Somogyi Néplap, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-09 / 84. szám

1988. április 9., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK tán visszautazott Pécsre, sikerei színhelyé­re. Munkát kapott a sebészeti klinikán, mint műtőnövendék, aki az orvosi szobá­ban pótágyon lakhat. Neuber professzor döntötte el véglegesen a sorsát. — önben, fiatal barátom, látok fantáziát — mondta a neves professzor. Jó sebész lehet, de csak éjt nappallá tevő tanulással és munkával. így is lett. Még néhány versenyre eluta­zott Bodosi doktor, de már csak a Peaccal, azután lassan innen is ,,kikopott". — Sose gondoltam volna, hogy a követ­kező vérzivataros években is hasznát ve­szem sportpályafutásomnak. Ez már egé­szen a világháború végén volt, 1945-ben, Dornhoferben. Egy négyszázágyas menekült­kórház és egy hazaszállító menekülttábor vezető orvosa voltam. Az angolok kezdet­ben elég bizalmatlanak voltaik hozzánk, mígnem egy fogadáson Zichy Rubido Iván volt londoni nagykövet lánya, Zichy Júlia úgy mutatott be — ekkor még eldöntetlen volt hogy ki legyen a tábor orvosi parancs­noka —, hogy íme egy orvos, aki parolá- zott VI. György angol királlyal. Az ango­lok nem adtak nagy hitelt e kijelentésnek, s utánanéztek a dolognak. Utána még meg is feddtek. Pedig nem egyszer fogtam kezet a királlyal, hiszen két évben is nemzeti baj­nokuk voltam magasugrásban ... Hazatérésekor Bodosi doktor a „táborve­zetésért", a nyugati távoliét miatt hosszú időre megbízhatatlan, „B”-listás doktor lett. Így aztán a pécsi klinikáról szó sem lehe­tett. Magyarszék, majd Komló következett Mosolyogva emlékszik vissza bányaüzemi orvosi múltjára, ahol még utoljára sport- egyesületi tag lett. sőt egy házi versenyen 182 centit ugrott. 1951-ben tért vissza — Franki főorvos hí­vására — gyermek- és ifjúkora színhelyére; Kaposvárra. Először adjunktus, majd az ortopédsebészeti osztály főorvosa lett. 1964- ben a kórház igazgatóhelyettese, 1972-ben főigazgató-helyettese, 1976-ban klinikai do­cens. Közben érdemes, kiváló orvos, majd kétszer is megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát. Bodosi doktor az ötvenes évek végétől új szellemben alakította ki sebészetét. Meg­szervezte és jól képzett orvosokkal fátta el a traumatológiát, — komplex ellátást biz­tosítva betegeinek a kórházban először al­kalmazott gépi altatástól a . fizikoterápiáig. Nemcsak operált, hanem szervezett, terve­zett és publikált is. Irányítása alatt szerve­ződött meg a központi sterilizálás, az infú­ziós laboratórium, a korszerű anaesthesia, a vakok és gyengénlátók fizikoterápiája és még néhány olyan betegellátási módszer, melyeknek a rendszeresítéséért érdemes volt harcolni. Mindvégig érdekelte a korszerűsí­tés. Igazgatóhelyettesi évében ennek egyik kitűnő eredménye lett a kórház teljes re­konstrukciós terveinek elkészítése. Szakmai vonalon a korszerű utókezelés és a rehabili­táció kidolgozása, valamint a pszichológiá­nak a balesetekbeni alkalmazása volt újsze­rű az osztálya munkájában. Felesége segítségével megszervezte a kis­gyermekek gyógy testnevelését és a sportor­vosi szolgálat kiszélesítését. Sokat tevékeny­kedett a megyei termálvizek gyógyászati hasznosítása érdekében, az egyéni önképzést és a nyelvtanulást mindennapi feladatának tekintette. 1979-től nyugdíjas. — Amikor nyugdíjba mentem, kicsitvisz- szavettem a sebességből. Itt a családom, a gyerekek, az unokák, a baráti társaságom. Szeretünk kirándulni is. így ment néhány hónapig, de ekkor már rettenetesen kezdett hiányozni a munka. A rendelőintézetben vállalt szakmai fel­adatot, s a bíróság orvosszakértőként foglal­koztatja. — Hozzákezdtem az elmúlt két és fél év­század megyei orvosegészségügy-történeté- nek feldolgozásához, együtt a kaposvári kórház történetének megírásával. Azóta új életet élek. Maholnap nyolcvanévesen még megpróbálom átvinni ezt az új magasságot. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Erdély ország, abban pedig Háromszék vár­megye, s annak egy eldugott csücskében Bárót falu. Élt ott egy szegény székely em­ber, annak volt hét gyereke. Az ember olyan szegény volt, mint a többi székely, így az­tán azt a fiát, amelyiket okosnak gondolta, elküldte Magyarországra tanulni. Ment is a fiú egészen Nyimig, ahol a nagybátyja élt, majd vele Kapósba. Ha mese lenne Bodosi Mihály doktor éle­te, így kezdődhetne. Az övé azonban drámai valóság. Annyira, de annyira fantasztikusan valóságos, hogy az már mese. — Életem története és e század magyar története jegyesek. A mi korunkban vala­miképpen a sors mindig ott állt az ajtónk küszöbén. 1917-ben az első román betörés­kor batyuzott föl édesapám és küldött Ka­posvárra. Itt volt kántortanító a nagybá­tyám. Rögtön be is adott a Fő utcai Cigli iskolába, majd onnan az Anna utcai iskolá­ba kerültem. Tanítóm szavával élve jó fejű gyerekként léphettem át a Somssich Pál fő­gimnázium ajtaján. Folytathatná élete történetét házigazdám, de egy epizóddal a sűrűjébe vágott: — Múlt és jelénidő. Somssich Pál a re­formkor egyik legjelesebb alakja. Rebellis művét, a Király alkotmányos jogait Bécs- ben és Lipcsében adatta ki. A mű természe­tesen Ferenc József-i értelemben volt rebel- .lis. Keresték és égették ezt a könyvet az ön­kény alatt. Somssichra azonban nem tudták a kötelet vagy a golyót rábizonyítani. Száz év múlva ennek a patinás gimnáziumnak a megalapítója újra rebellis lett. Táncsics ne­ve váltotta föl az alapítóét. Kérdezzük: miért nincs a mai fiatalokban identitás, ra­gaszkodás a szülőföldhöz ... Bodosi Mihály rálegyintett saját szavai­ra, olyanféleképp, mintha azt mondaná: „te balga öreg orvos, már megint heves- kedsz ...” Aztán nyugodtabban folytatta: — A középiskolában kezdődött el az a soha meg nem bánt, gyötrelmes, csatázó küzdés, amelyet a magasságok ellen indí­tottam. A magasságot egy léc jelenítette, amelyet Szuchovszky Bertalan tanárom emelt előttem a legmagasabbra, 176 centire. A gimnáziumi évek végén épp olyan kér­dés foglalkoztatta Bodosi Mihályt, amilyen most egy végző negyedikest: hogyan to- vább? Édesanyja és nagybátyja a papi pá­lyát javasolta. Anyai ágon már segédpüs­pök is volt a családban. A kellemes orgá- niumú, jó megjelenésű, értelmes fiatalember is bizonyára vitte volna ennyire. Az érett­ségizett fiú azonban evilági pályára kalau­zolta magát. A lelki gyógyítás helyett a testit választotta. Pécsett iratkozott be az orvosi egyetemre. Ekkor már ott állt a léc­cel küzdő fiatalember mögött a Peac, s az egyesületi üzenet: igényt tartanak rá. Az ember hajlandó lenne gondolatait sza­badjára engedni. Hány és hány ilyen egye­temi karrierről, sport által begyűjtött dip­lomáról hallhattunk. Csábítják a futballis­tát, a kosarast, az atlétát. Átcsúszik a vizs­gákon, remekül él, kedvezményekhez jut. Ehelyett : — Csak időnként foglalkozott velünk egy- egy vándoredző, s az igazi alapozásnak az számított, hogy a vasút által átengedett ter­met társadalmi munkában tornacsarnokká építettük át. Eztán ez a szerelőműhely, vagyis sportközpont lett az életünk. Szak­osztályvezetőnk, Zsolt Zsigmond vett át ben­nünket, s én tíz centit javultam. 1934 már­ciusában 194 centit ugrottam egy fedettpá­lyás versenyen, ezzel fölállítottam az első magyar rekordomat. Májusban a Maurinum sportpályájának avatásakor kitűnő for­mában átszálltam a kétméteres magasság felett. Huszonegy évig tartottam a magyar rekordot, és Európa-csúcstartó voltam. Bodosi Mihály pályája fölfelé „szárnyalt. Válogatottba hívták, versenyeket nyert, s jöttek a nemzetközi sikerek is. Már másod­szor nyerte meg 1934-ben az angol bajnok­ságot, aztán ő léphetett a dobogó legmaga­sabb fokára az antwerpeni és a brüsszeli nemzetközi versenyen is. A legemlékezete­sebb küzdelem mégis a kölni maradt a szá­mára. — Ezen a versenyen már az amerikaiak­kal is találkozhattam. Fantasztikus hírük volt, azt hallottuk, hogy bemelegítésként ugrálják a két métert. Kölnben a legkitű­nőbb versenyzőjük Spitz volt, akivel fej-fej mellett haladtunk 195 centiig. Ekkor én kö­vetkeztem. Az erős villanyfénynél, amely teljesen szokatlan volt. zsebkendővel jelöl­tem meg a lécet. A két métert érintés nél­kül átugrottam, s már-már boldogan röpül­tem volna a magasba, amikor a nyakamba esett a léc. A közelben ülők egységesen ál­lították: „simán vittem” a magasságot. Ba­rátom szerint az egyik rendező rúgta meg izgalmában a kitámasztó részt, s ekkor hul­lott le a léc. Spitz átugrotta a két métert, nála a rendező nem jött izgalomba. Ö nyert. A két métert ettől kezdve soha nem tud­tam átugrani. A sikeres pályafutás alatt az első figyel­meztetést Zeichmeister László kémiatanár­tól kapta az orvostanhallgató. A külföldi verseny miatt felületesen tanulta meg a vizsgaanyagot, s hiába védekezett a fá­rasztó versennyel, az első magyar váloga­tottsággal. Zeichmeister hajthatatlan volt. — ön kérem az első válogatottságát ná­lam szerezheti meg. Azzal, ha átmegy a kémiavizsgán. Ez az orvostan alapja. Most maga megbukott... Bodosi Mihály tanult ebből a kudarcból. A neves professzor — később a Los Ala- mos-i hidrogénbomba-kutatás egyik résztve­vője — megértette vvele, hogy az életben egy dolgot kell fantasztikusan jól csinálni Tán ettől kezdve készült igazán orvosnak. — 1935-től még tettem egy utolsó próbál­kozást. Budapestre hívtak, s a Rókus kór­házban kaptam „ösztöndíjat”. Ez szállást és ingyen kasztot jelentett. Akkor már szigor­ló voltam, egyre inkább a tanulás kötött le. Lassan választanom kellett. Végül sikere­sen államvizsgáztam, s miután semmilyen egzisztenciám nem volt, egyéves karpaszd- mányos kiképzésre vonultam be, hogy a sport közelében maradhassak. 1936-ot írtak akkor, ez nekem egyet jelentett az olimpia évével. Rossz kondíció, a katonás fegyelem és megkötöttség, saját kedvszegettségem miatt életem egyetlen olimpiáján tulajdon­képpen leszerepeltem. Tizenegyedik lettem. Bodosi doktor leszerelt a még néhány hónapot vergődött Pesten. A LÉC FÖLÖTT Békés József

Next

/
Oldalképek
Tartalom