Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-12 / 293. szám
6 Somogyi Néplap 1987. december 12., szombat AZ IFJÚSÁG ÉLETE Vers a kémcsőben Látják a fát és az erdőt is Erdészpalánták Tálosi György nem érti a csodálkozásomat. Azon lepődtem meg ugyanis, hogy a barcsi erdészet aranyosi erdőkerületének útmenti, szépen elrendezett irtása „csak" a diákkezeket dicséri. A barcsi szakközépiskola erdésztanulói és a szakmunkásképző fiataljai döntötték ki a fákat, vágták, méretezték és hordták egy halomba. — Ha érdemes feladatot adunk a fiúknak, ha ezek a munkák olyanok, amelyekkel később az életben találkoznak, akkor szívesen, felelősséggel csinálják. Ha a gyakorlatot arra használjuk, hogy elüssük az időt, akkor a fiúk, hiszen vannak már olyan értelmesek, levonják azt a következtetést: no, ilyenek a felnőttek, s miért legyünk mi mások ... Közben a szakközépiskola negyedikesei méterfát pakolnak. Két fiú traktorral fát vontat. Megtudom, hogy már jogosítványuk is van, így végezhetik ezt a munkát. Ugyanígy vannak a motorfűrészeléssel is — ebből valamennyien vizsgáztak. A szakmunkásképzősök most a terepet tisztítják. Vass Csaba, Vincze Jenő és Tölgyesi István hatalmas máglyába hordja az elhullott gallyakat. Vass Csaba szerint ezért szép ez a pálya, mert manapság a természet, az erdő a legszebb munkahely. Van itt izgalom, látvány, szépség, és kell a férfias erő is. A erdészeti munkás mindennap vizsgázik helytállásból. Vincze Jenőnek szerződése van a leendő munkahelyével. Már most, szakmunkástanuló korában is pénzt jelentene, ha jobb tanuló lenne. Sajnos, csak hármas, mert a gyakorlati munka jobban érdekli a számok, könyvek, betűk világánál. Pedig belátja: tudás nélkül nem megy. A szakközépiskolások hetente egyszer vannak szakmai gyakorlaton, míg a szakmunkásképzősök az egyik héten tanulnak, a másik héten gyakorlaton vesznek részt. Amikor a fiúkat kérdem a jövőjükről, röpködnek a válaszok. Kevesebben tanulnak tovább, legtöbben már a jövendő munkahelyeket említik. Az egyik fiú, aki Lete- nyére, szülőhelyére megy vissza, elmondta: most nem is bánja, hogy nem tanul tovább; szeretne már dolgozni, az erdőn járni-kelni, dolgozni nap nap után. A fizetés ugyan nem lesz nagyon magas, de kárpótolja érte a természet. Dolgozni akar, pedig jó tanuló. — És a puska? — kérdem. Érdekes módon nem bólint rá a kérdésemre az erdész- palánta-sereg. Az erdészt és a vadászt ne keverjük össze, mondják. A csapatból azonban a foltos-terepruhás fiú azzal rukkol elő: csak neki, mert ő hivatásos vadász akar lenni. A tanáruktól azt kérdem, vajon már most rájuk lehet-e bízni felelősséggel az erdőt. — Ezek a negyedikes srácok érettek már erre a munkára. A mi munkánk itt nem felügyeletet jelent; mindösz- sze megbeszéljük a napi munkát. Aztán ha valahol elakadnak, szólnak, s beszélgetünk, mint barát a baráttal. Így sokkal könnyebb, és természetesebb is. B. J. Hallottam egy történetet dr. Csordás Endréről. Egerbe várták jó tíz éve a megyei TIT-szervezetek természettudományos szekciójának vezetőit. Ebben a társadalmi megbízatásban nem egy publikáló, neves professzor, tanár, kutató van. Az egri találkozó elnöke sajnálattal jelentette be, hogy a somogyi titkár, úgy látszik, távolmaradt. Abban a pillanatban betoppant egy bukósisakos, hosszú hajú fiatalember farmernadrágban. Miközben az öltönyös vendégek egymásra néztek, ő halkan ennyit mondott: Csordás Endre vagyok Somogyból. A történet néhány hete a Táncsics gimnázium jeles évfordulójának művészeti szemléjén jutott az eszembe, ahol újra elhangzott ez a név s utána egy mondat. „Kérjük, vegye át a jubileumi irodalmi—művészeti pályázat első díját.” Csordás Endre most nem farmernadrágban volt. Haja is megrövidült, ám éppen olyan fiatalosan lépett oda, mint tíz éve Egerben. — Egy baráti beszélgetés így kezdődhetne: semmit sem változott... — Hát, remélem is. Belül azonban igen. Talán már én sem lobogok olyannyira hittel, mindent legyőző lelkesedéssel, mint valamikor. Racionalista romantikus lettem . .. — Mindig kitűnő volt. Az általános iskolában, a Táncsicsban, azután pedig az Eötvös egyetem természettudományi karán is summa A titkár Nem hiszem, hogy bárki is csalódottan távozott a városi sportcsarnokból azok közül, akik részt vettek a kaposvári KISZ-bizottság Őszi vígság című rendezvényén. Még az Élet és Irodalom szigorú kritikusaiból verbúválódott labdarúgócsapat játékosai is elismerően szóltak, pedig jó pár góllal megterhelték hálójukat a somogyi kollégák. Azóta modellé vált az országban a kaposvári rendezvény. Több város KISZ-bizottsága szervezett hasonlót. Az ötlet és a megvalósulás Volner Zsuzsának, az 503. Sz. Ipari . Szakmunkásképző Intézet függetlenített KISZ- titkárának nevéhez fűződik. Egy éve szerepelt az intézmény pártszervezetének taggyűlésén napirendi pontként a KISZ-bizottság titkácum laude minősítéssel, tehát kiválóan végzett. — Gamási gyerek voltam, s mint falusi srácnak, csak ez az egy fegyverem lehetett: a tudás. Kötelezett az is, hogy a két bátyám szintén jeles tanuló volt: én sem lehettem rosszabb. — Mi vonzotta a kémiához és biológiához, és mi a versmondáshoz ? — Az előbbihez a természet szeretete. Kiteljesedő világszemlélet egy tizenévesben; csak a matéria, az anyag, a világ lehet ennek az alapja. Nekem közelebbről e két tárgy volt az. A vers pedig hódolat volt a nyelv, az érzések iránt. Olyan osztálytárs mellett, mint Jádi Feri — gondolom, nem kell bemutatnom a heidelbergi művészesztéta— pszichológia professzort —, nem lehetett nem verset írni. Aztán meg minden korbeli kamasz, ha kapcsolatba került egy lánnyal, rögtön verset írt. — Az Eötvös egyetemen is folytatta az írást? — Kevesebb időm volt: inkább csak baráti körben, a somogyi diákklubban. Egyszer az egyetemi lap is közölte versemet. — Három gyerek apja, az Agrártudományi Egyetem Kaposvári Állattenyésztési Kara kémiatanszékének a tanára. Mire fordít több időt? A családra vagy a pedagóguspályára ? — Ezt sosem tudnám szétválasztani. Nem akarok külön tanár, külön apa, külön férj és külön nem tudom mi lenni. Úgy próbálom építeni titka rának beszámolója. Zsuzsa itt problémákat vetett föl. Egy alapszervezetben tömörültek több osztály tanulói. Így nem alakulhattak ki jó közösségek. A tagok létszáma az iskolában kétszázra csökkent. — Már negyedikes voltam a megyeszékhely közgazdasági szakközépiskolájában, amikor hosszú időre megbetegedtem. A tanulásban mégsem mulasztottam, mert osztálytársaim naponta elhozták a kórházba a tananyagot. Mindig akadt, aki elmagyarázza a nehezen érthető részeket. Felelősek voltunk egymásért. Mindig volt olyan cél, amiért megmozdult a közösség. A KlSZ-gyűlések- re úgy emlékszem, mint ahol éles, csaknem késhegyre menő viták folytak. Az ilyen vitákat csakis olyan alapélmények az Operában Az első Zsúfolt nézőtér, elegáns emberek, s rengeteg gyerek. Talán ez volt a legfurcsább. Én 18 évesen — néhány hete — jártam először az operaházban, s nagyon meglepődtem, hogy mennyi fiatal érdeklődik a komolyzene iránt. Nekem sohasem jutott volna eszembe, hogy elmenjek, ha Emese rá nem -beszél — vall első operaélményeiről Csima Ágota, a kaposvári Munkácsy Mihály Gimnázium végzős tanulója, aki legszívesebben a látványra emlékszik vissza. — Elsősorban a színészi játék s az a számomra eddig ismeretlen és csodás világ ragadott meg, amit korábban el sem tudtam képzelni. A zene is tetszett; még az sem zavart, hogy olaszul énekeltek. Nagyon készültünk az előadásra, sok mindent átnéztünk előtte: a zeneszerzőről, Verdiről, s a darabról, az Aidáról. Elolvastuk az operák könyvében a mű tartalmát. így szerencsére nem jelentett gondot az előadás megértése — mondja Ági, akire barátnőjéről ragadt rá a komolyzene szeretete. Nyolcéves korom óta hegedülök, az iskolai énekkarnak is tagja vagyok, s mindig vonzódtam a klasszikus zenéhez. Ágival itt, a gimi- ben ismerkedtünk meg, s mikor meghallotta, hogy hegedülök, kicsit furcsán nézett rám. Sajnos, még ma is csodabogárnak tartják, ha valaki —• tizenéves létére — vonzódik a hangszerekhez és az igényesebb zenéhez. Én sohasem erőltettem, hogy Ági is hallgasson komoly zenét, láttam, hogy jobban kedveli a könnyedebb, tánc- dalosabb muzsikát. Az évek során azonban szinte észrevétlenül mégis úgy alakult, hogy ő is megszerette a klasszikusokat. Lemezeket adtam neki kölcsön, hátha meghallgatja, s egy idő után már ő kért tőlem újabb darabokat. Sőt, már hangversenyekre is eljár — büszkélkedik barátnőjével Mayer Emese. — Különösen azokat az előadásokat szeretem, ahol Emese is szerepel. Mindig drukkolok neki, pedig nincs rá szüksége. Remekül játszik, s én kicsit irigylem is ezért, bár úgy igaz, ahogy ő mondja, nagyon meglepődtem, mikor meghallottam, hogy hegedül. Ma azonban ez már természetes számomra, inkább azt nem értem, miért idegenkedik a korosztályunk annyira a komolyzenétől. Amikor visszajöttünk az operából, szerettük volna osztálytársainkkal is megosztani élményeinket, elég volt azonban csak any- nyit hallaniuk, hogy operában voltunk, máris húzták az orrukat, nem is voltak kíváncsiak. Pedig a többség még sohasem járt az Operában, s az operákról is igen keveset tud, s mégis — vagy talán épp ezért — tele van ellenérzéssel. Színházbérletért mindig tolonganak az iskolában, a hangversenybérleteket pedig úgy kell ráerőltetni az emberekre Pedig itt, a gimiben próbálnak bennünket közelebb vezetni a komolyzenéhez. Az énekórákon, amikor ilyen darabokat hallgatunk, szinte mindenkinek tetszik, aztán a dolog ennyiben is marad. A többség talán sohasem tudja meg, mitől fosztja meg magát operaházi élmények nélkül — mondja Ági, s Emese is buzgón helyesel. — Nem sokkal azután, hogy leültünk, a nézők elkezdtek tapsolni. Mi is ezt tettük, de őszintén szólva fogalmunk sem volt róla, hogy miért, s azt sem nagyon értettük, hogy miért hajolnak meg minden felvonás végén a szereplők. A negyedik felvonás végére azonban mindent megsejtettünk. Aki kíváncsi minderre, menjen el személyesen az Operába — búcsúzik a két kedves, rokonszenves leány. H. É. az életemet — s ebben a feleségem nagyszerű társ —, hogy ne kelljen szerepet játszanom. Valószínűleg ez a nem megjátszott őszinteség a titka sikereimnek. Tudok tehát csúf és rossz is lenni, ha az vagyok. — Mi az, ami hiányzik az életéből ? — Azt hiszem, a pénz. Annak is az a fajtája csak, amelyet utazásra, családi kirándulásra, az életkörülmények javítására költhetnék. Nem a villaépítőpénz, nem a bárokban elköltendő pénz és nem a luxusra szánt pénz. Aztán hiányzik, ahogyan az embereknek is hiányzik, a minél több vita, jó társaságban. — Ars poeticája? — Ezt meg is írtam: „A táj, a természet gyönyörködtet, csodálattal tölt el kimeríthetetlen, ezernyi varázsával. Ha valami utolérhetetlen jóra gondolok, elég any- nyi. hogy magamat egy széltől védett, napsütötte domboldalra képzeljem, hajladozó boglárkák, zsályák közé és beszívjam a semmi máshoz nem hasonlítható illatot: a föld emberi szagát. Dühít, elkeserít viszont az emberi gáncsoskodás, a hatalommal való visszaélés, a közöny, a butaság, a gyávaság. Ma sem ábrándultam ki két dologból: a szerelemből és a magyarságból.” Békés József szervezetekben tudom elképzelni, amelyekben a tagok osztálytársak is. A pártgyűlés után a szakmunkásképző nevelői értekezletén döntöttek a szervezeti élet változtatásáról. Ezután egy alapszervezetbe csak egy osztályból várták a tagokat. Az akcióprogramok népszerűsége megnőtt, hiszen így a közösség érdeke érvényesült. öntevékeny kört alakítottak, s ott megtanulták az autóvezetéshez szükséges ismereteket. A fiatalok egy év alatt megszerezték a jogosítványt is. Ezért ezer forinttal kevesebbet kellett fizetni, mintha az ATI vagy az MHSZ tanfolyamára iratkoztak volna be. A diáknap, a „Mienk a suli”, az „Előttünk az élet” című akciók sikerét bizonyítja, hogy egy év alatt a kétszeresére nőtt a tagok száma. Ebben már annak is fontos szerepe volt, hogy Volner Zsuzsa intézte a fiatalok panaszait. Azóta péntek helyett csütörtökön délután van a tanulószoba, így a bejáró tanulók időben haza tudnak utazni. Többet kapnak ebédre a kollégisták; bővült a választék az iskolai büfében. — Korábban Bedegkéren tanítottam összevont osztályban. Délutánonként napközi otthont vezettem a kis falu általános iskolájában. Ott megtanultam, hogy empátia nélkül nem lehet sikeres a pedagógus munkája. A kamaszok őszintébbek, mint a pici gyerekek, ezért szeretek köztük lenni. Az egyik szakmunkástanulónak például ismét férjhez ment az édesanyja, s ezért ő el akart költözni hazulról. Mondtam neki, hogy nekem sem esne jól, ha emiatt elhagyna a lányom. A másik udvarlási tanácsot kér, a harmadik arról számol be, hogy a tanárával nem jön ki... Megosztják velem a gondjaikat. Volner Zsuzsa ötleteit ennek köszönheti. Ha nem ismerné a fiatalok problémáit, nem lenne ma „diáktanya” sem a Dorottya-szálló- ban. Ezen az alkoholmentes szórakozóhelyen minden hét csütörtökjén más-más középiskola diákjai szerveznek előadást, fórumot, s olyan sokan jönnek össze, hogy legtöbbször egy gombostűt sem lehet leejteni. B. A.
