi felvonulásokon az élre állítva eltakargassuk vele a pőreségünk, s nem is arra, hogy bármelyik nép a hiú­ságát legvezgesse vagy, hogy lobogtatva a gyűlölet ham­vadó parazsát élesztgesse ve­le. Nem. De az orrát se fúj­ja bele! Csattogjon csak Adv ostora új s új kezekben a magyarság hátán; de én megvallom, József Attila szá- monkérő, szigorú és tiszta te­kintetét nehezebben állom, mint a korbácsütéseket... Illyést 80. születésnapján a magyarság számadójának nevezték. Legyen, de hozzá kell tennem: egy olyan nyáj számadója, amelyet gyakran megtizedeltek a farkasok ebben a Kárpátok-karám- ban; amelyet bizony gondat­lan vagy tudatlan pásztorai gyakran terelték mételyes legelőkre, egy olyan nyájé, mely gyakran adott áldozati bárányokat Európa húsvéto- ló asztalaira. Hogy mit je­lent ehhez a nyájhoz tartozni, ezzel a nyájjal vállalni sors- kozösséget, hadd próbáljam megmutatni egy görög vers tükrében, melyhez kölcsön­adom ebben a sorsban gyöke­rező magyar szavaimat. Íme, Ritszosz A haza című verse, melyet nemrég fordítottam: — fehér város — Athén. Ké- szült-e nemzeti ünnepére — március 25-e a görögök nem­zeti ünnepe —, nem tudom. A görög naptáramban min­den ünnep fekete betűs, akár csak a hétköznapok. A szí­vekben ? Fogytán a hazaim. Mind a házamból, mind a hazámból hozott, új hírem alig. De hallom, Magyaror­szág is didereg. Készül-e ün­neplés, mely ezúttal a vé­letlen szeszélye folytán: pi­ros betűs, nem tudom. At- átfúj az északi szél a szo­bán, fönt a diákszálló tize­dik emeletén, ahol egy szlo­vák geológussal lakom. Fá­zunk mind a ketten. Több nyelven is el tudjuk monda­ni ezt egymásnak, de sem én nem tudom elmondani az ő, sem ő az én anyanyelvemen. Jól megvagyunk a minden­napi dolgainkban. Ö vigasz­talhatja magát, hogy szom­széd szobákba átmenve meg­érthetik egymást a bolgárok­kal, a szerbekkel: beletar­toznak egy többszázmilliós rokoni közösségbe. Én? Be­szélni nem tudunk egymás­sal. De talán jobb is így. Meglehet, azonnal összevesz­nénk . .. Ezúttal talán a Du­na miatt. Feladom hát a le­velet — engedve kötelesség­érzetemnek, jóllehet határ­idő után érhet csak haza. De azért talán akad, aki elol­vassa. A történelmi idő ka­lendáriumában amúgyis másként sorjáznak a határ­idők, peregnek a lapok ... Papp Árpád Varga István Dunántúli táj. Rab-Kováts Éva rajza. (Illusztráció a Mi a haza ma? című kötetből.) — Nem lehet elviselni már ezt a nyomort. Nem lehet tűrni tovább a rossz halált. Igenám, de mi lesz a halottainkkal, a csontokkal, a cserépkorsókkal, a haranggal? Ô jaj, olajfa déli árnya! tengerre dűlő kicsi szőlő, nagyhangú békák éjjelente! Fáj ez a föld. Meg aztán — ki lesz gazdája a kutyának, a verébnek? Kire marad a szérű? Ráadásul ott ez a horgonylánc-zúzta, béna kéz — mihez kezdesz vele? A gyeplőt, azt még csak megtartja, de a csákányt, de a fűrészt, de az ásót? És ha közben széthordja a szél a kazlat? És ha a krisztus- talanok kiássák a pajtában a puskát? Ki meri akkor majd kimondani: Haza! Ültek a földön. Lehúzták a bakancsukat. Kibogozták az elő- ruha csücskét. Rágcsálták a kenyeret. A morzsát összeszedegették és a lapos, fehér kőre tették, hogy könnyen megtalálhassa a , fiakecske, éhen ne vesszen. Aztán keresztet vetettek magukra. És — maradtak.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom