Somogyi Néplap, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-10 / 59. szám

1988. március 10., csütörtök Somogyi Néplap 5 À „fokét* bég" városában Műterem a Gyöngyös partján Sárvár. A Thermál hotel­től nem messze a vár, amely ma múzeum, könyvtár, kul­turális központ. „Kerületén” sétálgatva idézem meg a XVI. századot, Nádasdy Ta­más sárvári udvarát. Milyen ember volt ez a Tamás úr? Vidám, szeretet­ne méltó, szellemes és rop­pant tehetséges. Olaszország­ban járt egyetemre, majd II. Lajos titoknoka lett. Később Magyarország nádora. Sár­vári udvarában a kor hala­dó humanistái, prédikátor írói gyülekeztek. Sylvester János, Dévai Bíró Mátyás. A nádor könyvnyomdát állít­tatott, iskolát építtetett. Itt látott napvilágot a többi kö­zött 1541-ben Sylvester Űj- testamentuma : az első Ma­gyarországon megjélent ma­gyar nyelvű könyv. A há­rom részre szakadt Magyar- országon „a Nádasdyak sár­vári udvara az európai szel­lem hordozója a körülötte pusztuló magyar világban” — írja Sinkovits István tör­ténész. Tinódi Lantos Se­bestyén 1555Jben adta ki krónikáját, s a kemény tél­ben Kolozsvárról gyalogolt Sárvárra, hogy művét Ná- dasdynak bemutassa. Janu­árban halt meg. Egy Per- inezy.t nevű Nádasdy-famili- áris levélben tudatta urával a szomorú hírt. „Tinódi Se­bestyén megvetvén ezt a haladó muzsikát elment a mennybéliekhez, hogy ott, az angyalok .között sokkal job­bat tanuljon; akit e hónap utolsó előtti napján a sári atyák mellé helyeztem”. A kutatók tehát a sári temp­lom közelében keresték a sírját, de Tinódi századából ott semmiféle maradványt nem találtak. Azonban né­hány sárvári öregember megnószalagra mondta, illet­ve megmutatta azt a helyet, ahöl az ő gyerekkorukban még látható volt „Sebastian Tinódi” sírköve. Ez a bizo­nyos hely a XVI. században a várbeliek temetője volt. A vár díszterme. A meny- nyezeten freskók: egy XVII. századi ismeretlen festő re­mek alkotása. H. R. M. — e három betű mögé rejtőzött a művész. A képek a „feke­te bég” hét híres csatáját ábrázolják^ Hogy ki volt tu­lajdonképpen ez a feke bég? Nádasdy Tamás fia, Ferenc. A törökök nevezték így, mert a csatában mindig fe­kete öltözetet viselt. Bécs- ben, Miksa császár udvará­ban .nevelkedett, ennek elle­nére jó hazafivá vált.. Bécs- ből naponta levélét írt Sár­várra, édesanyjának, Kani- zsay Orsolyának. Egyik le­velében ezt írja: „Szentül hiszem, hogy ha mi, min­denkitől elhagyott, szegény magyarok ... összefognánk ..., a törököt visszaszalajt- hatnánk.” Később sikerrel ostromolta Pápát, Győrt, Ta­tát, Székesfehérvárt, részt vett a sziszek! csatában, va­lamint Kanizsa és Buda ost­romában. Erejéről legendá­kat meséltek. Egyszer a bég elment a kovácshoz, mert új patkó kellett a lovának. A kovács elővett egy patkót és odaadta a bégnek; az egy roppantással kettétörte. A második patkóval ugyanezt tette, csak a harmadikat fo­gadta el. Miután a kovács fölverte a patkót, Nádasdy Ferenc egy aranyat adott neki. A kovács egy rop- paintással kettétörte a pénz­darabot. A második arany­nyal ugyanezt tette, ö is csak a harmadikat fogadta el. * Ebben a városban szüle­tett — s mintegy nyolc esz­tendeje ide tért meg — ré­gi jó barátom, egykori győri albérlőtársam, Lakatos Jó­zsef festőművész. Az alkotót megbecsülő kisváros kényel­mes műteremlakást épített számára ,a Móricz Zsigmond utcában, tágas telken, amely­nek a végében folyik a Gyöngyös-patak. Az udvaron ifjú fenyők, ribizlibokrok, gyümölcsfák, s egy 200 éves terebélyes dió. A házigazdát a hetvenes évek eleje óta nem láttam, csak kiállítások katalógusait, levelezőlapjait hozta el hozzám a posta, Bu­dapestre, Győrbe, Siófokra. A legutóbbi dunántúli tárlat idején Kaposvárról érkeztek a szemrehányó sorok: „Iga­zán eljöhettél volna a meg­nyitóra !” Mindkettőnk szá­mára hihetetlen, pedig igaz: e hónapan tölti be ötvene­dik esztendejét. Pályája kez­detén minden munkáját is­mertem, s most, hogy körül­nézek a zsúfolt műteremben, azonnal megállapítom : nem történt semmi különös. Csak az, amit várni lehetett. — Hiszen tudod, moson­magyaróvári rajztanár ko­romban kezdtem festeni, s' abban az időben jelentkez­tem először tárlatokon is. Óvárról Győrbe helyeztek. Meghatározó időszak volt ez az életemben. Különösen két nyárra emlékszem szívesen. A Xantus János Múzeum néprajzi tárgyak gyűjtésére szervezett expedíciót, s egyik nyáron a Szigetközt, a kö­vetkező alkalommal pedig a rábaközi falvakat jártuk be, felgyűjtve szinte az utolsó órában a már halódó érté­keket. Nekem ezeken a gyűj- tőutakon az volt a felada­tom, hogy lerajzoljam a ré­gi házakat, munkaeszközö­ket, edényeket. Ez a közvet­len élmény nagy hatással volt rám. Különöáen a fa tárgyak, szerszámok — egy- egy faragó- vagy szövőszék, tökgyalu — rajzolgatása köz­ben világosodott meg előt­tem, hogy ezek a formák nem véletlenek, hiszen az emberre hasonlítanak, az em­beri világ tükröződik ben­nük. Jelként fogtam fel őket, ősi szimbólumokat láttam bennük. Ezek a formák egy­más mellett, sőt a negatív- jaikkal kiegészítve sajátos- rttmusélményt adnak, s ez a felismerés sarkallt arra, hogy megkíséreljem a népi tartalmat a modern művé­szet nyelvén megfogalmazni. Vagyis: a népművészet és a modern művészet szintézisé­re törekszem szinte a pá­lyám kezdete óta. Közismert, hogy nálunk mindig meg­különböztették az úgyneve­zett „magas” művészetet a népművészettől, helyesebben az előbbit, amely hozzánk egyébként külföldről érke­zett) igencsak fölé rendelték az utóbbinak. — Nyugat-DunántúLról ke­let felé indultál el... — Megpályáztam egy mű­teremlakást Nyíregyházán, és megkaptam. De nemcsak a lakás miatt költöztem Sza- bolcs-Szatmárba, hanem mert érdekelt ez a számom­ra, dunántúli számára isme­retlen világ. Nem csalódtam. Elkezdtem járni a községe­ket, a szó szoros értelemben fatórnyos falvakat, és el- ámultam ennek a szegény­nek mondott vidéknek a szépségén, szellemi- értékek­ben, emlékekben való gaz­dagságán. A nép életében itt még szerepet játszottak azok az eszközök, tárgyak, ame­lyek a Dunántúlon már lom­tárba, illetve múzeumba ke­rültek. Megtaláltam a fara­gott kerítéseket, kopjafákat, a fatonyos templomok mel­lett a haranglábakat, a még működő szövőszékeket. Krú­dy, Móricz lábanyomán jár­hattam, elmehettem Szat- márcsekére, Kölcsey sírjá­hoz, a Himnusz „szülőfalu­jába”. Az a nyolc és fél év, amit Szabolcs-Szatmárban töltöttem, elmélyítette ben­nem a meggyőződést, hogy van vizuális anyanyelvűnk s hogy nekem, magyar mű­vésznek ezen a nyelven kell szólanom. Tiszabercél : Bes­senyei György sírja. A va­jai vár: Rákóczi szelleme. Tarpa: Esze Tamás és Baj- csy-Zsilinszky faluja; kazet­tás, festett falusi templo­mok, kastélyok, Tisza, Sza­mos, Kraszna... A művé­szeti élet is igen jól szer­vezett azon a vidéken. Nem­csak megyei tárlatokat ren­deznek, pályázatokat írnak ki, hanem jól működő nem­zetközi művésztelepeik is // Vidám" állatkert KQ^^^^EIÍLI vannak. A hajdúböszörmé­nyin például 11 alkalommal vettem részt. Hajdúböször­mény 1971-ben, amikor elő­ször megláttam, valóságos falumúzeum volt faragott kapuival, palánkjaival. Ké­sőbb, sajnos, ott is megje­lentek a betonoszlopok, vas­kapuk. A .régit elbontották, feltüzelték. Egy-egy ilyen faragott deszkát kiemeltem a szemétből, s a képemre applikáltam. Élénk derült­séggel figyeltek a kollégák, amikor az ólak végében ko­torásztam, de amikor a mű­vek elkészültek, s az elhají­tott fadarabok a képen új értelmet. nyertek, elismeré­seket és díjakat kaptam. — Eszerint Hajdúböször­ményben kezdtél úgyneve­zett faképeket készíteni, amelyeknek műfaját az íté­szek is nehezen határozzák meg. Faliképek ezek, kétségte­len, de szobrok is egyúttal. Mondhatnék : vegyes techni­ka. Elődeik a faragott, fes­tett bútorok, például a fali­tékák. Merítek a honfogla­láskori ötvösművészet motí­vumaiból, a magyar mitoló­giából, a regösénekekből (a legutóbbi kaposvári dunán­túli tárlaton bemutatott kompozícióm éppen a Regös­ének címet viseli), egyszóval igyekszem minden munkám­ban egy-egy tükörcserepét fölvillantani hagyományaink­nak. Sok kiállítása volt szerte Magyarországon, művei kül­földi tárlatokra .is eljutottak. Két úgynevezett murális al­kotásra kapott eddig megbí­zást (rengeteg ilyen jellegű terv, vázlat vár megvalósí­tásra műtermében), az egyik egy nagyméretű moza­ik Nyíregyházán, a másik egy „életfás” falikép a sár­vári Thermál Szállóban. So­kat utazott a világban, de a legerőteljesebben Erdély és a Kárpátalja tája, közege ha­tott személyiségére, művé­szetére. Kárpátalján („ahol még érintetlenek az erdők, tiszta vizűek a patakok”) nemzetközi művésztelepen dolgozott. Sok tennivalója van szülővárosában, Sárváron is. „Még tartozunk egymásnak”, mondta. A falak már állnak. A tető épülőben. Szapudi András Vandálok jártak a gyer­tyános-völgyi erdőben. Nem először. Összetörték a hida­kat, bezúzták a turistaház ablakait, kitördelték a fákat, bemocskolták a tavat. A kép már megszokott a kezelő ter­mészetbarátok előtt, hiszen évről évre megtörténik. Évek óta mást se csinálnak, mint a károkat állítják helyre. De most már csak legyintenek. Nem érdemes tenni semmit, a terület úgyis elveszik ál­latkertnek ... Igen, egy állatkerthez nyert csekély pénzt Kapos­vár. Hízelgő. Szép és jó lenne, emelné a város hír­nevét, a tanulók természet- közeiből ismerkedhetnének meg az élővilággal. Csak hát kevés rá a pénz. Majd­hogynem úgy vagyunk ez­zel: törököt fogtam, de nem enged... Az elképzelés szerint elő­ször a Deseda-tó körül épült volna föl az állatkert, de az­tán egy bizottság úgy dön­tött, a gyertyános-völgyi tu­ristatelepen építik meg. Mi­lyen áron? Jól emlékszem, évekkel ezelőtt milyen nagy lelkese­déssel fogtunk hozzá a park­erdő-program megvalósítá­sához. Sok ezer társadalmi munkaórával és jó néhány millió forint befeíktetéssel négy parkerdő is létesült Ka­posvár környékén. Aztán rö­videsen közönybe fúlt a nagy igyekezet. Nincs a fenntartásra elég pénz, be­felé fordultak az emberek, inkább a kiskertekbe men­nek, önmaguknak dolgoznak. Az erdőkben a 'szép tisztá­sokat fölveti a gyom, nincs erő helyreállítani az össze­tört parkerdei berendezése­iket. Maradtak a természetbará­tok a Gyertyános-völgyben. Turistaházat építettek, kettőt is. A leégett ház újjáépíté­sére a tó déli partján már nem volt se erejük, se pén­zük. Gyanítom, hogy már kedvük sincs hozzá. — Úgy­is elveszi az állatkert — mondják. A források az erdő díszei, büszkeségei, de nálunk szin­te tudomást sem vesznek róluk. Vannak, és kész. Nem szerepelnek az idegenforgal­mi prospektusokban, csak a jelzett utakat járó vándorok ismerik őket. A messzi tá­jaikról érkezők talán jobban, mint a kaposváriak. Jelzett utak. A Gyertyá­nos-völgyön megy keresztül a dél-dunántúli kék jelzésű turistaút Pécs irányába. Jel­zik ezt a turistatérképek, is­merik országszerte, ezen jár­ják útjailkat az erdő hátizsá­kos vándorai. Film is készült róla. Gondoltak-e arra a va­daskert — már egy fokkal lejjebb adtuk az igényeket — .tervezői, hogy mi lesz ezzel az úttal, ha a területet el­kerítik? A turisták apátiával fo­gadták a hírt. Azt ígérték nekik, hogy kapnak helyet­te egy másilk helyet a szom­széd erdőben. Kétséges, hogy lesz-e erejük és ambíciójuk újra kezdeni? Nem csoda, hogy kedvét vesztette az a néhány lelkes ember is, aki évek óta minden szabadide­jét az erdei telep építésére áldozta. Nem öncélúan! A gyertyános-völgyi erdő nem­csak a turisták, hanem a városlakók kedvelt pihenő­helye is, amióta csak létezik. Most itt lesz a vadaskert. Nem lehetett volna vagy nem lehetne egy másik, olyan elképzelést megvalósí­tani, amely meghagyná a természetjárók otthonát, és a vadaslkertet a volt célgaz­daság területére korlátozná? Nézzük meg ezt a lehető­séget! A volt kórházi cél- gazdaság a korábbi Siklósi­féle malom területén léte­sült. Közel van a szigetvári országúihoz, könnyen meg­közelíthető, víz is folyik ke­resztül a területen. A száz­ötven éves malqmépületben elképzelhetnénk egy útmenti vendéglátóhelyet vagy mást. Tegyünk itt is egy sétát! Most bontják a volt gaz­daság épületeit, a disznó­ólakat, a magtárakat, a ko­csiszíneket. Nem hiszek a szememnek: lebontották a vízimalom épületét is! Ipari műemlék lehetett volna. Né­hai Nedeviits András még ar­ról álmodozott, hogy elkészí­ti a vízikereket, és a malom­ból — a tatai malmokhoz hasonlóan — idegenforgalmi érdekesség lehet. Most az ég felé merednek a méternyi széles falak; a nemtörődöm­ség élő mementói. Kellő fi­gyelem és törődés hiányában pótolhatatlan értékek men­nek a semmibe. Nem foga- datlan prókátorként írom ezeket a sorokat. A felelős vezetők erkölcsi érzékére és felelősségtudatára apellálok, amikor fölhívom a figyelmet ezekre a visszásságokra. Te­szem ezt úgy is, mint a vá­rosszépítő egyesület vezető­ségi tagja, mint a társadal­mi erdei szolgálat vezetője és nem utolsósorban, mint a gyertyános-völgyi erdei telep egyik megálmodója és építő­ije ... Védelmet kérek tehát a turistatelep számára. Lévai József A Hármas kis-tükör szerzője A somogyi elarissimus Szép kiadványok látnak nap­világot évente Kaposváron a Palmiro Togliatti Megyei Könyvtárban. A sokszorost tó- és könyvkötőüzemben ti zenegyen dolgoznak. Saját könyvtári kiadványain kívül az idén négy kötetet jelen­tet meg a könyvtár, három­nak a kiadását pedig bér­munkában készítik el. Ők adják ki a Berzseni Irodal­mi Társaság tavaly meghir­detett pályázatának díjnyer­tes műveit „Mi a haza” címmel, valamint a Somogy megye természeti értékeit bemutató kötetet. Debrecen és Patak nagy iskolái (református kollégiu­mai) a XVIII. században partikulákat (főiskolákat) tartottak fenn. Debrecen a Duna két mellékén, Patak pvedig a fennmaradó terüle­ten. A partikulában képzett diák azután a főiskolákon a megfelelő osztályban folytat­hatta tanulmányait. A parti­kulák vezetése a rektor fel­adata volt. A rektort hely­ben professzornak hívták, s ha külföldi egyetemen is járt, akkor clarissimus voit a titulusa. Ilyen clarissimus volt Lo- sontzi István is. Korának egyik nagy tanáregyénisége — egyes kutatók szerint — Bolháson született 1707-ben. Tízéves korában Nagykőrös­re ‘ került, majd 1729-ben Debrecenben lett harmad­éves togátus diák. 1738-ban foglalta el a ceglédi iskola rektorságát. A professzor itt 'sok kesergő verset, búcsúz­tatót írt temetésekre. 1739-ben már Utrechtben tanult, és egy évvel később disputációja alapján meg­szerezte a doktorátust. 1741- től már a nagykőrösi iskola anyakönyvei Losontzi István bejegyzéseit viselik. Mint rektor a logikusokat, a rhétorokat tanította, aki­ket tógátusoknak hívtak (a ruhájuk után). Latint, filo­zófiát, történelmet, földraj­zot, hit- és erkölcstant okta­tott. Mellette a nagyobb diá­kokból lett praeceptorok és a publicus praeceptor taní­tottak. Följegyezték, hogy 1753-ban 20 praeceptor (ta­nító) dolgozott a körösi is­kolában. Kőrösről a diákok egy része a kollégiumban (Debrecenben) folytatta ta­nulmányait, másik részük pap akart lenni. E kétféle továbbtanulási lehetőség vizsgálója, opponense Lo­sontzi István lett. Sok köny­vet írt a somogyi clarissimus. A legnevezetesebb a Hár­mas kis-tükör, amelynek 1773-i kiadása több érdekes­séggel szolgál. Mindenekelőtt a felosztása: Szent História 28 lapon, földrajz -22 lapon, alkotmány tan 17 lapon, tör­ténet 75 lapon és Erdélyről 75 lapon írt. Ebben a művé­ben verstömörséggel foglal­ja össze a tudnivalókat a megyékről. Ezt írta Somogy vármegyéről: „Somogy Vármegyébe Tolnáról el-érhetsz, Koppánra, Szigetre, Babótsára mehetsz, Somot, almát, körtvélyt itt eleget ehetsz. De a ’tudományban részt keveset vehetsz.” Hasonló formában emléke­zik meg Turóc, Pozsony, Pest, Zemplén, Szatmár, Má- ramaros vármegyékről. Miért írt ilyen elkesere­detten Somogyról Losontzi István? Dr. Kiss Áron sze­rint: „Ez a mondáé , éppen illett egy elkeseredett somo­gyi ember szájába, s bizony, csak somogyi ember érezhet­te ennyire megyéje hátrama­radását. íme, neki is gyer­mekkorában ott kellett hagy­nia vármegyéjét, hogy tanul­hasson, s már az alsóbb is­kolák miatt mennie kellett másfelé.” Többen ennek a versnek is tulajdonítják, hogy Festetics György Ka­posváron könyvtárat alapí­tott és a reformátusokat se­gítette, ösztönözte a csurgói gimnázium megépítésére. Az 1868. XXVIII. te. ren­delkezése alapján a Hármas kis-tükör bekerült a neve­léstörténet tantervébe. Lo­sontzi Istvánt utrechti dok- torá'lása alkalmával szerető barátja, Szombati Sámuel így értékelte egy a disputációja végére nyomtatott versben : Azok a ’Jók benned : Tudomány, Eszesség. Jó erkölts, Szelídség és példás Kegyesség. Hívséges szeretet, tiszta Egyenesség, Dölyfös Negédséget tapodó Nemesség.” Losontzi István, aki tan­könyveket írt saját iskolája számára, példás rend szerint vezette az anyakönyveket, mintaszerűen szabályozta az iskola életét, Kőrösön halt meg 1780. március 29-én. Nemcsak saját iskolájának volt büszkesége, hanem az akkori egész magyar társa­dalomnak is. Szolnoky Kálmán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom