Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-05 / 287. szám
1987. december 5., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Deák Mór Szavak, egymás mellett — Jó volt? — Nagyon. És neked? — Nem tudom ... nem jó volt... inkább kicsit olyan, mintha belédhaltam volna. — Miért? Az milyen? — Azt sem tudom. Csak azt, hogy nem egyszerre hal meg az ember. Szépen, lassan, apránként... mintha előbb meghalna a kisujja, aztán a füle, a bal lába, a szíve. És egyszercsak azon veszi észre magát, hogy nem él. Jár-kel, dolgozik, köszön- get, szeretkezik, de halott. Egy hulla fekszik rajtad ... Mit nevetsz? — Olyan jókat tudsz mondani... méghogy egy hulla fekszik rajtam. Nem úgy éreztem... Ne menj ki! — Anyám egyszer tanúja volt, hogyan rúgok be... Végignéztem a leépülésedet, mondta másnap. Végignéztem, hogyan veszted el magad ... A nagyobb baj az, hogy nem találtam meg magam azóta sem ... Mit nevetsz megint? — Hát azt, hogy elvesztetted magad ... mint egy gyűrűt, vagy egy órát... elképzeltem, ahogy visszamész a berúgás színhelyére, és megkérdezed az ismerős pincért: mondja, nem hagytam itt véletlenül egy Deák Mórt? Te képes vagy rá. Te megteszed ... ne menj ki! — Mondtam, hogy halottat ölelgetsz. Látod? Hulla ő is. Szerelemhulla. Áldozat. Saját halottamnak tekintem egyébként. És te? — Én is. Mit nevetsz? — Elképzeltem, hogy felravatalozzuk. Szemfedő, kandeláberek, gyertyák. „Szolgálata telejsítése közben elhunyt.” Vagy hősi halált halt? — Hősi halált. Gyászinduló? Lesz? Mit nevetsz megint? — Egyszer meglestelek, amikor a lányodat kelteget- ted reggel. Pont így simogattad. Ébredj fel! Kelj fel! — Miért? Reménytelen? — Elég ritkán tetszhalott, aki megadja magát. — És te? Te sem akarod? — Dehogynem. Csak az én parancsaimnak már régen nem engedelmeskedik. — Hát akkor megparancsolom neki én! — Hiába. Látod? Katona- szökevény. — így nem is lehet. Ha mindig nevetünk. — Amikor szomorú vagyok, mindenen nevetek. — Baj van? •— Baj, de úgyse mondanám el. Figyelj csak! Bőrsivatagban szőroázis, ostromló, védő, fáradt a vár is. — Hát... volt jobb. Különben sem védekezem. — Az Igaz. De én se támadok ! — Támadok én! — Ne kezdd újra! — Tudom, tudom... feleséged van és gyerekeid, sose válnál el tőlük, csodálatosan éltek. Sose panaszkodtál, sosem volt egy rossz szavad sem rájuk ..., de a kutyaúristenit! Akkor mért vagy itt?! Mit keresel itt?! Mért nem velük vagy!? Miért?! — Hagyjuk. — Ne hagyjuk! Elváltam a férjemtől! Nincs senkim rajtad kívül! — Nem kértelek rá. — Igaz. De barátaim sincsenek. Hogy egyedül legyek, amikor jössz. Hogy csak rám figyelj. Hogy csak nekem beszélj, s én csak téged hallgassalak. És én várok. minden este várok, nem tudom, mikor jössz, nem tudom, meddig maradsz. csak várok. Nekem belőled csak a várakozás jut. És nagyon rossz várni. Téged különösen ... — Gyere, késő van! Zuhanyozzunk. — És amikor eljössz, elfelejtek mégis mindent. El, hogy mennyit várlak, el. hogy nemsokára mész. El, hogy nem tudom, mikor jössz' legközelebb. Elfelejtem még azt is, hogy haldoklik az apám. Hogy szonda van a torkában. — Mennem kell. Gyere zuhanyozzunk! — És elfelejtem azt is, hogy nem ismerlek. Hogy egy vadidegent szeretek annyira, hogy odaadom neki az ágyamat, magamat, mindenemet. A reményeimet. És néha elfelejtem, hogy nem szeretsz. Pedig tudom, hogy nem szeretsz. — "Dehogynem szeretlek. Szeretlek. — És nem azért nem szeretsz, mert nem akarsz. Takáts Gyula Kettős pályán hátrál A régi házak járnak az eszemben. Belenőnek lassan az időbe, mint kiszáradt liársfa fekete ága lépcsőnkről az égbe ... Gerle is szól a kitömött bernáthegyi fölött... A pávák gyönyörű sátrat fújnak rozsdás kaszák közül. Seregélytrágya festi a padot s egy láthatatlan tüll uszályát. A mogyorók gyökere közt a macskák hófehér csontváza hűsel. Zeng a kakukk a pörjés kertből, és tKossuth szól az előszobából, összebeszél a kép a madárral s a téglák lombot, a lombok téglát bontanak.. . Magasan a tornyon orgona erőlködik habarcs között. Hozna virágot is, de valaki ott fönt minden tavasszal leszedi. — Ki megy föl érte? ... Van-e szárnya s kinek hozza, sehol egy váza?!... lépcső se föl, pincébe se. Betömve és régen lezárva, mint elfelejtett esküvői palackok szája és az ablak, amely csak volt, de félíve mégis nyugattól északig bolttá feszül, mint pókhálós és egérrágta ég.... Alatta két ló, a Piros és Szedres csalánból ég havára fölnyerít. S lovak helyett már hattyúk húzzák tovább a csézát... Az ég erősebb, és fehérebb az idő is ... A napóra szára letörött. Számok kopott sora mit se számol. All a tüzes gömb!... Hiába áll a ház is ... Árnyakat sem mér az óralap. Kettős pályán hátrál a világból a ló, a kút, kutya és pince, pad, macskák, torony és orgona! Csak nevük világít... Még meg sem kérdezik: — Hová, pókhálós, egérrágta ég? — Csillog némán a csillagok pecsétje és csillog a seregélyürülék ... nem. Hanem azért, mert képtelen vagy szeretni. Nincs meg benned ez az érzés. Kész, slussz, passz, Nincs. Van, .aki énekelni nem tud, van, aki rajzolni nem. Te meg szeretni vagy képtelen. Tudtam, tudom már régen. Csak azt hittem, én leszek az, aki megváltoztat. — Mi van veled? Sokat ittál? — És tudom azt is, hogy igazat mondtál az. előbb. Hogy halott vagy. Hogy elvesztetted magad. Tudom, mert .ismerlek, és mégis idegen vagy. Vagy talán épp ezért vagy idegen ... ? Hogy csinálod? Mondd, hogy csinálod?! — Rosszabb vagy a feleségemnél. — No. Először hasonlítasz össze vele. Kíváncsivá tettél; folytasd. — Hagyjuk... de most már tényleg mennem kell. Jössz zuhanyozni? ............... .... ........................... Mért nem felelsz? — Szeretlek. — Én is. — Nem igaz. Ha szeretnél, ittmaradnál velem. Ha szeretnél, nem csak velük lennél lelkiismeretes. Nem . csak velük törődnél, nem rohannál folyton ... még egyszer sem aludtál nálam. — Tudtad. Tudtad a kezdet kezdetétől, hogy nős vagyok. — Igen. Te nem hazudsz. Te azzal áltatod magad, azzal hazudsz, hogy igazat mondasz. Hogy megmondod, nős vagy, aztán, a te szó- használatoddal ágyesz-bu- gyesz, probléma egy szál se, te igaz maradtál. Holott csak éppen a felelősséget nem vállaltad el. Holott csak éppen azért nem vállalsz felelősséget, amihez pedig nekem semmi közöm. — Mit akarsz? — Nem sokat. Maradj velem. Maradj itt ma éjszakára! — Ezek után? — Éppenhogy ezek után. Mert ha ezek után elmész, ne gyere soha többet. — Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Gyenge vagy még ehhez is. Lázadsz a lázadás, kitörsz a kitörés ellen. Inkább a biztonság ugye? Majd csak akad valaki ... — Mindig akadt valaki. — És. még buta is vagy. önző, nagyképű és buta. Küldök üdvözlőkártyát a házassági évfordulódra ... — Te meg szemét vagy. Zuhanyozunk? — Én majd igen, te irt soha többé. Öltözz, és takarodj ! — Füledet a fülemre szorítottad, hallgattad. Szemedet a szememre szorítottad, nézted. Szádat a számra szorítottad: szerettél? — Szerettelek. És most menj! Szia .. . — És most megyek, mert itt a vége, és mert mindig jó tudni, hol van valaminek a vége. És mert ripacs- kodva könnyebb elmenni. Szia ... DANTE ÉS ____ D ALI Salvador Dali nevét és extravaganciáit ismeri a magyar közönség. Művészetét alig. Ami kevés publikáció itthon napvilágot látott, az polgárpukkasztó, neurotikus megnyilvánulásairól szólt. Műveivel reprodukciókban is csak elvétve találkozunk. (Van ugyan a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményében egykét Dali-rajz.) Ezért is érdemel megkülönböztetett figyelmet a napokban zárult kiállítás. Meg azért, mert a tárlat egy könyvpremierhez is kapcsolódik. A Helikon Kiadó pompás kötetben jelentette meg Dante Isteni színjátékát, Salvador Dali 30 színes illusztrációjával. Ez a harminc festmény válogatás abból a százból, amelyet a művész az olasz kormány felkérésére 1952-ben készített. Kormányfelkérés ide, kormányfelkérés oda, a műre akkor az olaszok nem tartottak igényt. Néhány év múlva Dali illusztrációit a francia Josep Fórét „fedezte fel”, és készítette el az első kiadást. 1955-től 1960-ig tartott a nagyszabású vállalkozás. Azért ilyen soká, mert Dali akvarelljeiről két francia művész fametszeteket készített (ez rendkívül nehéz és időigényes munka). Dante művét aztán 12 kötetben jelentették meg a minden énekhez tartozó egy-egy illusztrációval. De közölték valamennyi fametszet külön minden színárnyalatának nyomatát is. Fantasztikusan szép és fantasztikusan drága kiadvány volt, mindössze 100 példányban. Ezt újabb négyezer fölötti példánvos kiadás követte a Heures Claires kiadónál. A második kiadás aztán mégis Olaszországban látott napvilágot. És a harmadik most, Magyarországon. Az illusztrációkat a párizsi Claires kiadótól kapta a magyar partner. És most vegyük szemügyre Dali illusztrációit! A szürrealizmus legszélsőségesebb képviselőjeként számon tartott mester egész életműve kibontakozik e festményeken. Az szinte természetes, hogy a dantei Pokol megjelenítésénél Dali sajátos megfogalmazású szürrealizmusa uralkodik. (Mintha Dali ecsetjére írta volna a költő e sorokat: „Emberek voltunk, s fává kelle lennünk”, vagy ... „Arcát igazi ember arcának hinnéd — De teste végig kígyó teste innét.”) A Purgatórium énekeiben már inkább a művész fantáziadús rajzi bravúrja dominál A Paradicsom illusztrálása meg szinte a reneszánsz hagyományt követi, tele árnyalati, rajzi finomsággal, lírával. Ez a száz Dante-illusztfá- ció arról győz meg bennünket, hogy Dali fantasztikusan nagy művész, aki mélységes alázattal szolgálja az írott szöveget, s századokat tud átfogni, közelhozni egymáshoz. K. M. Túl a nyelvművelésen „Ha valamely nemzetre érvényes, hogy »nyelvében él a nemzet«, akkor az ránk, magyarokra mindenképpen- az. Nyelvünknek is köszönhető, hogy 1100 év után is él, virágzik nemzetünk. Óvjuk nyelvünket, s tanítsuk a szép, tiszta beszédre a fiatalokat is! Ezt segítse a család, az iskola, a hírközlés, az irodalom és a művészet.” Nem valami nyelvészeti tanácskozáson hangzott el a fönti beszédrészlet, hanem a párt XIII. kongresszusának beszámolójában. Gondolom, a nyelvészek nagy örömére. A Hazafias Népfront beszéd- és magatartáskultúrával foglalkozó munkacsoportjának örömére pedig egészen biztosan. Egyik számvetésüket egyenesen vele kezdték: a nyelv, a nyelv- művelés, íme, a politikának is fontos. A kultúra része, a kultúra pedig áthatja az egész emberi életet. Van például munkakultúra, az pedig egyáltalán nem mellékes a termelésben, s itt már igazán a sűrűjében vagyunk. A népfront munkabizottsága is a kultúra szót, viseli nevében: „beszéd- és magatartáskultúrával foglalkozó munkacsoport”-nak hívja magát, s ezzel jóval túllép a jó öreg nyelvművelés s a nyelvészet bármennyire is fontos, de mégiscsak kimért, szűk területén. Ezzel ugyanis — ha jól értem —, azt akarják érzékeltetni, hogy először is: a nyelvnél, több a beszéd, mert az már érintkezési eszköz, mégpedig szemtől Szemben; másodszor: hogy ha a hangos nyelv, a beszéd érintkezési eszköz, akkor a viselkedésé, a magatartásé, az erkölcsé is; harmadszor pedig, hogy a magatartás a kulturáltság függvénye, egy- egy emberben pedig a különböző kulturáltság erősen összefügg egymással, sőt feltételezhető, hogy kölcsönösen, szorosan határozzák meg egymást. Ezért tetszik nekem a munkabizottság neve. S ezért tetszik egyre kevésbé az az ezoterikus, laboratóriumi nyelvőrködés, amely részletekben vész el: kukorica vagy tengeri, hangsúlyos vagy hangsúlytalan ejtés mellékhangsúllyal. Tudom, hogy ez mind-mind jó tudnivaló; magamat is sért a szó végét fölkapó hangsúly, ám amikor már évek óta úgy tetszik, hogy csak ez a fontos, akkor valóban egyre kevésbé tetszik a a mostani nyelvművelés, amely ráadásul még túl udvarias, túl nyájaskodó is. Egyelőre nem tudom a receptet, csak annyit: nem a nyelvet, mint különálló világot kellene művelni, hanem az író, a beszélő embert. Szóval, a nyelvet nem csak a nyelvészet tárgyának tekinteném. Fehér László
