Somogyi Néplap, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-30 / 102. szám

1988. április 30., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A LEGŐSIBB MŰVÉSZÉT V alamikor, bölcsőm he­lyén a faluban, szá­momra május csak tiszta örömet jelentett. Nem is egészen jól mondom, hogy tiszta örömet, mert a létezés vidámságát inkább. Aminek nem volt tartalma, mint ahogy a szivárványnak sincs. Még nem fűződött hozzá emberi szándék, s munka és' harc kivált nem. Talán még gondolat sem. önzetlenül ün­neplő voltam egészen. Még a dongónál és a pillangónál is önzetlenebb, mert hiszen a dongók és a lepkék a vi­rágok tápláló asztalára jár­tak, én pedig csak annak örvendeztem, hogy május mindenkinek jó. Falusi voltam, s gyermek. Senkit és semmit nem ün­nepeltem akkor, hanem min­denkit és mindent. Igen, mert még nem fedeztem fel, hogy rendetlen a világ, mely­ben rendet kell teremteni. Ahogy azonban múltak az esztendők, kezdtem én is megtanulni, hogy a virágot a fűvel együtt le kell ka­szálni, vagy a termő földe­ken ki kell szántani. Mert az értelem és a cél így ren­deli. Rájöttem arra is, hogy kedves ugyan a zenélő da­rázs, de könnyen lehet, hogy megszúrja az embert. A gyü­mölcsösben is kárt tesz, vagy esetleg éppen akkor lábat- lankodik az ebédnél, amikor nagyon sürgős a munka. A pillangó is alakoskodva pusz­tít; a gyümölcsfán a virág is néha bakvirág. Ellenben ami csap és áztat, áldás az eső; a villám pedig tisztítja a le­vegőt. Keveredik a szép és a hasznos. Ez nagy fordulat volt ben­nem, ez a fölfedezés. Mert azt jelentette, hogy az em­beri természet a szépet is, a maga érdekei szerint, hasz­nosítani törekszik. Igen, mert nem tűr hasznavehe­tetlen értelmet és emberileg céltalan célt. Ez a rend. A virágból gyümölcsnek kell lennie mindenképpen. Ez csak úgy lehetséges, ha fenn a fán marad a virág. Mert akkor minden remény meg­van arra, hogy a fán őszre gyümölcs lesz belőle. De ha letörve, májusi szokás sze­rint, a lányok kapujába ke­rül, akkor mi lesz a gyü­mölccsel? Hát az értelem akkor sem mond le a gyü­mölcsről, mert a remény út­ján a szívbe s majd a szív alá költözteti. Vagyis kezdtem már le­gény lenni. S ennél tovább, otthon a faluban már nem is jutot­tunk mi ketten: május és én. Nem jutottunk, mert akkor én kiléptem a bölcs gondta­lan köréből, ahol a gyerme­ket a létezés vidámságával töltötte tele a május; s ki­léptem a szülőföld kertjéből is, ahol a kamasz fiú meg­tanulta, hogy a szépet hasz­nosítani kell. Mint a madár, kinek sorsa van: én is úgy repültem ki a fészekből, ahol az illat és a szag barátság­ban éltek, s ahol a verejték mindig váltotta a harmatot. Tamási Áron Köszöntő ágacska így aztán a falusi férfiú májusi ünnepét már nem ír­hattam fel emlékezetem fa­lára. Csupán kívülről, haza- hazajárogatva figyelhettem meg. Ha jól láttam, ezen az ünnepen úgy hordozták ma­gukat a falusi férfiak, mint­ha még a tél folyamán meg­egyeztek volna a fákkal, hogy május elsejére virágot fognak bontani; mintha meg­egyeztek volna a földdel is, hogy füvet fognak a bárá­nyoknak serkenteni; s meg a felhőkkel, hogy esőt hor­dozva langyosan fognak bo- ronganl. Múlt az idő. S már csak vendég lettem ebben a külső körben is, mert elindultam a betűk vi­lága felé. Amikor elindul­tam, virulásban és örömben hagytam ott a falusi májust. A városban pedig egészen másképpen találtam meg. Kopott volt szegény és árva, mint egy suszterinas. S akik tartották benne a lelket, azok sem köszönthették han­gos örömmel, nehogy a pénz és a társadalmi rend meg­szidja szegényt. De annyit megtettek, hogy gondosabb ruhában és illedelmes öröm­mel kísérték a városból ki­felé, a szabad ég alá, a biz­tató zöldbe. Abban az időben nagyon megsajnáltam ezt a szegény szép hónapot, és sorsát a szívembe fogadtam. S úgy láttam, hogy a barátságo­mat ő is szívesen vette. Nem is csak szívesen talán, ha­nem szerette volna, ha hívei közé állok magam is. Hát én oda is álltam. De ez már nem a hazá­ban, hanem idegen földön történt, ahol éveket töltöt­tem májussal együtt, igazán testvéri módon. Neki jobb sorsa volt, mint itthon. Ne­kem is jobb talán, ámbár borongósabb. Azokban az években ő sokat és hálásan emlegete nekem, hogy itt­honi mostoha sorsában, an­nak idején, megértettem őt; úgyszintén azt is, hogy a bi­zakodását, a jövőt illetőleg, nem vettem kicsibe. És a jót jóval vissza is fizette, mert amikor kifárasztott a gyár­ban a munka, vagy a szol­gálat a változatos helyeken, olyankor mindig tört nekem a hitéből egy darabocskát, hogy azzal tápláljam ma­gamban a jobb jövendőt. Aztán hazajöttem. De hát itthon, mintha el sem mentem volna, május még mindig szegény és árva suszterinas volt. Új és egyre újabb törvényeket hoztak, melyek az ő mostoha sorsát szilárdítani parancsolták. Ha gyermekkoromban vi­dámságom volt május, majd későbben hasznomra forduló szépség; ha a városban sze­gény és árva inas, és idegen­ben bizalmas jó barátom: akkor most bajtársa lettem tollal a kezemben. Egyebet nem is tehettem. De hát hogyan is tehettem • volna? Hiszen most már mindent együtt láttam ben­ne, ami a földi életet embe­ri életté teszi: a létezés vi­dámságát, a szépség hasznos voltát, a munka becsületét és az igazság mosolyát. Együtt küzdöttünk tehát és együtt bíztunk, elejétől fogva mos­tanáig. És nem hiába! D e ne felejtsd el, május, hogy az ellenségeid is boldogok voltak vala­mikor. Mihelyt azonban megsértették a munka be­csületét és vétkeztek az igazság ellen, már a várako­zó boldogtalanság útjára lép­tek. Éppen azért, te mindig és mindenkivel szemben védd meg a szellemi és a testi munka tisztességét, s őrködj az igazság fölött! Én is megtartom intelme*- det, melyeket évről évre és oly szorgalmasan, emlékeze­tembe írtál. S mivel ez nem is lehet másképpen, most vi­dáman felemelem virágos ágamat, hogy jöttöd napján tisztelegjek előtted. Kétszázhatvanegy évvel ezelőtt, 1727. április 29-én született Jean-Georges Nő­vérré, a táncművészet nagy megújítója, alkotója és teo­retikusa. Születése napján a Nemzetközi Színházi Intézet tánctagozatának fölkérésére Európa, Amerika, Ázsia ki­magasló táncművészei irá­nyítják a világ figyelmét e napon a táncra. Az önkife­jezés legősibb művészi meg­nyilvánulása ez; verhetetlen, túlszárnyalhatatlan a művé­szetek között. Eszköze a leg­egyszerűbb: a fej, a nyak, a kéz, a törzs, a láb, amely ős­idők óta igyekezett kifeje­zésre juttatni érzéseket, gon­dolatokat, örömet, bánatot. Már az emberré válás haj­nalán, sokkal-sokkal az írás­beliség előtt. A zenénél, a dalnál, vérrokonainál is kor- talanabb — emberi mérték­kel öröknek mondható. No persze nem változat­lan, mert semmi sem az. Ép­pen Nővérré vitte egy fiata­labb művészet, a dráma irá­nyába, s mai művészeink ke­resnek és találnak új formá­kat a régi-régi eszköztárban. Joffreytől Jakobsonig, Astai- re-től Robbinsig, Béjarttól Markóig minden földrészen ez történik. S ha már a sok évezredes úton így hazataláltunk, be­széljünk egy kicsit a mi táncművészetünkről. Van ró­la mit! Hosszú volna sorolni ki mindenkinek és mi min­dennek köszönhetően, E szá­zadban biztosan a tánc olyan sokféle alkotó, oktató, mű­velő és kutató egyéniségé­nek, amilyen a „Mester” Ná­dast Ferenc, amilyen Haran­gozó Gyula, Molnár István, Rábai Miklós; olyan segítők­nek, mint a balett-világelső­ségben máig sehol nem vi­tatott szovjet táncalkotók és tanárok; olyan tehetségek­nek, mint Fülöp Viktor, Kun Zsuzsa, Pongor Ildikó, Dó­zsa Imre, a táncos-pedagó­gus. Kérkedés nélkül mond­ható: a magyar táncművé­szet egésze ma kivételes szín­vonalú. Újra-újra így szól róla a világsajtó. Igen, táncművészetünk magas színvonalú — a keze­lése, a megbecsülése viszont alacsony. Ha van terület hazánkban, ahol a kettő sú­lyos ellentmondásban van, ez elsők között említhető, s jogos keserűséggel. Az áldo­Az Operaház kamarabalctt együttese zatos hivatás iránt hiányzik a kellő hivatalos figyelem (ennek nem szabadna né­hány sztereotip Kossuth-díj- ból állnia) ; a kegyetlenül rö­vidre szabott művészi pálya­futás és a nyugodt, színvo­nalas tovább élés nincs kel­lően biztosítva. A táncművé­szeinek még olyan elsőren­dű otthonaiban is mostoha a helyzete, kezelése, mint az Operaház és a többi zenés színház. Az Állami Népi Együttes méltánytalanságok sorozata következtében évek óta puskaporos hordó; a kép­zőművészethez hasonlóan látványos, szép sajtót joggal igénylő művészeti ág havi folyóirata és körülményei az ügyhöz méltatlanok, siral­masnak mondhatók. Folytathatnám. Ünnepron­tás csak ünnepen lehetséges, s talán akkor hatásosabb pa­rányival, mint a hétköznapi elégedetlenkedés. Éppen a tánc világnapján indokolt mindezt is elmondani — a segítés szándékával. Rajk András TŰZTÁNC, MÁSODSZOR Mennybe vitték a jegenyék, majd gyökerükig visszahúzták — a földbe így került. Hazugság, hogy magas volt neki az ég. Jó néhányan indultunk el az írói pályán az ötvenhatot követő években, a felszaba­dulás utáni magyar iroda­lom második reneszánszá­nak kezdetén, illetve kezde­te előtt. Akkor, amikor so­kan és sokáig hallgattak még a nagyok közül is, indoko­latlan, de magyarázható fé­lelem, megmagyarázhatatlan, de talán indokolt sértettség vagy éppen semmivel sem magyarázható és indokolha­tó, de megtévesztően aján­latosnak látszó óvatosság okából kifolyólag. Gyanús is volt egy kicsit a mi gyors felfutásunk. Valamennyiünk lelke mélyén ott fészkelődött a kérdés: nem valamiféle „adunak” szántak csak min­ket egy rajtakaphatatlanul ravasz játszmában? Bizo­nyos nemes rendeltetésű, de tiszavirág-életű csalinak, amelyre ráharapnak a mély­tengeri áramlások elbizony­talanodott nagyhalai? Jóhi­szemű, ifjú előénekeseknek, akik — ha csekély mérték­ben is — elősegíthetik a tel­jes kórus újraszerveződését, mutáló hangocskáikkal dal­ra ingerelvén az átmenetileg konok hallgatásba burkolózó igazi kóristákat, kiforrott da­losokat? Hogy feltámadjon bennük a becsvágy : nem így kell ezt, fiúk, hanem így! — és újra zengjen az új, szo­cialista magyar irodalom hi­ánytalan létszámú, erőteljes kórusa, immáron kotta nél­kül? Akármi is volt az elképze­lés, bennünk megerősödött a szándék: művekkel bizony.- tani, hogy nem csupán csa­logató előéneklésre vagyunk alkalmasak, de használható kórustagokká is tökéletesed­hetünk idővel. Az egyiknek sikerült, a másiknak nem. Akinek sike­rült, annak is csak kétszeres küzdelem árán. A Tűztánc című antológia kereken harminc esztendeje, 1958 tavaszán jelent meg. Irodalmilag ez a gyűjtemény volt az első igazán hallható kiáltás a nagy földrengés utáni süket csöndben. Éppen ezért a politikai jelentősége talán nagyobbnak látszott, mint az irodalomtörténeti. A Zrínyi Katonai Kiadó vállalta, hogy még egyszer összegyűjti a szétszóródott hadat, kiegészítve a mezőnyt néhány olyan alkotóval, akikről a három évtized alatt egyértelműen kiderült: eszmeileg mindig is ehhez n „zászlóaljhoz” tartoztak, még ha nem is szerepeltek az „ős-Tűztáncban”. Magam is ezek közé tartozom. Sajnos, az egykori antológia legmar­kánsabb egyéniségei közül sokan már csak posztumusz müvekkel szerepelhetnek a jelenlegi — küllemre nézve is impozáns — gyűjtemény­ben. Baranyi Ferenc GARAI GÁBOR Tűz-tánc 2. Ég a palota? Sőt, ég a kunyhó is! ' Rakéták röppályáján egyensúlyozva émelyeg a világ. Nem csak elemi csapások, földrengések és vulkán-kitörések gyötrik a Földet. Gyötörjük mi magunk is. Hol a majd’ harminc évet vénült remény, és hol a hit, mely összetömörített majdnem két nemzedéket, merre tűnt? S mi a megoldás harminc év után? Valami pogány ráolvasás talán? Vagy merüljünk mély faji mítoszokba, rakéták röppályáján egyensúlyozva? Nem tudok szólni most se mást, hiába: ne süllyedjünk magunk költötte halálba. Várjuk be a természetes véget, úgyis eljön. Csak addig férjünk meg valahogy a Földön; hogyan, miképp — nincs rá biztos receptem, de nem vállalom a dezertáns reménytelenséget sem; és hívom és várom, mi mindőnket megmenthet, mint harminc éve hívtam: az Egyetlen Rendet. BARANYI FERENC Tejért s mézért Váci Mihály emlékére Könnyű most rálegyinteni! A szobra is olyan sovány, hogy a varjú már a vállán károg — madárijesztőnek hiszi. Sokan kiöntik a jövőt, mert légy esett az anyatejbe s mert nem csinált nyarat a fecske, amely elsőnek visszajött. Ki csak tejért s mézért perel: nyűg a fennkölt nektárivóknak, kik mégis mindig átkozódnak, ha percre kiapad a tej. Hát mit akartok tőle még? Próbálgatta a lehetetlent. S nem szegte meg azzal, hogy elment, az érkezés ígéretét. LADÁNYI MIHÁLY Ladányi, te fáradt kisember Ladányi, te fáradt kisember, ki valaha úgy csavarogtál a városokban, mint templomokban az isten, s vígan megéltél a hozsannából és a perselypénzből, mert valaha álom muzsikált benned a világról, mert a valóság csak az álomtalanokat szereti szomorúvá, de te sorba álltái a szél illatáért és a víz csillogásáért, napi egy csókon és pohár boron is eltengetted boldogságodat, mert gazdag voltál a csoda péterfilléreitől mert volt még csoda, most a komforteszményű világ esőiben, az adóhivatalok felszólításával hónod alatt, s behúzódva az utolsó szerelem ereszalja alá, öreg, szomorú fecske, hova indulsz, ha ősz jön a világra, hova térsz meg, ha fészkedbe verebek települnek s boldogan kaparják a lószart, véletlenek indokolják már kollektív csiripelésüket, s az ének olyan szennyezett, mint a folyók vize. nem lehet inni belőle ráhajolva, hagyd hát a szavakat, menj az erdőbe gombát szedni, dőlj a puha mohára, manók közé álmodd magad —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom