Somogyi Néplap, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-02 / 79. szám

1988. április 2., szombat Somogyi Néplap KÖZELKÉPEK A NAGY BIZONYÍTÁS Két tizennyolc éves fiú otthagyta a kaposvári élel­miszeripari szakiközépiskolát. Jobban mondva az egyikért pedagógus anyja jött be, ki­sínt szemmel. A másik — egy mokány fekete srác — önmaga intézte saját ügyét: mindörökre behúzta maga után az intézmény ajtaját. Mindketten érettségi előtt álltak azzal a nagy remény­nyel, hogy a szakközépisko­lai Oktatás vívmányaként egyszerre kapják majd kéz­hez az érettségi bizonyít­ványt és ráadásul két szak­mát is. A pletyka — amelynek az újságíró nem ülhet föl — úgy szólt: tulajdonképpen kicsapták őket. Néhány hó­nappal a Nagy bizonyítás előtt. Egyszerű okok miatt: a szalagavató bálon mind­ketten alaposan felöntöttek AZ OSZTÁLY a garatra, s ezzel mélyen megsértették az iskolai rend­szabályokat. Közvetett oka is yolt a távozásuknak: a félévi bizonyítványban öt egyes szerepelt. Most a har­madik hónap után kevés jel mutatott arra, hogy javítot­tak. Valószínűleg egyiküket sem' bocsáthatta volna az iskola érettségire. Két felelőtlen kamasz, gondolná az ember. Hogy bánják majd évek múlva tettüket, amikor munka mel­lett keli kínkeservesen érett­ségire készülniük. Aztán még oda is kilyukadhatna az ember, milyenek ezek a mai fiatalok. Ez esetben azonban nem a levonható általánosítások érdekeltek, hanem az, ho­gyan jutott idáig ez a két fiú. Nehéz a felelet. Amikor jobban megismerkedhettem egy-egy arccal az osztályból, furcsa portrék bukkantak elő. Van itt több fiú is, aki már hosszabb idő óta együtt él nála idősebb lánnyal. Rendszeres szexuális kapcso­lat 16-17 éves kortól? Ne­héz erre igent vagy nemet mondani egy tanuló eseté­ben. Van itt féltucatnyi srác, akinek az igazi háttere, a családja örökre széthul­lott. Vagy valóságosan is, vagy pedig a gyerek miatt maradtok csak együtt a szü­lők. Van köztük kimondot­tan agresszív viselkedésű, van magába temetkező. Az egyik fiúról azt hallottam: csúnyán megfenyegette pénz­ügyben a nagyapját, a má­sikról pedig azt: hazamegy, sarokba vágja a táskáját és ezzel befejezte a tanulást és a szüleivel való érintkezést is. Ezek a fiatalok nem tud­ják megoldani a társadalom­ból, a családi együttélésből a megkövesedett iskolai hie­rarchiából eredő, hozzájuk jutó nehézségeket. Válaszuk a közöny, a felelősség nem vállalása, az érdektelenség. Megint csak egy példával: az egyik fiúnak potyogtak az egyesek egy tantárgyból. Amikor a tanár számonkér- te, hogy miért nem tanul, még válaszolni sem volt haj­landó. Nem érdekel ez az egész, mondta később, nem készültem és kész. Egy má­sik fiú pedig tavaly „rob­bantott”, otthagyott csapot- papot, hogy ebben a szűkle­vegőjű közegben már nem tud élni... Aztán a kegyet­len csalódás: érettségi nélkül nem megy, most újra — igaz, magába fordultán — itt ül köztük. Somogyiak az országos döntőben Sok mindent tudnak a Szovjetunióról A DEMIZSON Van tehát egy osztály. Négy évvel ezelőtt indult harmincegynéhány tanuló­val. A gyerekék közül kevés érkezik iskolai batyujában értékes tudással. Nem vet­ték föl őket gimnáziumba, sőt volt, akiket egy divatos szakmába való lehetetlen be­jutás küldött a középiskola padjaiba. Az osztályfőnök egy keménykezű magyarta­nárnő, akinek a nyugdíj előtt ők voltak az utolsó ta­nítványai. A tanárnő egy­szerűen értetlenül áll a té­nyek előtt. Ilyen osztályom még nem volt, mondta. Tíz bukott ki harmadikig, jelen­leg az osztály fele áll bu­kásra. Mutatta az osztály- naplót. Egyes egyes hátán. Hát ez bizony szomorú lát­lelet. Szembesítem a gond­jával: a sok egyes, olyan, mint amikor a bíró nem tudja kezében tartani á meccset és másodpercenként fütyül. Elszaladt mellette a játék. A tanárnő úgy látja, a gyerekek többségének tel­jesen vadidegen volt a szak- középiskola. Mintha a hold­bán éltek volna. Nem érde­kelte őket a tananyag, sem a hagyományos tantárgyak, sem a szakmaiak. Képtelen­ség volt velük az oktatók­nak kijönniük. Egy adalék ehhez: a fiúk felének lyuk van a fülében, fülbevalót hordtak. A régivágású szak­emberekből lett oktatók majd hanyattvágódtak a látványtól. Persze nemcsak az oktotók döbbentek meg. Az egyik fiú például mesél­te: úgy nézett ki a gépészeti gyakorlat, hogy vigyázzban ülve kellett valami vacak rajzot lemásolni, amelyet a iMiért ilyen érdektelenek ezek a felnőtté válás küszö­bén álló fiatalok? Miért ez a ' tanárellenesség, amely tanár fölrajzolt. Máskor meg éppen az össztanulói munka az volt, hogy összesöpörjék a műhelyt. Hogy még mé­lyebbre ereszkedjünk a ta­nulói zavarba: a nagyüzem, ahova a fiúk gyakorlatra jártak, néhány éve százmil­lió forinton felüli veszteség­gel zárt. A középiskolások, akik előtt ez tabutéma volt, mégiscsak tudtak erről. Ér­tetlenül áltok jövőjük előtt; egy süllyedő hajóhoz köti őket a szakmájuk... ? Próbáltam megfejteni — az osztályfőnöknő segítségé­vel — miért volt például magyarból ilyen rettenetesen nagyarányú a bukás. A ta­nárnő két dolgozatfüzetet tett elém. A feladat Thomas Mann Mario és a varázsló című kisregényének elemzé­se. Nézem a füzeteket: be­fejezetlen mondatok, értetlen gondolatok, érződik a fel­adatból származó érdekte­lenség, unalmasság. Thomas Mann? Ki is ,ez az író. Mit keres ez egy 18 éves fiú fejében, akinek napi élete feladataihoz sincs megoldás­kulcsa? Húsz éve ugyanaz a feladat, ugyanaz az adaptá­lás, ugyanaz az érdektelen­ség a téma iránt. Ezen is változtatni kellene, hiszen így nem jut előre az okta­tás. Kötelező író! Ebből csak az származik, hogy sosem olvasott íróvá degradáljuk az irodalom legkitűnőbb mestereit. A tanárnő azt is elmond­ta, hogy igen nehéz osztály az övé, de a mostani harma­dikban sem könnyebb. Ott is már hét bukás volt csak magyarból, félévkor. bennük van, s miért ez az egynyájhoz-tartozás, ez a szoros kapcsolat az iskolán kívül ? Az igazgató azt mondta: kisváros a miénk. Voltak bizonyos érzelmi okok, ami miatt nem akarták kicsapni a fiúkat. Régi ismeretség, családtisztelet. Ezzel a iink- séggel azonban úgysem vé­gezték volna el az iskolát, ezt váltig állítja. Hiába volt akármilyen magyarázkodás, jószándék, tanulásra intés a részükről: mindez falrahányt borsó volt. A fiúk lógtak, kocsmáztok, diszkóztak. Ügy látszott, más nem is érdek­li őket. A művelődési ház­ban lejátszott italozási ügyet nem tartja olyannyira sú­lyosnak, hiszen tizennyolc éves gyerekekkel azért meg­esik az ilyesmi. Azt már jobban, hogy egy fiatal kol­légájának is fegyelmit kel­lett adni, mert együtt ivott a srácokkal. Inkább attól dühös a direktor, hogy ő megállapodott a művelődési házzal, hogy nem lesz szesz, az ottani igazgató erre ígé­retet is tett, közben kiderült, a büfés mindezt figyelmen kívül hagyva, mégiscsak ki­nyitott ... Amikor megkerestem az egyik kicsapott fiút, a to­vábbi részletek is megvilá­gosodtok. Öt l’ter bort hoz­tak be, ebből még a felét, sem ihattok meg — legalább ötven srác belekortyolt — és már tanári kézen volt a bor. Iróniával mondja az el­bocsátott fiú : ő este látta még a korsót — üresen. Ab­ban maradtunk: bizonyára kiöntötték... Ö másképpen látja a tör­ténteket. Szerepel a változa­tában a saját linkségük, te­hát hogy nem tanultok, de méginkább, hogy kettőjüket nem tudták „megrágni”, el­viselni a középiskolában. Tu­dom róluk, hogy mindketten „menőnek” számítottak. O az iskolában a legtehetsége­sebb népi táncos volt, a vá­ros neves táncegyüttesének egyik meghatározó egyénisé­ge, a barátja pedig az isko­la egyik legjobb kosarasának számított néhány éve. A nekiszegezett kérdésre — érdekelt-e benneteket az iskola — profán a válasz: „ez a fajta suli nem. Itt minden feszült, a tanárok gyerekként kezelnek, hőmé­rőt dugnak a hónom alá, ha betegnek érzem magam ; megaláznak, elegem. volt ebből, jobb, hogy otthagy­tam ...” A fiú most csak a tánc­nak él. Kicsikkel foglalko­zik, saját tonckarában pró­bál és föllép, és még ven­dégszereplést is vállalt. Ha nem kötné le valamivel a gondolatait, megőrülne — mondta. A jövőjéről csak halvány fogalmai vannak. De halvány fogalmaik van­nak a jövőjükről az osztály­társaiknak is. Szakmunkás­nak nem veszik föl őket, mert ahhoz kevés a gyakor­lat, középvezetőnek tapasz­talatlanok, az érettségivel nincs mit kezdeni, ha nem tanulnak tovább. Majd lesz valahogy, mondták. Két fiú elhagyta az isko­lát érettségi előtt. Dolgozni fognak, mint néhány hónap múlva a többiek. Lehet, hogy ugyanazon a munka­helyen, ahol már egyszer el­égett a hitük, s nem tartot­tak semmi jót erről a mun­káról. Kipipált feladat, kétes eredmény: a család, az is­kola és a gyár „szakmát” adott a kezükbe, most már ők következnek. Jöhet a Nagy bizonyítás. Békés József Hosszú évek után ismét van somogyi résztvevője a Ki tud többet a Szovjetunió­ról? vetélkedő országos dön­tőjének. A kaposvári Mun­kácsy Mihály Gimnázium egyik csapata — Horváth Istvánné, Gál Katalin, Mar­ton Jenöné, Kovács Zsuzsan­na — a székesfehérvári te­rületi elődöntőn harmadik helyezést ért el, s így meg­szerezte a jogot, hogy ápri­lis 19-én Budapesten az or­szág legjobb csapatai között bizonyítsa tudását. — Valamennyien osztály­társak vagyunk, s a levelező oktatás harmadik esztende­jével birkózunk. Elsőtől kezdve indultunk ezen a ver­senyen, de ennyire komolyan még sosem vettük, egyszer sem értünk el ilyen jó eredményt. Az idén össze­szedtük magunkat, s meg­nyertük az iskolai fordulót. Az első percben azonban in­kább elkeseredtünk, mintsem örültünk neki. Rengeteg időt, energiát igényel a fölkészü­lés, és család mellett, ahol két gyerek nevelése is vár ránk, bizony, nem könnyű — mondja Horváthné. A többiek helyeselnek. Egy kivételével a csapat valamennyi tagja férjes, két­gyermekes családanya, aki­nek a házimunka, a tanu­lás, a gyermeknevelés mel­lett nem sok ideje marad. — Ha nem lenne ilyen jó ez a közösség, nem valószí­nű, hogy akár a megyei for­dulóig is eljutottunk volna. Mi azonban elsőtől kezdve állandóan együtt vagyunk, ismerjük egymást, s ez so­kat segített a tanulásban. Tudtuk, ki milyen témák után érdeklődik, mit tud a legkönnyebben megtanul­ni, s igyekeztünk azt rábíz­ni. A Szovjetunió című új­ságokból készültünk föl, szinte már betéve tudtuk a cikkeket a verseny kezdeté­re. Délutánonként, amikor összejöttünk, kikérdeztük egymást, de még a jó fele­letek sem győztek meg ar­ról, hogy eséllyel indulha­tunk a versenyen. A megyei forduló volt a legnehezebb. Senki sem számított ró, hogy a területi elődöntőkre is eljutunk — mondja Ko- ovács Zsuzsa. Zetz József, a fölkészítő tanár mosolyog: — Remek csapatot alkot­nak ezek a lányok. Egyet­len hibájuk van csak: ke­vés az önbizalmuk. Szorgal­masan tanulnak, minden hozzáférhető anyagot elol­vasnak, mégis úgy izgulnak a versenyen, mint egy kis­diák. Székesfehérváron ők voltak az egyetlen női csa­pat, s minden pártatlan né­ző nekik szurkolt. Zetz József most az or­szágos versenyre készíti a lányokat. Az utolsó, a leg­nagyobb megméretésre még komolyabban készül a csa­pat. — Szeretnénk tisztessége­sen helytállni, de ez nem könnyű, hiszen a verseny idején lesznek az iskolai be­számoló vizsgák is. Az bizo­nyos, hogy a verseny során sok olyan ismeretet szerez­tünk, amelyet később, az érettségin is hasznosítani tu­dunk. Ha meghallunk egy évszámot, már mondjuk is, mi történt akkor. Csak a versenyig el ne felejtsük! — Csapatunknak három percben kellett Rjepin életét és munkásságát bemutatni. Hetekig bújtuk a könyvtára­kat, hogy elég anyagot gyűjtsünk a festőről, s vé­gül annyi jött össze, hogy nem tudtuk három percben összefoglalni. Fehérváron az első fordulóban veszítettünk néhány pontot. Később bár­hogy is iparkodtunk, nem tudtuk behozni. De nem is ez a fontos — mondja Mar­ton Jenőné. — Sok feladat vár még ránk, van még mit tanulnunk. Az a fontos, hogy az országos versenyen is bi­zonyítsunk. Horváth Éva NEM ÉRDEKEL, ÉRTI! Thanh Phongtól Kaposvárig Tran Van Honggal 1976- ban szállt le először Feri­hegyen a repülőgép. A Thanh Phong nevű észak­vietnami faluból érkező fiú akkor még nem sejtette, hogy ez az ország lesz a má­sodik hazája. Tizenkét évvel ezelőtt, az érettségi után Budapestre — a Műszaki Egyetem Villa­mosmérnöki karára — jött tanulni. Diplomával és némi kerülővel érkezett Somogy székhelyére, s munkát ta­lálva, itt telepedett le csa­ládjával. — Az egyetemet 1982-ben fejeztem be; utána megnő­sültem. Magyar lányt vettem el, és mert a feleségem Pé­csett dolgozott, én is oda költöztem. Csak 198543611 jöttünk Kaposvárira. Hongi — ahogy itteni munkatársai és barátai hív­ják — az IKV számítástech­nikai csoportjánál progra­mozó. Azt mondja, semmi szokatlan nincs abban, hogy egy villamosmérnök a szá­mítástechnikánál köt ki. — Már az egyetemen is foglalkoztunk számítástech­nikával, de csak keveset. Elsősorban a tudományos diákköri munkámhoz volt szükségem alaposabb isme­retekre. Egy TPA típusú személyi számítógépen a vil­lamos szigetelések vlzsgála­tát értékeltük; s akikor el­határoztam, hogy később is számítástechnikával foglal­kozom. Három évvel ezelőtt az Ipari Vezetőképző Inté­zet számítógépes tanfolya­mot szervezett Kaposváron a Sáévnál, ezen előadásokat tartottam. A vállalat veze­tői kértek, hogy maradi jak itt. Maradtam. Tavaly vi­szont átjöttem dolgozni az IKV-hoz. Tran Van Hong Olivetti gépen a lakásokban mért hőmérsékleti adatok feldol­gozásával, elemzésével fog­lalkozik. Az így nyert ered­mények alapján végzik el később a vállalat szakembe­rei a fűtéssel kapcsolatos esetleges módosításokat. A 30 éves programozó elégedett a munkájával és a munka­helyével. Beilleszkedett, egyre több minden köti Ma­gyarországhoz. A távoli ott­honnal való kapcsolata a nagy távolság miatt szinte csak a levelekre szűkült. — Két éve jártam utoljá­ra Vietnamban. Nagyon drá­ga a repülőjegy. Arra nem is volt lehetőség, hogy a fe­leségem is velem jöjjön. Most, hogy a Malév beve­zette az utazási pótlékot, még nehezebb lesz a csalá­dos utazás. Még vietnami ál­lampolgár vagyok, a régi áron utazhatnék, de a töb­bi jegy nagyon sokba kerül. Most pedig már négyen utaznánk, mert két gyer­mekünk is van. Hongi elsősorban azért nem vette föl a magyar ál­lampolgárságot, mert a ne­héz hazautazást ez még kö­rülményesebbé tenné. Két évvel ezelőtt viszont édes­apja látogatott el Kaposvár­ra. A vietnami tanító, aki eleinte nehezen törődött be­le, hogy fia Magyarországon maradt, miután „világot lá­tott”, teljesen megnyugodott. Megismerte fia családját, fe­leségét, aki a Fazekas Há­ziipari Szövetkezetnél dolgo­zik, és a nagyobbik gyerme­ket. ö most négy és féléves, s apja szerint ázsiai arcvo­násokat örökölt. A kisebbik egy évvel a látogatás után született. A keresztnév, Hong, ma­gyarul Vöröset jelent. Ha lány kapja ezt a nevet, Ró­zsának lehet fordítani. Ve­zetéknevének, a Trannak is van magyar megfelelője, de ez maradjon titok. Lehőcz Rudolf u la A i V

Next

/
Oldalképek
Tartalom