Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-19 / 299. szám
1987. december 19., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A FIATAL MŰVÉSZEK STÚDIÓJÁNAK KIÁLLÍTÁSA AZ ERNST MÚZEUMBAN Alkotói szabadság Nemzeti múltunk megbecsülése Szinte egymással versenyeztek a megyék és a városok a felkészülésben. Hívták a vendégeket, hogy megmutassák: mit tettek helyi erőből és országos segítséggel a műemlékek védelméért és helyreállításuk terén, összegyűjteni is érdemes az ország különböző tájain készült meghívókat — noha egyik sem kiállításával hivalkodik, tekintettel az enyhén szólva szerény anyagi lehetőségekre —, mert együttesen korunk történetének egyik fejezetét alkotják. A sok szomorú, csüggesztő híradás mellé némi optimizmust sugároznak. Pedig nem is újdonságokról van szó. Éppen ellenkezőleg: nemzeti múltunk megbecsüléséről. amit az Országos Műemléki Felügyelőség várbeli székházában rendezett kiállítás jelszava fejez ki a leghívebben: „Három évtized — tiz évszázadért”, Hivatalosan múzeumi és műemléki hónap volt 1987 októbere, ezúttal azonban „műemlékibb" lett a rendezvénysorozat. Talán azért, mert harmincéves a műemléki felügyelőség. Erről mégis kevesebb szó esett, mint a jelszó második feléről: a magyar történelem évszázadainak épített tanúiról, a műemlékek múltjáról és jövőjéről. Négynapos tudományos ülésszakkal kezdődött a hónap. Egyik előadója Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára volt, aki hangsúlyozta : a műemlékvédelem az egészséges nemzeti tudat formálója, s ez a nemzeti tudat magunkért van, de nem mások ellen. Vita is kibontakozott. Az egyik előadó passzív tevékenységnek nevezte a műemlékek védelmét, a többiek tisztázták a fogalmakat: ha nem is új épületeket alkotnak a műemlékvédők, de a történelmi emlékek helyreállítása és a mai élet szolgálatába állítása nagyon is aktív cselekedet. S hogy ez így van, sok minden bizonyította. Csupán néhány példa: Pácin községben helyreállítva megnyílt a volt Mágochy-kastély, otthont adva a Bodrogközi Múzeumnak. A Tolna megyei Grábócon ugyancsak ünnepélyes külsőségek között adták át a görögkeleti szerb kolostortemplomot, amelynek falait már korábban rendbe tették, most az ikonosztáz restaurálása fejeződött be — a céltámogatásként kapott összeg keretein és a tervezett határidőn belül. Mátraszőlős községben a maga idején hazánkban pá- íatlan, a kor nyugati divatját követő, 1669-ben készült oltárt restauráltak a katolikus templomban. Az oltár újfaszentelését a váci püspök végezte. Egy nappal később adták át új rendeltetésének Gyöngyöshalász községben a volt I-laniss-kúriát, amelyet — a műemléki felügyelőség támogatásával — a helyi termelőszövetkezet állított helyre. Tiszacsécsén a református templom helyreállítása fejeződött be... Korántsem véletlen, hogy az elkészült és újrahasznosított épületek nagy többsége korábban egyházi célokat szolgált (s ahol volt rá igény, mint például Grábócon, Mátraszőlősön és másutt, ezután is vallásos szertartások folynak falai között), hiszen régmúlt századokban ezek épültek a legtartósabb anyagokból s a legutóbbi időkig rendeltetésüknek megfelelően használták az épületeket. De sok olyan is van az országban, amely már évtizedek óta gazdátlan: zsi - nagógák, ahonnan a hívőket deportálták, evangélikus templomok ott. ahonnan a németajkú lakosság többségét kitelepítették. S ezeken kívül is akadnak itt-oct templomok, amelyek körül elnéptelenedett az egyházközség. Ezek megmentése és helyreállítása is sürgető feladat. A hangsúly itt az is szócskán van. Mert olyan műemlékek sorsa is megoldatlan, mint a híres jáki templomé, vagy Fót község katolikus templomáé, amelyet a Károlyi grófok megrendelésére Ybl Miklós alkotott. Sorra kell keríteni sok köztéri szobrot, továbbá egész sor várat. Az utóbbiak közül jelenleg csak a hollókői és a cseszneki rendbetétele szerepel a programban, de folyik már a munka az ozorai várkastély, a sárospataki és egri várban — hogy csak a történelemből talán legismertebbeket említsük. Mindezt úgy — s ebből, a magyar műemlékvédők jottányit sem engednek —, hogy teljesüljön a hármas követelmény: hitelesség, didaktikus értelmezhetőség és egységes megjelenés. — Ehhez a munkához csak alázattal lehet nyúlni — mondja dr. Fejérdy Tamás, az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatóhelyettese —, ne a felújító kezenyomát mutassa a helyreállított műemlék. hanem az eredetit. Ilyen gondolatok (és tevékenység) jegyében telt az idén nemcsak október-november. Elkezdődött augusztus végén Pécsett a XIV. országos műemléki konferenciával, amelynek alkalmából Somogyi László építésügyi és városfejlesztési miniszter a mű^p lékvédelem „veteránját', Kisléghi Nagy Istvánt és Lipták Irént, a budapesti műemlék-helyreállítások volt vezetőjét egész életművéért, Kistelegdi Istvánt Pécs belvárosának rehabilitálásáért tüntette ki, s úgy folytatódott, hogy — bár ez lehe- tetet véletlen egybeesés — népes magyar küldöttség képviselte hazánkat a Műemlékvédelem Nemzetközi Szervezetének VIII. közgyűlésén Washingtonban. Azután következtek a hazai rendezvények, avatások és átadások, amelyeknek hosszú sora nem ért véget az ősz elmúltával. Ha némelyik kevesebb ünnepélyességgel, alkalomhoz kötöttség nélkül is zajlik, a műemlékvédelemnek mindegyik emlékezetes eseménye. S mind több helyi erő kapcsolódik be. Aktívan működnek a megyei műemléki albizottságok, anyagilag hozzájárulnak vállalatok, szövetkezetek (nem egészen önzetlenül, ahol és amikor szükségük van vagy legalábbis hasznosítani tudnak helyreállított műemlék épületeket, kastélyokat), az Országos Műemléki Felügyelőség is végez olyan munkákat, amelyekből bevétem van, s ezt újabb műemlékvédő tevékenységre tudja fordítani. Egyszóval: a műemlékvédelem mindennapi munkává, költséges, de népszerű feladattá vált. Csak remélni lehet, hogy így lesz ezután is. Ha túl is vagyunk a felügyelőség harminc évén, a tíz évszázad változatlanul kötelez ... Várkonyi Endre Eljött a 2105. év. A Gyü- mölcselegybelegyitő Kombinát műhelyvezetője, Pantye- lejkin úgy kezdte a napot, mint máskor: körbejárta az üzemi helyiségeket. Gazda módjára alaposan megszemlélte az uborkakészítő félautomaták hosszú sorát. Megnyugvással látta, hogy a dolgozók rálépnek egy pedálra, és a legfrissebb uborkák repülnek ki egymás után a gépből. Egy fiatal munkás, Jeremin a munkapadon éppen sárgarépát esztergált. Balra feküdtek afélMekkora botrányok voltak húsz éve a Stúdió kiállításai körül! De még egy évtizede sincs, hogy kisebb fegyelmivel toroltatott meg a Magyar Nemzeti Galéria márványpadlózatának használt buszjegyekkel való beszúrása. Most viszont „azt mondják, majdnem mindent szabad” — írja a katalógus előszavában a kiváló, komoly és nagyon egyéni művész, Bukta Imre. De „hát mit kezdjünk ezzel a szabadsággal, éppen most?” Somogyi Tamás: Együtt Bizony több tekintetben hátrányos helyzetű ez a mai fiatal művésznemzedék. Az állam lényegében levette róla a kezét — nem szándékozik túl sok pénzt költeni művészeti beruházásokra. Nincs is neki, meg rájött, hogy nem is érdemes. (Hiszen már a 20-as, 30-as években is tudták a politikusok, hogy a propagandának sokkal hatásosabb eszköze a film, mint Müller Árpád: Haarlem kész termékek, jobbra egy ládában pedig az elkészültek. Pantyelejkin kezébe vett egy sárgarépát, egy sublerrel megmérte, majd megízlelte, és elégedetten így szólt: — Nagy vagy, Jeremin, nagy vagy. Neked feltétlenül szolgálati előlépési kell adni. Ezentúl répakáposztát fogsz esztergálni vagy az egész brigáddal cukorrépát. Az ablaknál néhány munkás figyelmesen tanulmányozta a tervrajzokat, majd összeszedték a káposztafejeket. például a monumentális szobrászat. (A fiatal művész, aki — hogy az egzisztencializmus találó kifejezésével éljünk — most szabadságra ítéltetett, a „lássuk, uramisten, mire megyünk kettőn” módján reagál: olyasmit alkot, amit akkor se nagyon lehetne támogatni, ha „állam bácsi” akarná, hiszen mit kezdjen például a He- jettes- Szomjazók (így, j-vel) elnevezésű kis művészcsoport bejárati installációjával, mely főként brutálisan ábrázolt meztelen nőalakokból áll, iskolai rajzpapiron, vízfestékkel megfestve? Még jó, hogy nem kevés akasztófahumorral odaírták: az ábrázolt személyekhez való hasonlóság a véletlen műve. Természetesen bőven akad hagyományos, azaz fakeretre feszített vászonra készült festmény. Jellemzőjük többnyire az „új-vadság”, a „neo- expresszionizmus”, vagyis a piros, a kék, a sárga, a lila stb., a lehető legpirosabb, és legkékebb és így tovább. A Vadak művészcsoportjának neve a század elején úgy született, hogy egy neore- neszánsz szobrocskára azt mondta egy kritikus: íme, Donatello a vadak közt, Demeter Zsuzsa rembrandtos festésmódú, de amatőrfotó- szerű képkivágású portréi is Szirtes János: Hajnal — Figyelmesebben dolgozzatok — jegyezte meg Pantyelejkin —, már megint nem a kijelölt helyen vannak a káposztatorzsák. Aztán Pantyelejkin a banánkészítő gépsor futószalagjaihoz ment. A szalagon párologva jöttek a sokméteres banánok, s ezeket egy speciális szerkentyű vágta normál méretű banánokká. Ezeket aztán munkásnők csomagolták citrom- és narancshéjba. A sarokban néhány óriási doboz állt, amelyeket hagymaszárakkal tekercseiigy allnak itt a harsogásban, mint félénk képviselői a hagyománytiszteletnek. „A zsi- valyban megsiketül a lelkiismeret”, írta Vajda János valaha, és valóban az ember hajlamos kétkedni a színeket fokozó indulatok komolyságában. Az új-expresz- szion izmus viszonylag tűrtek körül. A futószalagon egyre-másra jöttek a körték, a sárgadinnyék, az ananászok ... Pantyelejkin még egyszer körülnézett, és a dolgozó- szobájába vonult. Öntözőkannát fogott, ' és locsolni kezdte az igazi paradicsomot. Saját maga számára termesztette egy ládában az ablak mellett. Aztán egy uborkát kotort elő, amely az ő telkén levő üvegházban ért meg, s mindkét végét lereszelte. És olyan jóízűen ropogtatta, hogy még a szemét is becsukta. iwizser Lajos {ordítása l’ollacsek Kálmán: Kiállításon tós divat, mi „enyhén szólva degeneráltan reszketünk egy- egy külföldi (nyugati) kiállításért, akár egy bazárban legyen is az” (ismét Bukta Imrét idéztem). Húsz évvel ezelőtt a lehetőség kevésbé volt gyakori; de utólag úgy tűnik, enn^k !s volt haszna. Mint ahogy haszna volt annak is, hogy a művészeti információkért valósággal küzdeni kellett. Ma szinte zúdulnak az érdeklődőre. Épp ezért a fiatal művészek mintha rühellnék az egész múltat, úgy ahogy van. Somogyi Tamás Együttjén Meu- nier zsákolója és a belvede- re-i Apollón támolyog a részegek pózában. Vasvári László Sándor Az ébredés rémei című kollázsán ott az egész művészettörténet képi „idézetként”. Nyilvánvalóan egyfajta teher a múlt, legyőzendő örökség — csak tudnám, miért? Még az ösztönös tehetségű Bukta is birkózik vele; Férfi hermelinnel című szobra valamiképpen a leonardóí hermelines hölgyre céloz. (Ha ugyan nem szóvicc az egész, mint Szilágyi Szilárdnál a Noémi bárkája cím.) Lehet, hogy öregszem, lehet, hogy hülyülök, lehet, hogy végképp kitört belőlem a konzervativizmus, sőt végső soron az sem lehetetlen, hogy van valami igazam — egyre inkább úgy tűnik fel nékem, hogy a múlt bátor fel- (vagy inkább fenékbe) rúgása egyre kevésbé dicsőség. Hogy az új technika nem jelent önmagában új mondanivalót, s ha egy videofilm provokatívan unalmas, az még nem a jövő zenéje. Hogy ama bűnösnek kikiáltott irodalmíság elvetése ön-, csonkítás. Hogy például Romvári Jánostól a Buda és Pest halála, mely szőrös és lecsupasztott bőrökből, aranyozott gallyakból, ácskapcsokból és egy ausztrál-néger gyártmánynak tűnő dárdából áll, n^gy értékű alkotás, többek között azért, mert közvetlenül értelmezhető mondanivalója van. Hogy Stössei Nánda modern művész, jóllehet számos múlt századi elemet használ. És végül, be kell Valljam, azt hiszem: a „progresszív”, melyet mint jelzőt a vezetőség a válogatásnál célul tűzött ki maga elé, igen labilis, mondhatni, link tudományos terminus. A nevek felsorolása itt fölöttébb esetleges, de mint a katalógus is jelzi, sok fiatal „menő" elegánsan távol maradt. Mindenesetre érdekes tárlat ez, de nem hinném, hogy korszakalkotó a Stúdió történetében. Az egyébként is Pesten járónak érdemes megnézni, de csak ezért az utazzon ide, akinek sok ideje van. Székely András .......... AZ ARANYKOR
