Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-07 / 288. szám
5 1987. december 7., hétfő Somogyi Néplap HÁROMSZÁZ SORBAN — ÖNMAGUNKRÓL Nem szoktuk magunkat ünnepelni. Kivált nem nyilvánosan, hiszen jól tudjuk: erre okunk sem lenne. Régi mondás, hogy az újságírónak nincsen múltja, csak jelene és jövője. A tegnapi lap ugyanis nem érdekel senkit, csak a mai és a holnapi. Következésképpen ezekkel kell foglalkozni. Ma azonban a magyar sajtó napja van, talán minden szerénytelenség nélkül bátorkodhatunk beszámolni arról: hogyan készül az újság. Hogyan dolgozunk, kiknek köszönhető, hogy a cikkek az újságba kerülnek? A pontos és élményszerű bemutatás azonban nemköny- nyű, hiszen jóval egyszerűbb másról írni, mint magunkról. Az ünnep azonban azt sugallja, birkózzunk meg vele. Fogjunk is hozzá. A kávéülések Ügy három héttel ezelőtt is — mint minden reggel — ültünk a szerkesztőség klubjában, hogy megigyuk a szokásos kávét, amelyet Vörös Márti főz sok éve már lankadatlan szorgalommal, megközelítően változatlan áron és egyenletes minőségben. A kávézás két szempontból ,is nagyon fontos. Egyrészt ez előzi meg a „hivatalos” munkanapot, másrészről ez az egyetlen lehetőség, hogy együtt lehessünk, mert csakhamar szétszóródik a szerkesztőség, hiszen az olvasók Karinthytól tudják: a téma az utcán hever. Tehát egy ilyen reggeli beszélgetéskor jutott először eszünkbe, hogy az idén is lesz sajtónap. így utólag valószínűnek látszik, hogy a sajtó napján szokásos pré- miumi borítékok várható vékonyságáról is szó esett, de tárgyunk szempontjából fontosabb, hogy valakinek eszébe jutott: írni kellene ez egyszer valamit magunkról. Arról, hogy kik vagyunk, hogyan készül a lap, mi módon születik meg egy írás. és kik segítenek abban, hogy megjelenhessen. Többen rögtön elvetették az öletet, mondván: főszerkesztőnk úgysem egyezne bele, hogy a magunk dicséretének nyilvánosságot adjunk. Arra természetesen, hogy rosszakat (is) írjunk magunkról, senki sem gondolt. A közös megbeszélésen azt állapítottuk meg. hogy ügyünket csak bonyolítja: néhány sorban lehetetlen összefoglalni a lapkészítés szerteágazó munkafolyamatait, legalább egy oldal kell, az pedig jócskán igénybe veszi az olvasó türelmét. Az ügy tehát tele van kétségekkel. Minden hasonló esetben egy megoldás kínálkozik. Bemenni a főszerkesztőhöz és előadni tervünket. Ha már; itt tartunk; a tárgyszerűig kedvéért le kell írni, hogy ennek semmi akadálya nincsen. Jávori Bélához mindenkor be lehet menni, s a kézírathal- mazból felnézve hellyel kínálja a belépőá. Van eset azonban, hogy már megelőztek bennünket, ilyenkor várnunk kell. Unatkozásról azonban szó sem lehet, hiszen a? előszobában a két Margitka olvasói panaszokat hallgat meg és orvosol. Most éppen egy bácsika adja elő legnagyobb gondját, aztán ahogy ezt meghallgatják, következnek apróbb-csep- rőbb bosszúságai is. A Margitkák angyali türelemmel bólogatnak, s újabb részletek iránt érdeklődnek. Megígérik a bácsinak, hogy elintézik régóta húzódó ügyét. Elismerésemet fejezem ki türelmükért, de igazat hagyok nekik abban: valahol meg kell hallgatni azokat is, akiknek semmilyen más fórum nem áll rendelkezésükre. Közben szabaddá válik az út: mehetek. A megbeszélés — Kéne egyszer már rólunk is írni valamit; áriról, ahogy készül a lap — kezdem. Aztán hogy minden világos legyen, hozzáteszem: sajtónapra gondoltam a megjelenését mindenféle köszöntőszöveg helyett. Mi ezzel ünnepelnénk. Talán az olvasókat is érdekelné. Még sok-sok érvem van, bizonyítandó igazságomat. Például, hogy ez nagyon szükséges anyag lenne, tíz perc után .egyértelművé válna: az olvasók alig várják, hogy az én írásomat olvashassák arról, hogyan folyik a szerkesztőségben a munka. Ám legnagyobb sajnálatomra főszerkesztőm egyetlen mondattal leszerel: — írd meg! Aztán még hozzáteszi, hogy ne az utolsó pilanát- ban, mert hátha meg is kell beszélnünk egy-két dolgot az írás khpcsán. Erre szemrebbenés nélkül megígérem, hogy a vasárnap nyomdába kerülő anyagot már előző hétfőn hozom, hiszen addig még két hetem van. A kocka tehát el van vetve. Most aztán gondolkodha- tom, miképpen oldom meg a feladatot. Még van két hetem, s ha meggondolom, hogy egy napilapnál szinte mindent azonnal kell megírni, ez nagyon sok idő. Figyelem is a kollégákat, lesem azokat a mozdulataikat is, amiket eddig észre sem vettem volna, hátha az írásban fontosak lehetnek. A Snmogv i Néplap szerszik meg, ha — a piaci körképet említjük, azt biztosan nagy gyönyörűséggel olvassák az olvasók, leszámítva az árakat. Kovács Gyuszi alig egy esztendeje van a lapnál, de jócskán van munkája. Ezt. azért sajnálhatjuk csak, mert ő lapunk bűnügyi tudósítója. Egy szobával arrébb Békés Jóska osztja meg tapasztalatát Balázs Andorral. Gimnáziumban, főiskolán évfolyamtársak voltak, s most nyár óta egy munkahelyen is dolgoznak, így hát nemzedéki ellentét nincsen köztük. A belpolitikai rovat ezzel még nem ért véget, hiszen ide tartozik a sport is. Aki már egyszer is járt Rákóczi- meccsen, tudja, hogy Jutási Róbert ott ül a kapu mögött. A hajdani labdarúgó azonban soha nem hivatkozik arra, hogy „bezzeg az én időmben”. Egyes szurkolók szerint nyugodtan megtehetné ... Fiatal kollégája, Berzeviczy Zsolt lassan elsajátítja a szakma fogásait. Itt viszont meg kell rónunk, mert a színész—újságíró. mérkőzéseken a legnagyobb gólhelyzeteket is rendre „elpuskázta”. Ez volt tehát a belpolitikai rovat. Most két választásunk van. Vagy a kulturális, vagy a gazdaságpolitikai rovatot mutatjuk be ezután. Mivel mostanában a gazdaság fontosabb szerepet játszik, mint a kultúra, adjuk ennek az elsőbbséget. Somogybán nincs olyan téesz vagy állami gazdaság, ahol ne járt volna Vörös Márta, ö a rovat vezetője. Mellette dolgoznak a legtapasztaltabb újságírók. Azt, hogy Márti hány éve van a lapnál, tapintatból elhallgatjuk, de ugyanilyen szép múlttal büszkélkedhet Hernes: Ferenc. kesztoségeben nincsen portás. Ezt, találtam ki legelső mondatnak. Sajnos azonban csak, most került rá a sor, annyi mindent kellett tisztázni eddig. Mindenesetre, ha a gyanútlan olvasó belép a La tinea Sándor utca 2 A számú épület első emeletén levő szerkesztőségbe és a labirintusszerű . folyosón bizonytalanul tájékozódni próbál, bizonnyal a belpolitikai rovat vezetője, Lajos Géza veszi észre legelébb. Mindig nyitva az ajtaja. Készségesen útba is igazítja. A legtöbb látogatót személyesen is ismeri, ami nem is különösebb csoda, hiszen a napokban múlt harminc éve, hogy kollégánk a Somogyi Néplapnál dolgozik. Rovatában éppen ennyi az átlagéletkor. A fiatalságban elöl jár Horváth Éva, aki ennélfogva az ifjúsági kérdésekben a legjáratosabb. Mellette ül Klie Ági, aki — ha úgy hozza a sors — két emberre szóló normát is képes teljesíteni. A rovat másik erőssége Bíró Feri, sok írása mellett — talán nem haragTalún meglepő, de lassan másfél évtizede sürgölődik a legfrissebb információk nyomában e rovatban két fiatalember. Luthár Péter a somogyi ipar jellemzőinek tárgyszerű leírása mellett csípős, szellemes glosszák írásában is jeleskedik. Nagy Jenő pedig a tűzesetek jeles szakértője. Néha már az az érzésünk, hogy gyújtogat. Ha ez nem is igaz, képtelenség eldönteni, ki volt ott előbb: Jenő vagy a tűz? Ennyi régi kolléga mellett nincsen irigylésre méltó helyzetben az alig másfél éve nálunk dolgozó Lehöcz Rudolf. Talán el sem hiszi, hogy néhány év múlva ő :s olyan sok mindenkit ismer majd, mint munkatársai. A „legharmonikusabban” természetesen a kulturális rovat állt össze. Akiknek ebben a rovatban van szerencsénk tevékenykedni Somogy kultúrájának fölemelkedéséért, egyöntetűen valljuk: megkomponált kis közösséget alkotunk. Kettővel vagyunk csak kevesebben, mint a szólásbeli gonoszok, s a három férfi közül kettőnek a magassága meghaladja a 190 centimétert: jómagámé, és Balogh Ferencé. Mellettünk semmi esélyesem lenne egy kosárlabda-mérkőzésen Horányi Barnának. A látszólagos ellentmondást azonban jól ellensúlyozza két hölgy. Várnai Agnes és Tamási Rita, Nekik köszönhető, hogy a kulturális rovat — esztétikailag — sikeresen veszi föl a küzdelmet a' többi rovattal. Van képünk sok mindenhez. Ehhez az íráshoz is kell legalább egy, hogy oldja a szovegtenger egyhangúságát. Fotót pedig többféleképpen lehet szerezni. Jeles .riportereink vannak ugyanis. A többiek már természetesnek veszik, hogy közülük Király Béla bácsi kerül az élre, aki túl a hetvenen — nyugdíjasán is — képes minden magasságot megriaászni azért, hogy a kép a legjobb látószögből készüljön. Gyertyás László szövetségi tagságával már a fotóművész megtisztelő címet is kivívta. Jó minőségű képeket kap az újságíró Makai Károlytól, aki szintén a szerkesztőség törzsgárdájához tartozik. Sokat kell azonban még dolgoznia Kovács Tibornak és Jakab Ernőnének, hogy ezt elmondhassa magáról. Mindketten most ismerkednek azzal, hogy mennyiben különbözik a fotóriporteri munka a fényképészétől. Vannak olyan munkatársaink is. akikkel ritkábban találkozunk mostanában. Szapudi András több mint tíz éve Siófokról küldi írásait lapunknak. Szerkesztőségünkben ő az egyetlen főmunkatárs. Több kötetét olvashatták már az olvasók. Ügy látszik, Siófok jót tesz a szépírónak, mert a mellette dolgozó Gyarmati Laci is dicsekedhet már egy verses kötettel. Nagy Zsóka és Izményi Éva nevét jó ideje hiába keresik az olvasók. Egy időre anyaival cserélték föl újságírói hivatásukat. Csak egy- egy hétvégére ugrik be a szerkesztőségbe Csobod Péter és Faragó László; szeptembertől egy évig az újságíró iskola hallgatói. Még ritkábban látjuk Varga Ottót, februárban szerel le a katonai szolgálatból, így remélhetőleg nálunk lesz „teljes értékű harcos”. Eddig tartott a rövid ismertető. Most jött el az a pillanat, amikor legszerencsésebb fölkeresni ismét a főszerkesztőt, hogy olvassa el az eddigieket. Természetesen az újságírónak van annyi érzéke, hogy nem zavarja minden apró-cseprő üggyel, ám egy rólunk szóló egész oldalas cikk igazán megérdemli a főszerkesztői törődést. Meg aztán vannak homályos pontok, amelyek a krón.kás képességét meghaladják. Ilyenkor jól jön a segítség. Mindenekelőtt megemlítem a főszerkesztőnek, hogy t tisztában vagyok az írás gyenge pontjaival. Nem fért bele például a felsorolásba dr. Kercza Imre, a főszerkesztő helyettese. Pedig a főszerkesztő távollétében ő a felelős a lapért. A rovatokhoz nem írhattam, ha meg külön fejezetet szentelek személyének, könnyen azt hl hetnék, hogy jogtalan előnyökért folyamodok. Legjobb tehát áthárítani a felelősséget — mint máskor ... Az első olvasás Aki újságíró, az tudja, milyen felemelő érzés az elkészült írást bevinni a főszerkesztőhöz. A munka ugyanis hosszú vajúdás után készült el, most már minden a szerkesztőkön áll. Tudja viszont azt is, mennyire szívet szó-, rongató érzés ez, hiszen az írás első olvasója is a szerkesztő. A legszembeötlőbb hibák ilyenkor derülnek ki. Előfordulhat az is, hogy a szerkesztő látja rosszul (alig van erre példa). Egyébként azzal a tudattal adja oda az ember az írását, hogy azon egyetlen vesszőt sem lehet változtatni, olyan tökéletes. Aztán elcsodálkozik, amikor a szerkesztő fekete tollával csaknem fniinden sorban talál valami javítani valót. Amikor már minden oldal feketedik, akkor megszólal: nem is olyan rossz írás .. Az egyik olvasószerkesztő Kurucz Ferenc. Amikor a javításban ehhez a mondathoz ér, több lehetőség is átvillan az agyán. A végleges változatlan, ezért majd könnyen így olvashatjuk: Kurucz Ferenc az egyik olvasószerkesztő. S ebben az esetben bizonyosak lehetünk abban, hogy így is van rendjén. Mindezt olvasószerkesztőnk szívesen és készségesen el ás magyarázza bárkinek, ha van rá idő. — ö sohasem sajnálja a sajátját, ha a magyar nyelv helyességéről van szó. Néhány hónapja „fiatalítja” a szerkesztői gárdát Fodor Tamás. Az újságírók véleménye szerint is hamar beletanul a javításokba. Az elolvasott és kijavított kézirat ezután ismét a gépírókhoz, majd a tervezőszerkesztőhöz kerül. Katona Csongor és Christ László hetenként váltják egymást. A kézirat mellett megkapják a fotókat is, és azt az utasítást, hogy az adott írásoknak hányadik oldalon kell megjelenniük. Ezután készítik el a tükröt, amelyből kiderül: hol lesz az írás az oldalon, melyik hasábokon, milyen formában és milyen típusú betűkből. Az újságírók nagy tisztelettel adóznak munkájuknak, hiszen nem mindegy, milyen tördelésben lát napvilágot írásuk. Az elkészült — nyomdára kész — olddalt ekkor kapja meg Visnyei Sándor vágj’ Boriska néni, a küldönc, hogy motoron, kerékpáron vagy gyalog haladéktalanul induljon vele a nyomdába. Két és fél kilométerre! Ezzel a szerző el is veszíti szeme elől a kéziratot. Az olvasó számára mégis nyomon követhetjük Katona Csongor kalauzolásával. A nyomdában Székely László kapja meg az oldalt, aki a lapcsoport vezetője. Kerekes Károly és Nagy Miklós szedi a címeket és tördeli az oldalt, azaz „tükör” szerinti helyére rákja az ólom betűsorokat. Sokkal több időt vesz igénybe a szöveg gépi szedése. Ezeket a sorokat Bárdos Csaba, Béczi István, Hede- rics László, Jávori Attila, Nagy Béla, Pinczés Szilveszter, Tóth Béla közül szedi az éppen soros gépszedő. Ezután rakják össze az oldalt a tördelök, majd a levonatokon két korrektor, Budai Mária és Farkas Csa- báné kijavítja a hibákat. Ezzel egyidőben a fotókból méretarányos kicsinyítés készül, úgynevezett raszterpontokra bontják a képeket. A két gépmester, Mészáros Tamás és Fülöp Péter fó- lialevonatot készít. A for- maelőkészítőben Szita Éva, Mihócsa Hajnalka, Nagy Lajos és Horváth Gyula montírozzák az anyagot. A fotókat berakják a kihagyott helyre, színre bontják az oldalt, behúzzák a hasábléniákat, a filmről ofszetlemez készül, s máris indulhat a rotációs gép. Pintér János. Szemesi István és Tóth Zoltán fölszerelik a lemezoldalakat, kialakítják a festék és víz arányát, és megindulhat a nyomás. Éjfél van már, amikorra lefut az első példány. A gép húsz perc alatt tízezer példányt nyom, ha csak nincs valami meghibásodás. Remélem, a technika, ördöge is tekintettel van a magyar sajtó napjára, és hajnali négy órára mind a hetvenötezer példány lekerül a gépről. Akkor pedig Fehér Lajos postai expediáló brigádja késedelem nélkül eleget tehet feladatának. Ök zsákolják és kötik össze a megadott címjegyzék szerint a lapot. Hajnaltól aztán minden a postán áll. Az övék sem kis felelősség, hiszen ha késik a lap, bosszúságot idéz elő. és értékét veszti. Nincs unalmasabb, mint a tegnapi újság — tartja a {égi mondás. Itt az írás Elkészült hát ez a cikk, s bizony, láthatja az olvasó: hány embernek van része abban, hogy e sorok megjelenhetnek. Munkájukat éppen csak fölvillantani tudtuk, de bemutatni nem. A sajtónap alkalmából megfogalmazhatnánk hitvallásunkat is — ha már szokásunktól eltérően — ennyire nyilvánosan ünnepeljük magunkat. Kifejthetnénk, hogy valamennyien, szeretettel és nagy odaadással végezzük ezt a munkát. Tudatában vagyunk azonban annak: minden magyarázat érvényét veszti, ha ez a tiszta szándék nem tükröződik vissza a hétköznapokon megjelenő írásokból. Igyekszünk hát azokban megfogalmazni véleményünket állásfoglalásunkat, abban a reményben, hogy véleményünk gyakran találkozik olvasóink nézeteivel. Végezetül még egy apró, ám jellemző mozzanat. A bevezetőben említett bőséges időt csaknem az utolsó pillanatig fölhasználtam, az írás azonban csak nem készült el. Előre írni — bármennyire is akarjuk — csaknem lehetetlen. Áz utolsó másodpercig tűnődni kell, nemcsak munkaidőben, hanem evés közben, beszélgetések alatt, fölébredve és álomban. Ilyenkor készül a bevezetés, a befejezés, egy- egy kifejezés, mondat. Aztán előfordulhat, hogy ezekből egy sem kerül az írásba. Mégis minduntalan küszködni, harcolni kell a témával, amíg elfogadható írássá válik. Beletörődve abba is, hogy az igényesebb olvasó esetleg átlapozza az újságot, ha meglát alatta egy nevet, mondjuk azt, hogy Varga István
