Somogyi Néplap, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
8 Somogyi Néplap 1988. március 19., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Egy csokor ibolya A zselici dombok között négy ember baktatott. Ké* fiatal és két öreg. Öltözetük rögtön elárulta, hogy iparosfélék lehetnek. Hátukon ne- h éfz. terhet cipeltek, kezükben favágáshoz használatos szerszámok: kötél, fejsze, fűrész. A fákról színes leveleket pergetett a késő őszi szél. J — Messze van még Ro- poly? — kérdezte az egyik fiatalember, akinek nagy krumpliszsák kerekedett a hátán. — Ahol’ la — mutatott a fák közé az első öreg. És valóban, távolabb, az erdei tisztáson kis erdészház falai látszottak. Kéménye vidáman pipálta a füstöt. A ház felől kutyaugatás hallatszott. Egy kuvasz szaladt feléjük barátságos farkcsóválással; érdeklődéssel szaglászta körül a négy embert, öreg kutya volt már, kopott szőrű, tépett fülű, abból az időből való, amikor még farkasok tanyáztak errefelé. Az erdész füttye magához parancsolta a kutyát. — No, emberek, vihetik a szerszámokat meg a szalmát. A fákat már megjelöltem. Tűzifának, vágják a dugáskúti részen. De a szálfákat hagyják meg egész hosz- szában. Maradhatnak hóvirágig, van vágni való elég. Az istállóból fiatal lány lépett ki: Marika, az erdész leánya. Szemlesütve szaladt át az udvaron, de amikor az ajtóhoz ért, pajkosan vissza- mosolygott a fiatal kőmű- ' vesre. összevillant á tekintetük, megjegyezték egymást. — Itt lennék én még ibolyáig is — motyogta maga elé a kőműves, de az erdész hangja felébresztette ábrándjaiból: — Csinálják, ahogy mondtam! A szerződést majd kiviszem a putrihoz. Ásót vettek magukhoz, és indultak az erdei úton., A kutya mögöttük ballagott, leghátul, a kőműves mögött, aki vissza-visszatekingetett a ház felé. Márikát leste... Lassan ereszkedtek le a völgybe, aztán végigmentek a kisvasút töltésén. Denna környékén, a Dugáskútnál az öregebb ács körülnézett. — Itt jó lesz — mondotta, és egy tisztásra mutatott. — Itt lesz a kunyhó. — Sa nagyobb nyomaték kedvéért földbe szúrta az ásót. Lerakták a zsákokat. Az egyikből ‘ pokrócok, ruhák kerültek ki, a másikból az eleség: kenyér, nagy oldal szalonna, krumpli, vöröshagyma, paprika. Az öreg ács leoldotta az oldalán fityegő butéliát és nagyot húzott belőle. Továbbadta. A munka kezdetét jelentette ez a szertartás. Gödröt ástak, ágasfákat állítottak a gödör két végébe, arra meg hosszú tartófa került; hozzá galyakat támasztottak, s leföldelték. Estfelé készen állt a putri. Hideg szél fújt a völgyben. A patak szélén, ahol lassúbb volt a víz folyása, a vékony jégréteg alatt buborékokkal játszott a víz. A kutya hazaindult. Néha megállt, visszanézett a kőművesre, mintha csak hívta volna, összebarátkoztak. — Tüzet rakjatok! — parancsolta az öreg ács. Megrakták a tüzet a kunyhó bejárata elé. A fiatalok szalmazsákokat tömtek, az öregek a környéket rendezték. Erősen sötétedett, parázzsá hullott a bükkfahasáb. Krumpli került a hamuba, szalonnát tűztek a nyársakra. Szalonna sült krumplival, hagymával, vörösborral. Ez volt a napi étkük. A nehéz munka megkívánta a kiadós étkezést. Vacsora után lepihentek. Az öregebbek meséltek. Betyárokról, lidércekről szóltak. Megborzadtak, de jó volt hallgatni. Így teltek a napok. Néha kijött hozzájuk az erdész, kikísérte a kutyája is. Később a kutya magától jött. Megette a neki szánt részt, körülszimatolta a putrit, barátkozott a kőművessel, aztán komótosan hazacammogott. Különös év volt ez az 1910-es esztendő, hó nélküli hideggel. Embereink találgatták, milyen lesz a karácsony, fehér-e vagy fekete. Fekete lett. Az ünnepeket otthon töltötték, de mentükben is, jöttükben is vendégül látta őket az erdész. A kőművesnek sokat jelentettek ezek az órák. Márikával beszélgetett. Az volt a szokás, hogy hétvégén hol az egyik, hol a másik fiatal ment haza élelemért. Újév után a kőművesre került a sor. Amikor elbúcsúzott társaitól, az öregebb ács nyugtalanul nézte a tüzet. Szaggatott a lába, a füst pedig egészen beleereszkedett a putriba. — Te, gyerek! — szólt a kőmíveshez. ' Ha' valami esés lenne, ne indulj el. Várd meg, amíg kiesi magát. Itt a vadonban könnyen utat téveszt az ember. Hallotta is, nem is a kőműves az öreg szavait. Nagyon ment volna már az erdészlak felé. Sietve indult, de elhatározta, hogy még aznap visszatér. Otthon csak p4r órát töltött. Hatalmas zsákkal a hátán indult visz- sza az erdőbe. Süket csönd vette körül az úton. Fütyörészni kezdett. Alkonyat előtt szeretett volna az erdészlakhoz érni. Ajándékot is hozott magával, gyöngyös szívet, Mári- kának. Mielőtt az erdőhöz ért, fényes szürkévé vált a láthatár, alig látta a fák színeit. Nehéz felhők ereszkedtek az ég alá. Alig látott az orráig. Aztán először apró pely- hekben, majd mind sűrűbben esni kezdett a hó. Élvezte a fehér pihéket, mégis egyre nagyobb aggodalommal látta, hogy besíkul előtte minden. — Bemeszelték a világot! — dünnyögte maga elé. No, majd az erdészháznál kipihenem magam. Melegség lepte el a szívét, és egyre nagyobb lépésekkel sietett előre. A hó most már szakadt. Orkánszerű szél csapott a kőműves arcába, bebújt az inge alá, átjárta a bőrét. — Csak érjem el az erdészházat! — aggodalmaskodott. Amikor aztán egy fának ütközött és körülnézett, döbbent rá, hogy eltévesztette az utat. Kétségbeesés vett rajta erőt. Kiabálni kezdett arrafelé, amerre az erdészházat sejtette. — Hahó, hahó, hahó! Választ nem hozott a szél. A sok forgolódásban most már az irányt is eltévesztette. Futni kezdett. Sötétedett, de még világosan meg tudta különböztetni a dombokat, a völgyeket. A nagy völgyet kell keresni, annak végén van a tábor, a tűz, a kunyhó. Leült egy behavazott tuskóra, és megpróbált gondolkodni. Fázni kezdett, újra elindult. Hosszú, vontatott üvöltés hallatszott a távolból; egybehangzóit a szél süvöltésé- vel. — Farkasok — villant át az agyán. Keresni kezdte a kést, de nem találta. Végre megpillantotta a völgyet. Futva tett meg néhány száz métert, de hamarosan kifulladt. Észrevette, hogy tévútra keveredett, egy másik völgyben jár. Amaz széles, tágas volt, patak is követte, ez pedig teljesen összeszűkült előtte. Újból hallotta az üvöltést, most már egészen közelről. Pánik vett erőt rajta. Fölfelé rohant a meredek domboldalon. Megcsúszott, a földre zuhant. Húzta a teher, amelyet a hátán cipelt. Elesett. Iszonyú fájdalom nyilallt a karjába, az oldalába. Kapaszkodni próbált, de elhagyta az ereje. Hol a hideg, hol a forróság kínozta. Most már egészen közelről érezte az állat lihegését. A félelem megsokszorozta az erejét. Felkúszott a dombtetőre, és széjjelnézett. Az örömtől kiáltani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. A szemközti domb alatt ott világított a tűz. Leküzdhetetlen fáradság, fogta el. Egy állat leheletét érezte az arcában, aztán elsötétedett előtte a világ. Fájdalmas, hosszú üvöltést hozott a szél a kunyhó felé. — Farkasok — mondta a fiatal ács, és a fejszéhez nyúlt. — Kutya ez — állapították meg az öregek. A vonítás megismétlődött, most egészen közelről hallatszott. A fiatal ács kilépett a putri elé és körülnézett a behavazott erdőben. Nem messze tőle, a fák köfött, az erdész kutyája jött feléje. A kőműves zsákját húzta magával. Megállt, hívta őket. Utánaindultak. A kőműves álmodott. Furcsa, nehéz álmai voltak hetekig. Mozdult volna, de nem tudott. Friss forrás fakadt előtte, de vizet nem adott; örökké szomjas maradt. Éhes volt, de enni nem ka- pott. Levegőre vágyott, de egy szorítás csaknem megfojtotta. Egyszer, mintegy félálomban, hangokat hallott. Nem értette a szavakat. Azt érezte, hogy takargatják és egy lágy kéz végigsimítja a homlokát. Ajtó nyílott, egy lány lépett be rajta. Fölé hajolt. Megismerte: Márika volt, az erdész leánya. Valamit tartott összekulcsolt kezében. Illatosat, kedveset. Ránézett arra a valamire, és melegebb lett a szíve. Egy csokor ibolya volt. Lévai Józsel Egy évezred ötvösremekei Az ötvösművészet régen a legmegbecsültebb mesterségek közé tartozott. Az egyházi és világi ötvösség pompás emlékei, az aranyból, ezüstből készített különféle díszedények, fejedelmi ékszerek ma is hirdetik az egykori mesterek magasrendű művészetét. A magyar ötvösség a honfoglalás óta előkelő helyet foglalt el. Ezt bizonyítja a Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása is. Egy évezred magyar ötvöskincseiből mutat be igényes válogatást, amely nagy sikert aratott az Amerikai Egyesült Államok nagyvárosaiban, New Yorkban, Chicagóban, Houstonban, Indianapolisban, Mill- waukee-ban és Williams- townban. A magyarság pompaszere- tetét még őshazájából, Keletről hozta magával. A technikára, díszítőmotívumokra erősen hatott a keleti (szasz- szanida) és később a bizánci művészet. Az ásatásokból előkerült fegyverek, ruhadíszek, mellkorongok, süvegcsúcsok, lószerszámveretek, tarsolylemezek, arany- és ezüstedények őrzik a honfoglalók páratlan művészetét. Nyersanyag bőven volt, mert Amerika fölfedezéséig Magyarországon voltak Európa leggazdagabb nemesfém-, főleg aranylelőhelyei. A nemesfémbányászat a XI. században királyi rendeletre indult meg. A kereszténység és vele a nyugati életforma átvétele a kézműipar föllendülését is magával hozta, miközben Keletről és nyugatról egyaránt sok import ezüst- és aranytárgy is került az országba. A mesterek elsősorban a királyi udvarban és a nagyobb egyházi központokban éltek. A megmaradt oklevelek, végrendeletek sok ötvösművet sorolnak fel, de Kehely (1500-ból) történelmünk mostohasága miatt csupán töredékük maradt ránk vagy került elő a föld mélyéből a kincsleletekben. A XIV. században, az Anjouk korában ötvösségünk új fénykora következett. Az Európa királyi udvaraiba küldött követek művészi ötvösremekeket vittek magukkal ajándékként — ezek ma a nagy európai kincstárak féltve őrzött kincsei. A jellegzetes technika a sodronyzománc, amelynek ismerete Olaszországból került hozzánk, de itt oly különleges pályát futott be, hogy Euró- pa-szerte magyar zománcnak nevezték, s legszebb példányai is innen kerültek Európa nagy kincstáraiba. A kiállítás több példányt is bemutat a múzeum és a magyar katolikus egyház tulajdonából: kelyheket, kapocspárt, mellkeresztet. A mohácsi csatavesztés után -az ötvösség központjai a Felvidéken és Erdélyben voltak. A XVI—XVII. században főleg a világi használatra készült edényeken követhető a nyugati életforma változásával kapcsolatos stílusváltás. A reneszánsz művészet antikvitásból ihletett forma- és motívumvilága az edények gazdagon trébelt mitológiai jeleneteiben, de az ékszerek kialakításában is jelentkezett. A viselet kiegészítésére szolgáló nás- fák, forgók, nyakékek, díszövek, karkötők, gyűrűk fantasztikus gazdagságban készültek, gyöngyökkel, drágakövekkel, zománccal díszítve. A XVII. század végétől a francia fejlődés válik iránymutatóvá Európa művészetében. A híres erdélyi ötvösök közül a brassói May dinasztia tagjai a Napkirály udvarában is megfordultak, magukkal hozva az új divatot, a szalagfonatos, kagylós díszítményt. Mellbogár (a XVII. század második fele) Tóth-Máté Miklós Hint a tenyeremet... Az egy megbízhatatlan ember — mondta valaki valakiről —, nekem elhihetitek. Ügy ismerem, mint a tenyeremet! A társaságban volt, aki bólintott erre, volt, aki nem. A „tenyeres” még felhozott néhány érvet állítása igazolásául, aztán más téma került napirendre. Nem először hallottam már ezt a kifejezést: „úgy ismerem, mint a tenyeremet”. Azt hiszem, zavarba jött volna a tenyerét oly jól ismerő, ha hirtelen rákérdezek, hogy beszéljen nekem róla. A bal vagy a jobb tenyérről, tökéletesen mindegy, és próbálja elsorolni a rajta lévő vonalakat. Talán a három fővonalra emlékezne, ahogy én is, de hol vannak akkor még a többiek, melyek mint egy kis térképen föllelhetők. És közülük melyik erősebb vagy éppen halványabb rajzolatú, melyik fut egyenesen, görbén, ku- száltan, elágazón? S ha ilyen bonyolultul kiismerhetetlen egy darabka börfelület, mennyivel inkább az, egy ember. Lelkének titkos térképéről, ki tudhat igazán olvasni? Ki igazodhat el biztonságosan Ott, mely rejtett a. külvilág előtt? Sommásan ítélkezünk sokszor. Csak a felszínből következtettünk a mélyebb rétegekre, csalhatatlannak gondolva magunkat. Ha valaki nem úgy cselekszik, ahogy mi szeretnénk, arra legtöbbször indulatosan reagálunk, nem szűkölködve a pocskondiázó jelzőkkel sem. „Ügy ismerem, mint a tenyeremet!" — mondjuk ön- hitten, pedig valójában nem ismerjük a tenyerünket, és magunk megismeréséhez is kevés egy élet. Bölcsnek lenni persze külön adottság, és megértőnek lenni sem adatik meg mindenkinek; de ha csak néha sikerül azzá lennünk, már az is eredmény. Magam is sokszor ítéltem már felelőtlenül, csak az ember szembetűnőbb vonalait látva, és amikor sikerült a rejtettebb redőket is észrevennem, röstellkedtem magam előtt a hamari véleményért. De persze sohasem annyira, hogy máskor ne essek ugyanebbe a hibába. Nézem a tenyeremet. Mennyi ismeretlen rovátka, jel, mint egy megfejtésre váró titkosírásban! Bizony már ötven esztendő vonalai ráncosítják, karcolják, és egyre rejtélyesebb előttem is. Pedig a testem része, hozzám tartozik. És mégis... ott az a vonal mélyebbre vésve, akár egy megkezdett kis árok. Ott volt már tavaly is? Nem tudom... Nem emlékszem. „Ügy ismerem, mint a tenyeremet ...” Nem, én ezt senkire se merném mondani, mert hazugságban maradnék. Fedeles kupa (1690) A XIX. században a divat nyomán Párizsba, Londonba, Bécsbe járó arisztokrácia ékszereit, edényeit e központokban szerezte be; az ötvösök a megerősödő polgári, nemesi rétegek számára dolgoztak. Pesten kialakultak a tőkeerős, már részben gépi technikával működő, ma- nufáktúrajellegű ötvösműhelyek, mint a Prandtnere- ké vagy Giergl Alajosé. A múlt század legnagyobb magyar ötvöse, a tragikus sorsú Szentpétery József, monumentális domborműveket is trébelt. Az ékszerviseletben nagy szerepet játszottak a díszmagyarhoz készített ruhatartozékok. A század második felében tért hódító neostílu- sok az egyházi kegytárgyakban, a századvégi szecesszió pedig főleg az ékszerekben jelentkezett. Brestyánszky Ilona Szirmay Endre Költemény lettél Emlékszel tán még ... bennem a szándék mindig muzsika volt napfény, tisztaság; most a csönd havas csúcsain avas emlék-árnyakat ringatnak a fák. Emlékszel, tudom ... végig az úton az árnyak mögött te voltál a fény; a gyökerek titkát féltve vigyáztad kibontottad a virágok szirmát varázslatoddal lettél költemény.
