Somogyi Néplap, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-06 / 31. szám
1988. február 6., szombat Somogyi Néplap FÁBIÁN LÁSZLÓ: IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ' v ' '' WÊÊ CSATTANÁSOK SHI Rettenetes és föloldhatat- lan félelmében — jóllehet, szerencsésebb, ha nem néz hátra — nem bírta mozdulatlanul a várakozást. Már elcsattant mellette jobbról a két lövés, egymás után hallotta az áldozatok röpke vinnyogásait, hallotta lecsúszni őket a fal mellett, hallotta a ruha, az arcbőr súrlódását a máladozó vakolaton. Nerri volt kétsége, mi vár rá. A fal, a vakolat mintáiban keresett volna valami kapaszkodót, azt kívánta, merülne el olyan mélyen a szemlélődésben, hogy észre se vegye, mi történik vele, ugyanakkor azonban hallotta a csizmás léptek kopogását, felesége, kisfia fölbukkanó és eltorzult arcával küszködött. És az újabb léptek már neki szóltak. Éppen elsült a pisztoly, amikor a jobb válla fölött visszakapta a fejét. Ilyen fájdalom még sosem érintette; mintha a feje robbant volna szét. Nem látta a falat, nem érzékelte az összerogyás pillanatát sem. Semmilyen meggyőződése sem alakult ki élete huszonkét esztendejében a túlvilágról, ámbár szüleitől, de kivált nagyanyjától gyakran hallgatta az ottani ellentétes birodalmakat emlegetni. Igazándiból nem hitt ezekben a mesékben, arra viszont kísérletet sem tett, hogy akárcsak fölszínes érveléssel is, cáfolni próbálja. Most egyszeriben úgy érezte, legalább azt jó lett volna megtudni, vajon örök sötétségre van-e kárhoztatva, aki idekerül, s vajon élete utolsó fájdalmát meddig kell még itt is viselnie. Kíméletlenül szaggatott a feje, szeme annyira égett, hogy szinte perzselés illatát érezte az orrában. Ugyanakkor valami jóindulatú hűvösséget is érzett a homlokán, nyugtatást a szemüregekben. Levertsége ellenére megmozdulhatott. Halk suttogásokat hallott maga körül; az a képtelen gondolata támadt, róla beszélnék. Inkább csak szájmozgásáról olvashatták le a kérdést, hiszen maga sem hallotta a saját hangját. „Barátok között".. Ismeretlen hang volt, valahogy azonban hirtelen minden feszültséget, de talán még fájdalmat is föloldott benne, és már megint nem tudott magáról semmit. Amikor a kórházból elbocsátották, már tudott mindent: ismerte a saját élet- történetét. A legsúlyosabb pillanatokat, napokat, heteket mások elbeszéléséből. És hogy egyáltalán megismerhette, annak az önkéntelen mozdulatnak köszönheti, amelyik jobb válla fölött visszafordította a tekintetét. Az az egyetlen lövés megfosztotta mindkét szemétől. A kórházban, mikorra olyan állapotba került, hogy látogatót fogadhatott, megkérdezték tőle, kit értesítsenek sorsa felöl. A szülei címét adta meg, nem csupán a felesége iránti kíméletből, amiatt is, hogy ők laktak közelebb a városhoz, ahol ápolták. Anyja és apja együtt jöttek, hallotta hangjukat, érezte csókjukat az arcán, de azt nem láthatta, hogy a még mindig fiatalos apja mereven áll az ágy fölött, alsó ajkát feszesre beszívja a fogak közé, és szeméből peregnek a köny- nyek, anyja pedig, akit zokogás rázott, fekete-szegélyes fehér zsebkendővel itatgatja férje arcát. Ezeket a könnyeket anyja is most látta először. Próbált beszélgetni velük, sehogysem sikerült. Valahogy mindig a látás, a látvány felé fordultak az indázó mondatok; a •A Központi Sajtószolgálat 1987. évi novella- és tárcapályázatának különdíjas alkotása. szülők riadtan, ő remény- fosztottan akadt el a csapdákban. Viszont folyvást a feleségét, a kisfiát tudakolta. Anyja csillapítgatta : minden rendben van, innét egyenesen hozzájuk utaznak, hogy ők is nyomban meglátogathassák. Noha iszonyú önmegtartóztatásba került, kérte, jöjjön az asszony egyedül, ne tegye ki a gyereket egy esetleges megrázkódtatásnak. Anyja sírva fogadkozott, apja már magára kényszerí- tette szokásos keménységét, és szék után nézett, amit az egyre megviseltebb asszonya alá tolhatott. Hosszúnak érezte a látogatást, el is szokott ennyi beszédtől. Világért sem merte volna szüleit elküldeni, magában azonban mégis azt kívánta, menjenek már, annál előbb találkozhatnak feleségével, és annál előbb találkozhat vele ő is. Dühös volt önmagára, hogy az imént határozottan megtiltotta fia idecipelését. Be- leborzongott a gondolatba, hogy fogalmai újból a viszontlátás tartományába merészkedtek, honnét ezentúl semmit nem remélhetnek. Ez volt a legnehezebb: letiltani magát mindarról, ami csak akár szóban is érintkezik a látással. Szülei búcsúzkodtak. Most az arcok újbóli érintkezésénél megfigyelte, hogy apja bőre tökéletesen sima: megborotválkozott a látogatásra. Ettől egy kissé elérzékenyült, ugyanakkor mégiscsak örült a távozásuknak. Fogalma sem volt róla, hogyan múlik el majd az idő, amíg felesége megérkezik. Szüleit rimánkodva kérlelte, közöljék véle tapintatosan a történteket. Jötí az asszony, nem is várta, hogy Ilyen sebesen. Másnap a reggeli vizit után kopogott be hangos cipősarkakon a kórterembe. Már a lábbelik hangjától, a léptek üteméből fölismerte. Fölkönyökölt az ágyban, fejét arra fordította, honnét a zaj érkezett. Amint az asszony fölismerte, odavi- harzott hozzá, szinte rázuhant. az ágyra, csókolgatta, a nevét mondogatta, és váltig ismételgette: „Ugye látsz? Ugye, engem látsz?” Nem tudott válaszolni, márcsak amiatt sem, mivel az asszony szorosan tartotta, szinte egész súlyával a mellére nehezedett. De nemcsak emiatt remegett. A kérdés újra meg újra becsapódott a fülébe, a szívébe. Szinte vallami ahhoz hasonló fájdalommal, amit akkor, a pisztolycsa'ttanáskor érzett. Kezét önkéntelen mozdulattal kapta oda a szemek elárvult helyére. „A gyerek?” — motyogta. Képtelen volt pontosan megformálni a hangokat. Felesége eldarálta, hogy milyen aranyos, mi mindent tud már, mennyit beszélt neki az apjáról, és közben minduntalan azzal erősítget- te beszámolóját, hogy a közeli jövőre hivatkozott: „majd meglátod”. Természetesen a megélhető élet hangos derűjével áradt belőle a szó, ő azonban nagyon is érzékeny volt új és immár végleges állapotára, zavarták a nyomatékosító fordulatok. Hallgatta ezt a lendületes szöveget, azzal kísérletezett, hogy kiválogasson belőle valamit, amire emlékezhet, ha magára maradt, valami személyének szóló ajándékra vágyott belőle, amit folyvást hiányolt, és csupán idegenkedést érzett; az viszont nem csillapíthatta belső remegését. Az azonban végtelenül jól esett neki, amikor az asszony a keze után nyúlt, hálásan viszonozta szorítását, majd a szájához húzta, és megcsó- -kolta ezt a vékonyka kézfejet. Hiányérzete ennek ellenére sem szűnt meg; makacsul várta azokat a szavakat, amiket ebben a helyzetben elképzelt magának. Apja jött érte, amikor az orvos végre beleegyezett távozásába a kórházból. Már jóideje föl tudott kelni, kapott egy botot is, gyakorolhatta a közlekedést. Egyre inkább oldódott félelme .rv útjába kerülő tárgyaktól, mind biztosabban érzékelte csapdáikat. Többé az sem fordult vele elő, ami először, amikor sikerült önállóan eljutnia a mosdóig. Akkor ugyanis — korábbi beidegződéseknek engedve — kitapogatta a villanykapcsolót, és fölkattintotta. Gyalázatosán érezte magát.- Ez volt az igazi megrázkódtatás; többé nincs köze a világ egyik alapvető ellentétéhez. Közömbös, hogy éjszaka van-e, nappal-e. A kórteremben ezt mindig pontosan lehetett tudni, a nyüzsgés a világosságot, a mély csönd a sötétséget jelentette. Ahogy a mosdóból visszabotladozott, sietve ágyába bújt, magára húzta a takarót, eszeveszett nevetés fojtogatta, egyszerűen nem akart végeszakadni. Apja tapintatos volt, rábízta a készülődést, hagyta, szedelőzködjön maga. Ö pedig büszkélkedett ügyességével, önállóságával; bizonyítani akarta, hogy igenis joga van visszatérni abba a másik világba, ahol már régen elcsöndesedtek a harcok, s az emberek — ha nem is úgy, mint ő — szintén az új életet próbálják. Tulajdonképpen érteti mindent abból, hogy otthon anyja és a gyerek fogadta, nem volt szüksége magyarázkodásra, mentegetőzésekre, csupán azt vélte különösnek, hogy apja nem szólt semmiről a vonaton. Utólag rádöbbent, hallgatásából, zárkózottságából gyanakodhatott volna. Valójában fontolgatott és alakítgatott magában egyféle szöveget a felesége számára, amelyben nagylelkűen, igen, határozottan nagylelkűnek tekintette a gesztust, fölajánlja, ami most tényként várta otthonában. Egyelőre nem tudta eldönteni, szeren- csés-e, hogy a gyerek neki maradt, tartott az előtte halmozódó föladatoktól. Lelke egyik pókhálós zugában, azonban természetesen, mást képzelt el: az idill után vágyakozott, a caritas boldogságát tervezgette maguknak. Ez a zug azonban olyan mélyen rejlett, annyira befödte a pókháló, hogy a sejtelmek éppen csak töredékekben úsztak föl a fölszínig: különös fehér villanásokként érzékelte az üres szemgödrök mögött. Éremkincsek A Magyar Nemzeti Múzeum éremtára anyagának gazdagságában a világ legelőkelőbb múzeumai közé tartozik. Alapját — mint az egész múzeumét — gróf Széchenyi Ferencnek köszönheti. Az éremtár tudós és leleményes vezetője, Gedai István révén most újabb felbecsülhetetlen értékű kincsek kerültek a múzeumba csere útján. Egy bécsi műkereskedő a közelmúltban harmincegynéhány arany- és ezüstérmet ajánlott Jel a múzeumnak. Köztük több történeti becsük és aranyértékük miatt egyaránt csaknem megfizethetetlen magyar vonatkozású érmét, úgynevezett hungarikát. Ne- .ves szakemberek vizsgálták meg a felajánlott munkákat, majd a megszervezés egyetlen módjául az ugyancsak jeles duplumanyagból néhány Ausztriát közelebbről érintő műkincs cseréje kínálkozott. A lebonyolítás gyorsan megtörtént, így az érmék a múlt év végén már a múzeum tulajdonába kerültek. A magyar aranypénzverés kezdete Károly Róbert király nevéhez fűződik, aki firenzei mintára a Firenzét képviselő liliom helyére saját címerét verette forintra 1325-ben. A magyar aranypénzek jó és kedvelt fizetőeszközök voltak, a kereskedelem révén egész Európában elterjedtek. Károly Róbert az országban 10 pénzverőkamarát állított fel. A legkiválóbbak a kör- möcbányai, kolozsvári, nagyszebeni, fogarasi, gyulafehérvári pénzverdék voltak. A magyar pénz felfelé ívelését művészi szempontII. Leopold egydukátosa, I- Lipót tízdukátosa, Apafi Mihály négydukátosa II. Leopold és I. Lipót pénzeinek hátoldala (Nádor Ilona felvételei — KS) ból a mohácsi vész nem szakította meg, mert az erdélyi fejedelemség pénjei a pénztörténet legszebb, leghíresebb érméi közé tartoznak. , Nagyon szép I. Lipót Habsburg császár arany tízdukátosa, melyet Körmöcbányán vertek 1666-ban. A maga korában is rendkívül ritka volt. A kereskedelemben az egydukátost használták. Egy aranydu'kát két tallért ért. Értékét jelzi, hogy 1600 és 1650 közt egy orvosi tanácsadás két tallérba, egy pár ökör húsz tallérba, egy tehén borjúval hat tallérba, egy szőnyeg négy tallérba, egy pár úri csizma egy forintba került. A tízdukátos súlya 35 gramm arany volt. Különleges Apafi Mihály erdélyi fejedelem ajándékozási célra készült, holdsarló alakú, négydukátos aranya 1668-ból, melyet Fogarason vertek. A fejedelem részére készültek Magyarország pénzritkaságai, köztük az égitesteket formázó pénzek, mint a most idekerült darab is. A verőtő a fejedelem süveges mellképét mutatja, jobbjában fejedelmi buzogánnyal, bal karja kardja markolatán nyugszik. A múzeum tulajdonában lévő százdükátosa a maga korában is oly nagy értéket képviselt, hogv nem lehetett forgalmi pénz. A mesés kincset 1674-ben verték, szintén Fogarason. Mindössze három példányban készült. A fejedelem egyet Lipót császárnak 'küldött ajándékba Bécsbe, ma a Kunsthis- toroisohes Museumban látható. Kisebb súlyegységben egy ötvendukátosa is ismeretes, melynek sorsa a Kó- burg hercegektől máig követhető. Sok kaland után, Japánt is megjárva, az utolsó évtizedekben került a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába. II. Mátyás arany egydukátosa, melyet 1614-ben Nagybányán vertek, csupán két példányban létezik, az egyik a bécsi Kunnthistori- sches Museum tulajdona, a második e kimagasló értékű cserével most került az éremtár tulajdonába. Az éremtár kincsei az elmúlt év során három külföldi kiállításon is öregbítették a magyar művészet hírnevét. Brestyánszky Hona Reggeli közjáték „Válámi rossz, lédobott ócska rongyot, nagyságák!” A kántáló hang felverte a vasárnap reggeli lakótelepet. Ki így, ki úgy nyugtázta a telefon nélküli ébresztőt. Volt, aki a másik ' oldalára fordult, és a fülére húzta a kispárnát. Mások megjegyzéseket tettek a gyermekeiknek: „Látjátok, így jár, aki nem dolgozik”. Vagy: „Munkára kellene őket fogni, akkor nem járnának ide koldulni”. De akadt egy-kettő, aki riasztotta a család népét, s ugrasztottá őket. „Na most kapjátok elő a régi cipőt, kinőtt blúzt, amit sajnáltatok levinni a kukába!” Nekem is eszembe jutott, hogy van néhány ócska ka- catom. Igaz, mindegyikhez fűz valamilyen emlék — ezért is vannak meg, ezért menekültek meg a kidobástól, de az is igaz, sehogyan sem fér el ennyi holmi a lakótelepi lakásban. Na, most eljött az ideje, hogy kidobjam őket: Hamar ösz- szekaptam néhány holmit. Közben kinéztem az ablakon, merre járnak a kántá- lók. Nem siették el a dolgot. Álltak türelemmel a hosszú, tízemeletes épület előtt. Mondták rendületlenül a magukét, s lesték, nyílik-e az ablak, elindul-e imbo- lyogva egy-egy batyu, aminek oly izgatottan lehet gusztálni a tartalmát. Még az sem zavarta őket, hogy a lakótelepi gyerekekből összeállóit slep p követte tarka menetüket. Tagjai most tisztes távolból megálltak, néha-néha gúnyos szavakat kiabáltak feléjük. Amikor egy-egy adag földet ért, hamar felkapták, egyenként nézegették a tartalmát. Egy kiscsizmát azonmód ráhúztak egy addig mezítláb ténfergő tízéves forma kislány lábára. Mintha ráöntötték volna. A használhatónak — netán értékesíthetőnek — ítélt darabok egy nagy zsákba kerültek. Amiről úgy vélték, nehéz lesz hasznosítani, azt bizony otthagyták a földön, vigye, aki náluk is igénytelenebb. Egyre közelebb jöttek. Megdöbbenve láttam, hogy egyik fiatal nő menet közben szoptatta is gyerekét, aki még annyira sem zavartatta magát, mint anyja. Nem hagytak ki egyetlen házat sem, hangjuk ereje sem lett kisebb. Ha mára ezt a lakótelepet kell átfésülni, akkor ezt a lakótelepet kell átfésülni, megvan ennek is a rendje. Ha bárhonnan is lehullt valami, a kántálás áradozó köszönetbe csapott át. „Az isten fizesse meg”. Legyen boldog, nagyságám a családdal együtt”. Az adakozó kedvüket még tovább is próbálták fejni, megnevezett adományra bírni: „Egy pár forintot, ha adna, megáldaná az úristen”. A megszólítottak azonban ezt már szemtelenségnek vették, s pénz még véletlenül sem hullott alá a magasból. Ennek persze az is oka volt, hogy — nem lévén sejtelmeik sem a rendszeresen dolgozók társadalmának bérezési szokásairól — a hónap utolsó napján kerítettek sort a lakótelepre. Kinek van már akkor adakozni való pénze? Amikor a lakásom elé jöttek, kinyitottam az első emeleti ablakot, s ledobtam a szeretetcsomagot. „Adjon ázs úristen ezserannyit!” — hálálkodott a villogó tekintetű öregasszony, aki talán a kis csapat vezetője volt. Aztán szakértő szemmel vizsgálni kezdte a ruhadarabokat. Sajnos, elkövettem azt a hibát, hogy ottmaradtam az ablakban. így végig kellett néznem a szortírozást vagy inkább selejtezést. Mert az összes ruhadarabot kidobásra ítélte. Szemrehányó tekintettel nézett fel az ablakra. Lekiabáltam, hogy megmagyarázzam a dolgot: — Hát nem azt mondta, hogy valami rossz, ledobott, ócska ruhát kér? — Nem kellett volna azst ilyen komolyan venni! * Gőz József
