Somogyi Néplap, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-09 / 58. szám
1988. március 9., szerda Somogyi Néplap 5 A „sűrű Kína*’ őrei Hsiian, ahonnan az agyagkatonák jöttök A budapesti Nemzeti Múzeumba érkezett kínai agyagkatonák, ha beszélni tudnának, bizonyára azt mondanák: jöttünk, láttunk, győztünk. Még ha annyira lenyűgöző látványt nem is nyújthatnak, mint Hszianban. E távoli kínai városban az agyaghadsereg állomáshelyére, a három pá- lyaudvarnyi csarnokba lépő látogatót először nem az egyedi arcvonások vagy a gondos megmunkálás nyűgözi le, hiszen mély gödörben sorjáznak a katonák, hanem az, hogy mérhetetlenül sokan vannak. Körülbelül nyolcezren. Pontosabban ennyi látható 1979 óta, mivel a pénzigényes ásatások még nem íejeződtek be. Az évszázad régészeti leletét, „a világ nyolcadik csodáját” 1974-ben véletlenül fedezték föl: a környékbeli parasztok kútásás közben bukkantak rá. A Kínát egyesítő császár végső nyughelyét „őrző” agyaghadsereg több mint kétezer évet vészelt át csaknem háborítatlanul. Az ötméteres mélyen levő, hatalmas sírboltot eredetileg fából készült fedéllel borították be. Lezárása után három évvel azonban a rablók — Hsziang Jü tábornok vezetésével — a famennyezetet felgyújtották. Attól kezdve csak a hsziani lösz óvta a strázsáló, életnagyságúnál kissé magasabb katonákat. Csín Si Huangdi császár — kínai szokás szerint — már trónra lépésének évében, időszámításunk előtt 246-ban elkezdte építtetni síremlékét, Hsziantól harminc kilométernyire, hétszázezer munkással. S nemcsak a császár porhüvelyét helyezték itt végső nyugalomra (i. e. 209- ben), hanem követniük kellett őt a sírba még élő, gyermektelen feleségeinek. S természetesen a tervezőknek is —, nehogy elárulják a síremlék hollétét és titkait. A központi sírkamra mennyezete — írják kínai régészek — pontosan olyan volt, mint az égbolt; igazgyöngyből 'készült csillagok ragyogtak rajta. A padlózatba bevésték a föld akkoriban elképzelt, élethű mását. Az agyagkatonákat, a lovakat és a szekereket a ma még feltáratlan központi sírhelyen kívül helyezték el, szabályos hadrendben: bronzfegyverekkel fölszerelt gyalogság, íjászok, lovasság, szekérbajtók s végül a tisztek, a legvédettebb részen. Az első számú lelőhelyen — ennek egy része látható a hsziani hangárban — a katonák 11, kelet—nyugati irányban párhuzamosan futó folyosón állnak; többségük Kelet felé tekint. Elöl három sorban hetven íjász alkotja, az éket, mögöttük sorakozik, 38 oszlopban, a gyalogság. Közöttük elszórtan harci szekerek. Egy-egy oszlop lándzsás harcos északi, déli, illetve nyugati irányba néz. Nagyjából ezt nyújtja a szavakkal csak nehezen érzékeltethető látvány Hszianban. Mindezt körbe sétálhatja a látogató, a kutatóárokba azonban csak néhány kiváltságosnak engedélyezték eddig a lemenetelt, például Ronald Reagannek, az amerikai elnök első és egyetlen kínai látogatása alkalmával. Főleg ezért a látványért özönlenek a turisták Hszian- ba, a kínai civilizáció bölcsőjéhez. Hszian — az egykori Csangan — a „sűrű Kína”, az érintetlen Kína. Az öntörvényűén, idegen hatások nélkül fejlődő Kína! Forróság, lösz, agyag, pagodák, rusztikus arcvonások. A híres selyemút is Hszianból indult ki. Panpo, a több ezer éves új kőkori település — majdnem eredeti állapotban — a város szélén található. Épségben megmaradt kínai középkori városfalat jószerével már csak Hszianban látni. S itt van aVadliba-pagoda is, ahová a szent írásokkal, a szútrákka'l visszatért az Indiában járt híres buddhista szerzetes, a Nyugati utazás című klasszikus kínai regény egyik főhőse. A nevezetes helyeket a lassan zötyögő városi autóbuszok mind érintik. Végállomásuk a hatalmas hangár, a megalomániás császár derűs mosolyú agyagkatonáival. Hogy közülük páran éppen világot látnak, azt a turista észre sem veszi. S. K. F. Egészségünkre Húsz év alatt egy évvel csökkent Magyar- országon a születéskor várható élettartam. Megdöbbentő ez az adat, főleg ha azzal hasonlítjuk össze, hogy Európában ugyanennyi idő alatt három és fél év volt a növekedés. S még magasabb is lehetne, ha nem rontanánk éppen mi, magyarok a statisztikát. Már közhely a mértéktelen dohányzást, italfogyasztást, a helytelen táplálkozást és a mozgásszegény életmódot emlegetni. A kormány egészségmegőrzési programjában számos — főleg az ifjúság nevelésére érvényes — intézkedés látott napvilágot. Dicsérhető kaposvári kezdeményezés, hogy megnyílt a kalóriaszegény és az emésztést segítő termékeket árusító szaküzlet. A baj csak az. hogy ezeknek a termékeknek az ára jóval borsosabb a „hagyományos” ételekénél. Eredményiként könyvelhetjük el majd a diáksportkörök és egyesületek működését is. Csakúgy, mint a megyei úttörőelnökség kezdeményezéseit annak érdekében, hogy a legifjabb korosztály megkedvelje a mozgást, a testedzést. De mi lesz a felnőttekkel? Gyakorlattá vált már a kikapcsolódás nélküli munkavégzés. A napokban hallottam, hogy a Szajna partján minden reggel szinte egymást érik a kocogok, holott a franciák lényegesen kevesebbet propagálják a mozgás élettartamot növelő hatását, mint mi. Miért van az, hogy a felvilágosítás ellenére nálunk még mindig nagyon sok helyen csodálkoznak azon, ha valaki fut? Pedig a fizikai munka nem pótolja a sportolásnak köszönhető testi és szellemi regenerációt. „A láb mindig kéznél van” — akkor is, amikor a sportolás más formája nem valósítható meg. Jó ötlet, hogy a megyéből több száz általános iskolás utazik elérhető áron a Tátrába sífelszereléssel. Ennek a sportnak is számos akadálya lehet; az is, ami az idén fordult elő, hogy még a Tátrában sem volt hó. A sífölszereléseket sem adják ingyen. Az úszáshoz pedig uszodára van szükség. Az úszók népes táborára Kaposváron ugyanakkor egyetlen 25 méteres fedett medence jut, ezt ráadásul a vízforgató berendezés hiánya miatt a hét két napján nem lehet használni. Sok mindenben szükség volna szemlélet- váltásra. Olyan újabb ötletekre is, amelyeknek megvalósulása után valóban elmondhatjuk a jókívánságot: egészségünkre! Balázs Andor BASICPISTI A VÉRZIVATARBAN Felgördül az új függöny a felújított épület színpadán, aztán egy leeresztett vásznon megjelenik az ismert tévé- bemondónó színezett képe, és felhangzik a Delta elnevezésű tudományos magazin zenéje. A kaposvári Csiky Gergely Színház társulata az ünnepélyes megnyitóra — szakítva a magyar színházi hagyományokkal — nem Az ember tragédiáját vagy a Bánk bánt választotta —, hanem Örkény István sok vihart megért drámáját: a Pisti a vérzivatarban-t. Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a társulatnak az elmúlt másfél évtizedben kivívott rangja kötelezte is a színház vezetését, hogy ne „hagyományos” díszbemutatóval vegyék birtokba a megszépült épületet. A választás jogosságát pedig az igazolja, hogy Örkényt játszani csak nagyon felkészült társulatnak (lenne) szabad. A Csiky Gergely Színház műhelymunkájával megszerezte magának ezt a jogot. Örkény Pisti... -je a történelmi félmúltnak nevezett időszak groteszk, helyenként komikus, ám másutt könnyet csalogatóan drámai megközelítésű nagy összefoglalása. Talán nem mellékes adat, hogy 1969-ben született a mű, közvetlenül tehát a már legenda övezte hatvannyolcas év után. Örkény a második világháborútól az ötvenes éveken át jut a mába. Babarczy László rendező láthatóan gondos tisztelettel nyúlt az eredeti szöveghez, birtokában volt viszont az azóta eltelt két évtizedben felhalmozott tapasztalatoknak. így nagyon sok értékes, új elemmel bővülhetett a kaposvári előadás. Vegyük például Pisti „basicesítését” ! Valahányszor színpadra lép Pisti,- számítógépzörej hangsúlyozza sietését. Ráadásul Babarczy nagyon jól hallotta ki ebből a zajból a szüntelenül isméltődő Pistipisti- pisti-t. Olyan hatást ér el ezzel, mintha egy programozott Pisti állna előttünk, aki a bekódolt feladatokat hajtja végre. Eközben semmi más információ nem zökkentheti ki lendületéből. Érdekes — és 1988-ból nézve nagyon kézenfekvő — értelmezése ez a darabnak. Örkény drámájában már az 1979-es fővárosi bemutató után is több kritikus vélte fölfedezni Madách Tragédiájának mai változatát. Így van ez akkor is, ha az egyes színek párhuzamba állítása minden bizonnyal erőltetett- nek hatna. A lényeges különbség mégis az, hogy Örkénynél magyarságközpontú világnézettel állunk szemben. Emiatt Pisti sokarcú- ságában, elpusztíthatatlan- ságában a magunk történelmét kéll látnunk. (S itt vizsgálódásunkat ki kell terjeszteni a kezdetekig.) Ennek alapján egy főnix-nép hányattatása, vergődése tárul elénk, ám egy Olyan népé is, amelyik a döntő pillanatokban mindig megbocsátotta vétkeiket a hibát elkövetőknek, s közös erővel új életre kelt. Ahány halál, annyi új Pisti — sugallja Örkény, igaz, annyi gyász is, de any- nyi új remény is. 'Ki iis hát Pisti? Amennyiben ez alapkérdése lehet Örkény művének, Az átváltozás öröme ..RoDDant bottal kormán tottam” — mondták a beszédgyakorlatot egyszerre a gyerekek, különösen nagy figyelmet fordítva a szép, pontos kiejtésre, a helyes hangképzésre. A csurgói művelődési központ Gyík színjátszó csoportjának tagjai közül a II. Rákóczi ’ Ferenc Általános Iskola diákjaival beszélgettünk. Az apró, ám annál cserfesebb kislány, Kiss Tünde — a Tücsök — lelkesen beszélt a csoport foglalkozásairól, a játékokról, a közösen eltöltött órákról: — Jó, hogy van Csurgón ilyen színjátszó csoport; nagyon szeretjük és élvezzük a kulonbozo gyakorlatokat. Az is nagyszerű, hogy megtanultunk szebben beszélni, és talán a viselkedésünk is változik. A ragyogó kék szemű Pék Péter, a komoly, utolsó éves Kovács Erika, a Varga testvérek — Tücsök és a többiek — egymás szavába vágva mesélik élményeiket a diszkóval és táncversennyel megünnepelt újévről, a versenyekről, a próbákról és a rengeteg játékról, amely csiszolja beszédtechnikájukat, formálja magatartásukat. A boszorkányos játékot azonnal be is mutatták. Mozdulataik hol felgyorsultak, hol pedig szinte szoborrá meredve bolondoztak. Lelkesedésük, ragaszkodásuk a csoporthoz és annak vezetőjéhez a rögtönzött próba minden pillanatából sugárzik. Hogy ki szeret verset szavalni? — valamennyien bólogattak: — De a legszebben Tücsök tud verset mondani — tették hozzá —, az iskolai versenyen is remekül szerepelt! — Hány tagja van a csoportnak? — A két általános iskolából mintegy ötven diák jár a próbákra — válaszolta Móka János, a „gyíkok” vezetője. — Miért ezt a nevet választották? — Hát nézzen végig rajtuk! — mondta mosolyogva. — Nem olyan mozgékonyak? — Mi az ön eredeti foglalkozása? — Zalaegerszegről kerültem Csurgóra; gyógypedagógus vagyok. Zalaegerszegen is volt gyerekszínjátszó csoportom, tévéfelvétel is készült velük. — Milyen módszerrel dolgoznak? — A 70-es években a felnőtt- és középiskolai színjátszásban kialakult módszereket próbálom adaptálni a gyerekekre. Zalaegerszegen kisegítő iskolásokkal is kísérleteztem, itt is rendszeresen foglalkozom velük. A foglalkozásaink természetesen játékosak. A helyzet- és egyensúlygyakorlatok, a Mo- rinó pszichodráma gyakorlatai, a pantomimalapu tréning, a jógalégzés mindmind kedvelt „feladatai” a próbáknak. A személyiség valamennyi oldalát „megostromolják” a drámapedagógiai gyakorlatok. Mivel logopédus is vagyok, számos beszédtechnikai játékkal, gyakorlattal próbáljuk szebbé, pontosabbá varázsolni beszédünket. — Hogyan beszélnek manapság a fiatalok? — À formát és tartalmat tekintve is általában csúnyán. A hangképzésük renyhe, a szókincsük szegényes, és többnyire hadarnak. Ennek főként a rossz beszédpélda az oka. — Milyen eredménye van a foglalkozásoknak? — A gyerekek a színház- esztétika csíráit, alapvető elemeit tanulják. S nemcsak önmagukat nevelik a próbákkal, hiszen a bemutatókon társaiknak is élményt nyújtanak. A foglalkozásoknak elsősorban az a célja és lényege, hogy kiemelkedjenek a mindennapok gondjaiból, elfelejtsék olykor nyomasztó problémáikat; hogy felismerjék az átváltozás örömét. A műsor készítése közben megváltozik a személyiségük: cselekvésközpontúvá válik. — Hogyan zajlik egy-egy próba? — Beszélgetéssel, zenés tréinnggel kezdünk. Ez meg- izzasztja őket, de akkor eredményes, ha elfelejtik a szinte fizikai fájdalomként jelentkező érzést. Majd a különböző gyakorlatok következnek. Gyakran eljátsszák egyes napjaik történetét, azután a többiekkel közösen megbeszélik. Tanácsokkal is segítik egymást. Eredetileg a próbák délután háromkor kezdődnek, de mivel már egykor itt vannak a gyerekek, fél kettőkor elkezdjük a munkát. A végén öt óra, fél hatkor úgy távoznak, mintha kicserélték volna őket; szinte röpdös- nek. . — Mit szerettek legjobban a foglalkozásokon? — fordultunk ismét a gyerekek felé. — Mindent! Az egész próbát . . . Tamási Rita úgy azt Babarczy sem változtatta meg: megközelíthető pontossággal azt mondhatjuk, hogy Pisti bennünk él, bizonyos mértékig mindany- nyian Pistik vagyunk. Óhajtjuk a feladatot, szeretnénk tudni, hogy mi a pontos célja velünk a sorsnak, a ví- zenjárás gondolatával kacérkodunk, vállalkozunk, gyilkolunk és áldozatok vagyunk: élünk. iNem változtatott a rendező Örkény azon elképzelésén sem, hogy a mű főszereplője Pisti. Bezerédy Zoltán a hálás szerepet nagy dinamizmussal és kimunkált játékkal oldotta meg. A Tevékeny szerepében Spindler Béla is sokszínűén mutatta be a figurát, helyenként azonban a túlkarikirozás (pl. az ötvenes évek igazgatójaként) miatt veszített a jelenet drámaiságából. A Félszeget Lukáts Andor jelenítette meg, ,s mértéktartó játékának köszönhetően hiteles is lett a félszegség. Hu- nyadkürti György a Kimért szerepében az előadás jó alakításai közé tartozik. Tóth Béla, Csákányi Eszter, Molnár Piroska és Lázár Kati is megtalálta azt a jellemző örkény-hangot, amely nélkül nem lehet megteremteni a szövegben rejlő drámai feszültséget. Éppen ezért várhatjuk, hogy a ' pénteki bemutató rövidesen nagyon jó előadássá érik össze. Néhány dramaturgiaiilag indokolatlan megoldás kiküszöbölése ebben sokat segíthet. Nehezen megmagyarázható például, hogy a Félszeg a feladat fontosságának ecsetelése közben miért tar porszem gyanánt a kezében egy meghatározhatatlan tárgyat vagy a tanyasi jelenetben a tájszólás miért megy el „kabarés” irányba. Ezzel ugyanis felborul az Örkény alkotta rendszer, s olyan helyen fakaszt mosolyt a közönségből, ahol nem okvetlenül szükséges. Mesteri viszont a kissé hosszúra nyúlt második rész befejezése. A Gellért-hegyi emlékművet jelképező hölgy olajágán fölirat jelenik meg: egy vállalkozási hirdetés. Aztán a számítógépekről ismert mondatot olvashatjuk egy táblán, amelyik arról érdeklődik: van-e kedvünk új játékot kezdeni. Ekkor érthetjük m«g igazán a kezdő jelenetet is. Hiszer az elmúlt két évtizedben a Delta állandó reménnyel látott el bennünket. Tizenöt évvel ezelőtt például láttuk a műsor képsorain, hogy fölkészült tudósok megtalálták a rák gyógyszerét, a kéztörést egy nap alatt meggyógyítják, s azt ígérték, hogy hamarosan az eredetinél is jóbb műszívvel sportolhat az ember. Mi maradt ezekből a képekből ? Csak a remény — mondjuk magunknak, ahogy már fél napja várakozunk a rendelőintézetben egy pozitív vagy negatív eredményre. Do you want a new gome, player? — kérdi a fölirat. Hát nem is tudom ... Varga István
