Somogyi Néplap, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-27 / 49. szám
1988. február 27., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS F iatal barátommal, aki egyébként távoli rokonom is. a benzinkútnál találkoztam, a Bajza utca sarkán. Megtöltöttem csurig a tankot, és még a biztonság kedvéért egy kannát is. ö a mögöttem várakozó vállalati kocsiból ugrott ki, és megragadta az alkalmat, hogy boldog új évet kívánjon, s aztán': — No, talán valami hosz- szú útra készülsz? — Ajjaj ! Kondorosra. Pedig nem szeretek ilyenkor télen ... összecsapta a kezét, és harsogva felnevetett. — Hogy ennek az Icunak milyen szerencséje van! Hát ott mész el a tanya előtt. Félúton Szarvas és Kondoros között egy ugrásra laknak az öregek a műúttól. S képzeld, ha ez nincs, akikor bumlizhat a zsúfolt vonaton, aztán eléri-e az autóbuszt meg minden. De hát nincs mese, meg kell látogatni szegényeket ott az árvaságukban, a karácsonyi ajándék is elmaradt. No, de ezt a mázlit! Mikor indulsz? — Hajnalban, mert egy nap meg akarok fordulni. És boldogan viszem az Icukát. — Ezt egész őszintén mondhattam, mert ilyen hosszú úton unalmas egyedül. Dicséretére legyen mondva Icukának, ahogy megbeszéltük, pontosan öt órakor a kapu előtt állt; bundában, magas szárú csizmában, egy jókora bőrönddel. Valóban bőségesen megajándékozzák az öregeket, gondoltam, látván a bőröndöt. Ám ahogy behelyeztem a csomagtartóba, feltűnően könnyűnek találtatott. Köd csak itt-ott volt egy kevés, és ekkor még elviselhető volt az út is; mire kivilágosodott, ott álltunk a Tiszánál, a sorompó előtt, mert tudvalevő, hogy ott közös hidunk van a vasúttal. A vonat végül átdöcögött, és átgurultunk mi is a hídon. Csak ekkor jutott eszembe, hogy megkérdezzem. — Mit kapnak ajándékba az öregek? — Ô, nem igényesek ők — felelte Icuka —; a legfontosabb az, hogy lássanak. A legfőbb ajándék magam vagyok. Sajnos, csak ilyen rövid időm van, a szabadságom már elfogyott. Ha nincs ez a szerencsém, két éjszakát utazhattam volna. No, persze, azért viszek anyunak egy csinos kendőt. Édesapám nagyon szereti reggel a teájába a rumot. Icuka nagyon kellemes úti- társnak bizonyult. Csak úgy repült az idő. Szarvason megittunk egy kávét, és Icuka olyan kedves volt, hogy egy bizonyos ürüggyel eltűnt, és mire észbe kaptam, kifizette a számlát. Ezzel együtt is előbb megérkeztünk, mint számítottuk. A műúttól valóban csak egy jó kiáltásnyira volt a tanya. Nem engedte a világért sem, hogy behajtsak a sáros úton. Kiszállt, és figyelmeztetett, hogy jól jegyezzem meg a helyet. Itt találkozunk, amint előre megbeszéltük, pontosan négy órakor. U tánanéztem, amint ment bundájában, bőröndjével, élénksárga sapkájában, a magános tanya felé, kerülgetve a sarat. Mindig megesik a szívem az ilyen hazatérő pesti nőkön, ahogy botorkálnak a jókora táskájukkal a nekik már szokatlan úton; el is határoztam, hogy amennyire lehet, sietek, és mégiscsak behajtok én a tanyára. Kondoroson minden remekül ment. Egy teljes órával elébb, tehát pontosan három órakor ismét ott voltam a helyszínen. Gondolkodás nélkül nekivágtam a dű- lőútnak. A sár egy kicsit mélyebbnek bizonyult a vártnál. Azért legnagyobbrészt az út mellett, a füvön vezettem a kocsit. Elég puha volt ott is a talaj, de azért szerencsésen megérkeztem a kerítésig. A tanya körüli rétség tele volt baromfiakkal, hófehér tyúkok számlálhatatlan serege. Libák, kacsák ... Mire kiszálltam a kocsiból, ott volt Icuka is, az apa is. A szülők egyáltalán nem voltak öregek, legalább tíz évvel fiatalabbak nálam, jól alul az ötvenen, és jó erőben voltak mind a ketten, az asszony csak úgy gömbölyö- dött. Az udvaron többrendbeli jeleket láttam. A disznóölést minden kétséget kizárólag bizonyította a perzselés helye. Nagy, fekete folt a táTAT A Y SÁNDOR Ajándék az öregeknek glas udvar közepén. Szinte hihetetlen, hogy egyszerre disznót is vágjanak, meg kövér ludat is, de úgy kellett lennie, mert a folyosón ott volt egy melencében a frissen leszedett toll, még gő- zölgött is. Az udvar végén egy távoli szomszédasszony (mert hiszen itt csak távoli lehetett) belet pucolt. — Bizony, megkéstünk mi egy kicsit a munkával — szabadkozott Icuka anyja —, mert ez a lány a világért sem akarta, hogy disznót vágjunk. De ha most itt van az alkalom ezzel az autóval. Dél lett, mire segítséget kaptunk. Hiszen ha tudtuk volna, elrendeztük volna mi már tegnap. De hogy ezek valamikor is időben írnának ... A disznót, bizony, éppen- hogy csak kettéhasították. De azért volt már jó resztéit máj és vesevelő. Alighogy beléptem a házba, már tálaltak is, mert hiszen elképzelhető, hogy megéheztem, ha ennyire siettem. Annák a friss resztéit májnak az íze máig is a számban van. Csak az volt a baj, hogy bort nem ihattam rá az autó miatt. Hiába, mégiscsak más az, miint mikor az ember a hentesnél veszi a májat. Hát még a vesevelő! Mit ér az, ha már egyszer kifagyott a lelke! Már nem is nagyon bántam volna, hogy telik az idő, egyszer hallom ám a gyilkos percegést az udvar felől. Elkezdett esni az ólmos eső. Most már nem sokat teketóriázhattunk, mert mi lesz, ha átázik a gyep. Abroszt terítettünk a csomagtartóba, és bevágtuk oda a fele disznót. Nem akármilyen disznó volt, mert elég volt két embernek kicipelni. Ezzel a csomagtartó jól meg is telt. csak némi belsőség fért oda egy vájdlingban, továbbá a vér, mivelhogy nem volt idő a hurka elkészítésére, egy dunsztosüvegben a szépen megtisztított bél, egy kis savanyúkáposzta tálban és ilyen apróságok. A zsák krumpli a hátsó ülésre került, mert igaz ugyan, hogy krumplit Pesten is lehet kapni, de nem ezt a szép, válogatott gülba- bát. A zsák fölött szépen elfért kosarakban a cékla, a zöldségféle meg néhány fej káposzta. Azt én nem tudom, hogy a bőröndben mit vittünk visszafelé. Azt sem tudom, hogy a két demizson vörös bor saját termés volt-e a háztájiban vagy valami járandóság. A tyúkokat élve hoztuk, mert nem lehet mindent egyszerre összezabálni. Majd elélnek azok az erkélyen is néhány napig vagy a szenespincében, legfeljebb amíg esznek, addig ég nekik a villany. Én legjobban a nyálon csodálkoztam, de hát azt mondták, hogy valamelyik töltelékféleségbe az nagyon jó ... f Éppen besötétedett, mikor elindultunk. Ám nem jutottunk egyből messzire, mert a dűlőútról már szó sem lehetett, a fű meg úgy kifényesedett az ónos esőtől, hogy a kerék elkezdett peregni rajta. Pergett, pergett, és úgy beásta magát, hogy aztán már se tüled, se hozzád. Szerencsére ezen a vidéken a gazdák jól el vannak látva háztáji jószággal. A gazda kivezetett két tehenet járomba fogva. Egy rudazó- kötéllel utánuk akasztottuk _________ az autót, és s zépen kivonszoltuk a műútra. Szépen elbúcsúztunk, és már indulóban voltam, amikor mama elkiáltotta magát kétségbeesve: — Jesszus- máriám, a hurka töl tő! Szaladt a házba, aztán megint vissza. Mert hol is vennének hurkatöltőt a szerencsétlen pestiek. Még az én lelkemre is kötötte a jó asszony, hogy okvetlen visz- szakülldjék azt a szerszámot a fiatalok, amint végeztek, mert nem soká viszi már a másik disznó sem. — Aztán csak óvatosan, lelkem — intett végül —, mert ott az Icuka lábánál abban a zsomporbam tojás van ; nehogy összekocogjanak. E ső, ónos eső, köd és havas eső. Jóval’ éjfél után érkeztünk meg Pestre. Icuka édesdeden aludt, mikor megálltam a házuk előtt, Am a neonfényre felébredtek a galambok, s amint kinyitottam az ajtót, abban a pillanatban, mint a nyíl, úgy repült ki az egyik. A másikat sikerült még odaszorítanom. A nagy kapkodásra végül felébredt Icuka, s míg simogatta a megmaradt galambot, majdhogy könnyezve szólt... — Jaj, éppen a kislány ... Bármilyen jól is tudnak repülni a galambok és tájékozódni is, én nem hiszem, hogy ez a fiatal galamblány hazatalál az Alföldre, s bizony, elgondolkoztató, mi lesz egy szegény kis tanyasi galamblánykával a pesti ereszek alatt. Kiállításon az élőt mű arkas Aladár emlékezete Anyám (1933) Jövőre lenne nyolcvanéves Farkas Aladár szobrászművész, a lázadó „politikus” szobrász, akinek egész élete és művészete harcos agitáció volt a proletárság forradalmáért. Minden tudatos pillanatát a munkásmozgalomnak szentelte, minden szobra az emberiség felszabadulásáért vívott harc korszerű kifejezése. Szobrai szorosan tárgyhoz kötöttek, évtizedeink politikai háborúinak megrázó dokumentumai. A politikai indulat mellett a nagy tét drámaisága, a sorsfordulók emberpróbáló ereje alakította szobrait, vezette kezét az expresszív formázásban. A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum most megnyílt kiállítása ízelítő a munkásságából — jövőre szülővárosa, Újpest ad neki végleges otthont. Farkas Aladár 1909-ben született, sokgyermekes proletárcsaládban. Volt munkás, kifutó, inas, autókarosszéria- készítő, asztalos, majd faszobrász. Életrajzában elmondja küzdelmes életét, de jól jellemzi azt a lángot is, amely a művelődés iránt korán kigyúlt benne. Esti tanfolyamokon tanult — ahogy és ahol tudott. Az 1918—19- es forrongásokban, tüntetésekben, mint az „utca gyereke” vett részt. Hallgatta Kun Bélát, bátyja megbízásából propagandaanyagokat Jasper Gyula ÁLMATLANUL Tudatom fényszórója pásztázva kutat a múltnak mondott sejtelmes sötétben. A fénypászmában meg-megcsillan egy kép, egy képzet. Varázsolt pára képek ... Kiélesednek, mint fókuszban a mozdulat. Fárasztó önkívületi játék, kép, mozaikzuhatag, rám hull érzéseim niagarája. Ez már az igazi fájdalom, s fájlalom, hogy nem tudom, kitől estem teherbe, szenvedésgyönyörbe. Ki gurgulázik a fülembe? Extázisbán, pokolból menekülve. Kié ez az emléklehelet? Mely felperzselte a kibomlott rügyű fákat. Ki éget? kívül-belül, míg végül összeomlók, mint az elszenesedett faágak. Nem tudhatom meg már soha többé, kik voltak ÖK, s mi árnyuk mögött a lényeg. Az idő rostáján nem maradt fenn más, mint néhány aranyrög, mattá kopott kavicsok között, mit markomba zárok, mint egy álmot, hogy enyém maradjon. De hiába. Elszállt a valóság szelétől! Csak én maradtam magamban, önmagomtól kifosztva, koldus, a józan nap alatt. József Attila hordott szét. Rezi Károly révén kapcsolódott be a munkásmozgalomba, a Vörös Segély munkájába. Mozgalmi és művészeti tevékenysége az első pillanatoktól egybekapcsolódott, forma- és témavilágát a proletariátussal való szolidaritás jellemezte. Munkássága mégsem képes történelem: a jelen izgalmán minduntalan átüt az örök ember gigantikus küzdelme a létért, a korhoz kötött formaadáson keresztül a mintázás és a kifejezés egyre fokozódó drámaisága túlmutat a pillanaton. Megpróbáltatásokkal teli életének tiszteletet érdemli pátosza szenvedésekben edzett erkölcsi ereje lobog szobraiban is, melyek plasztikai önéletrajzát is képezik: „Nem tudom cselekedeteimet elválasztani szobrász- munkáimtól” — vallja önéletírásában. Minden szobra vallomás, amely állásfoglalásra kényszerít. Járt Párizsban is, és a képzőművészeti főiskola látogatása mellett ott is jelentős pártmunkát is fejtett ki, majd tanulmányait abbahagyva a párt intenciójára hazajött, s 1939-ben az akkor már teljesen szétesett szocialista művészcsoportot próbálta egyesíteni. 1942-ben egy politikai jellegű munkásszázaddal Újvidékre, majd Ukrajnába került; 1943-ban sikerült Kijevbe szöknie. Ott a magyar szekció politikai vezetője lett. 1946 őszén jött haza, s teljes erejével bekapcsolódott az ország újjáépítésébe. Simon Ferenc Munkásságában a munkás mozgalom nagy alakjait sorsdöntő élményeit mintáz ta meg. 1952—53-ban Koreá ban járt, ahol a háború el képzelhetetlen szenvedései alapján született meg nagy nemzetközi feltűnést keltő Koreai sorozata (ezért a koreai Nemzeti Zászló érdemrenddel tüntették ki). 1956—57-ben mintázta meg Ellenforradalmi sorozatát, az akkor felvetődött kínzó kérdések egész sorára adva megrázó, sokszor szarkasztikus feleletet a különféle társadalmi magatartások bírálatával. Művészi kifejezési formái — bár nagy fejlődésen ment keresztül — jnindvégig a realizmus körében maradtak. Az itthon és külföldön sok jeles kitüntetésben részesült művész 1981. december 11- én halt meg. Brestyánszky Ilona Pikker Tallin Az engedelmes vásárló Hans óvatosan kinyitotta az üzlet ajtaját, s belépett a helyiségbe. — Egy doboz Tulipán desz- szertet kérek — mondta. — öt márka — válaszolta az eladó, s az árut a pultra dobta. — Becsomagolná nekem, ugyanis ajándékba viszem a nagymamámnak, aki most 70 éves? — kérdezte félénken Hans. — .Ilyen olcsó árut nem csomagolunk be — hangzott az elutasító válasz. Hans az édességet táskájába tette, majd így szólt: — Tudja mit? Kérek még egy üveg francia konyakot. De azt már becsomagolva! Az eladó nagyon gondosan, mintaszerűen csomagolta be a finom italt. Hans tovább gondolkodott, majd így szólt: — Ne haragudjon, igazán röstellem, de a nagyapámról megfeledkeztem, ö is nagyon szereti a konyakot, neki is vinnék egy üveggel. Persze azt is csomagolva kérem. Az eladó szeme felcsillant. Ez igazán jó bevétel lesz — gondolta magában. Mire végre elkézült a csomagolással, diadalmas arccal közölte, összesen 250 márkát kell Hansnak fizetnie. — Sajnos asszonyom — felelte Hans —, ilyen drága árut én nem tudok megvenni. Ezzel sarkon fordult, és kilépett az üzletből. Fordította: Szabó Béla
