Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-19 / 299. szám

1987. december 19., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Jó szerencsét Ha 3 GJ Lehetséges, hogy valójában tizedes, vagy százados a katonai rendfokozata, az én sze­memben régóta tábornok. A rövidhullámon HA 3 GJ, az ultrarövidhullámon HG 3 GJ hívójelű Turjányi József (akit éppen a hívó­jelek után Géza Jánosnak nevez mindenki, akiinek valami csekély köze van a rádióama­tőr-mozgalomhoz), az elmúlt 20 évben 50 ezer alkalommal 211 országgal teremtett rádiós kapcsolatot, s összesen 500 rangos oklevél díszíti QTH-ja (rádiós nyelven ott­hona) falát. Ezeket a bekeretezett emlékla­pokat nevezetes versenyeken szerezte a há­zigazda. A „dolgozni a világ összes államá­ban” elnevezésű versenyben például a 21 megaherz kategóriában 1974-ben első lett Európában. Ezt a tényt az Egyesült Államok amatőr rádiós szövetsége által küldött dip­loma igazolja. A „Dolgoztam a világ összes zónájában” feliratú oklevél arra emlékeztet, hogy „Géza János" mind a 40 zónában ta­lált beszélgetőpartnert, s a „100 szovjet me­gye” orosz feliratú diplomát pedig egy Béke világversenyen nyerte — 24 óráig tartó mun­kával. Az északitól a déli sarkig minden ál­lamból, Észak- és Dél-Amerikából, Üj-Zé- landból, Japánból, Kínából (nemrég) és hosz- szan sorolhatnánk még azokat az országokat, világrészeket, szigeteket, ahonnét a siófoki QTH-ba úgynevezett visszajelző lapok ér­keztek. Ez a QTH egyébként egy tökélete­sen felszerelt rádióamatőr-állomás, hatalmas antennarendszerrel, mellyel a világ bárme­lyik pontjával, a nap bármelyik szakában kapcsolat teremthető. Hírek, információk ér­keznek ide a világból, s valaki itt (férj, fe­leség, gyerek, nagyanya) mindig figyeli a jelzéseket, s ha szükséges — például segít­ségkérés esetén — azonnal továbbítja az üzenetet. Turjányi József az amatőrrádiós mozga­lom kiváló sportolója (a felesége „érdemes sportoló”) 57-szeres magyar-, kétszeres Eu- rópa-bajnok, és a világbajnokság 8. helye­zettje. Ezenkívül az ország egyik legjobb (ha nem a legjobb) MHSZ amatőr rádiós klubjának alapítója és vezetője, országos, sőt európai éter- és gyorstávírász versenyeken kimagasló eredményt elért csapatok felké­szítője, edzője, magas rangú katonatisztek egykori tanítója, nevelője, ugyanakkor az önzetlenség, a bajtársiasság (az ö esetében ezt a katonai kifejezést érzem a legfonto­sabbnak) ritka példája. Gyökerei siófokiak, illetve külső-somogyiak. Édesapja Váradi Adolfnál és Szűcs Menyhértnél tanulta a vízvezeték- és villanyszerelő szakmát; ma egyik mesterének, a nyilasok áldozatának tér, a másiknak, a 19-es kommunistának ut­ca viseli a nevét Siófokon. Apai nagyapja 1919-ben a Vörösőrség nyomozója volt (a pecséttel s a Jancsik Ferenc aláírásával hi­telesített igazolványa ma is megvan), any­jának nagybátyja pedig az internacionalista író: Karikás Frigyes. Apja 1940-ben bevo­nult a háborúba; anyja szakácsnő volt egy siófoki panzióban, s egy ideig dada Érsek­újváron. A nyilasok hatalomátvétele után már ismét Siófokon, a halálfejes „testvérek" a szeme láttára lőttek tarkón egy köztiszte­letben álló kereskedőt és egy öregasszonyt. Apja 1947-ben tért haza a fogságból, ahol antifasiszta iskolát végzett, majd itthon a rendőrséghez nevezte ki tisztnek az akkori belügyminiszter, Kádár János. Később át­helyezték a határőrséghez, és irány Letenye. A család elutazott bútorostul, mindenestül, és pár hónap múltán ismét utazniuk kellett, Letenye után Lenti következett, azután Nagyatád. Majd különböző kisebb és na­gyobb települések a szépséges Dráva men­tén, mely abban az időben híján volt min­den szelídségnek. Naponta dördültek el a fegyverek, csaknem minden éjszaka riadó volt, s a határőrök vélt és valódi kémeket kerítettek kézre vagy futamítottak meg. A háborút járt, sokat próbált katona idegei sem bírták sokáig az állandó feszültséget, nem szólva a vándorlás gyötrelmeiről. 1953- ban leszerelt, és családostól visszaköltözött Siófokra. Nem fogadták virágesővel. A MAHART-nól helyezkedett el matrózként, majd különböző vizsgák után (és évek múl­tán) jutott előbbre, egészen a parancsnoki posztig a hajón. Lakásuk nem volt. Albér­letben laktak évekig. — Amikor az apám határőr szolgálata vé­get ért, én is befejeztem az általános isko­lát — mondja Turjányi József. — Akkori­ban minden újságban benne volt: „Fiatalok, jelentkezzetek vájár tanulónak”. Meg kell hagyni, igen jó propagandát csináltak ennek a nehéz, de nemes szakmának. Ott a he­lyem, gondoltam, és elmentem Várpalotára felvételizni. Súlyemelés volt, meg más effé­le erőt, állóképességet próbáló gyakorlat. Fölvettek. Megkaptuk a szép bányász ruhát, s az első kimenőn már abban feszítettünk. Gyanútlanul nézelődtünk a még ismeretlen utcákon, a kocsmák tájékán. Egyszer csak ránk törtek a helybeli vagányok. Záporoz­tak a pofonok, én is kaptam egy akkorát. hogy átrepült a sapkám a kőkerítésen, s ha nem ugróm utána, többet is kapok. Megté­pázva kullogtunk haza. Másnap észrevettem, hogy a tornateremben ökölvívók edzenek. Azonnal jelentkeztem. Hamarosan úgy bok­szoltam, hogy 100 mérkőzés közül hetvenet kiütéssel nyertem, ugyanakkor úsztam, ej­tőernyőztem és megkaptam a vitorlázó re­pülős kiképzést is. Mindezt kemény fizikai munka mellett csináltam. (Másodévben már elég tekintélyes időt töltöttünk a bányában.) Az úszásban is volt esélyem, egész jó idő­eredményeket úsztam, de vájár szokás sze­rint sokat söröztem (le kellett öblíteni a szénport), s ez nehézkesebbé tett. Az öklö- zés viszont nagyon ment. A jobb kezem bor­zasztó erős volt a sok edzés és a fizikai mun­ka következtében. Nos, egyszer a kocsmák környékén összeakadtam azzal az ifjú em­berrel, aki az első kimenőmet megkeserítet­te. Azonnal megismert ő is. Megrémült sze­gény. alig tudta visszafojtani a könnyeit miközben az akkori szellemnek megfelelően agitációs beszédet intéztem hozzá. Elmagya­ráztam neki, hogy mi, „bevándorlók” miért jöttünk Várpalotára, hogy a bányászok mun­kájára milyen nagy szüksége van az ország­nak. A fiú, aki feltehetően állandóan a meg­semmisítő balegyenest várta, nem valószínű, hogy megfelelően tudott összpontosítani mondanivalóm lényegére. 1955-ben szaba­dultam. Napi 8 órás munkaidőben 17,5 csil­le szén volt a norma. (Egy csille 7 mázsa szenet tartalmaz, ennek az ára akkoriban körülbelül 300 forint volt.) Egy műszak alatt a vájár mintegy 5300 forint értékű szenet küldött a felszínre, s havonta 3500-at kere­sett. 1956-ban kitalálták, hogy legyen 2 csil­le szén a norma. Ebből egy az államé, eggyel pedig szabadon rendelkezik a bányász. Ez napi 300 forintot hozott. Egyszer csak pla­kátok jelentek meg az utcákon arról, hogy szén híján fáznak a gyerekek az iskolában. Hamarosan Visszaálltunk a 17,5 csillére. 1956-tól Siófokról jártain a bányába. Biz­tosan sokan emlékeznek még a „fakarusz” járatra . .. Siófokról, Ádándról, Siójutról, Ságvárról és Nagyberényből vitte a busz a bányászokat Várpalotára. Katonaság. Pdlkövei Pista bácsi, régi rév­fülöpi révész (apja barátja) hozta a bort a regruta-búcsúztatóra, a bányától 6 ezer fo­rint bevonulási segélyt kapott. A Magyar Szabadságharcos Szövetség és a Kozsedub The Japan Amateur Radio League hí un j au repülőklub tagja volt, az ANT 2-es gépet töviről hegyire ismerő, ejtőernyős kiképzést is kapott lelkes ifjú megkezdte tényleges idejét légvédelmi tüzérként. Eltelt egy fél év, mire valaki felfedezte, hogy „vágja” a morze abc-t. Ettől kezdve híradós lett. — 1949-ben egy Pajtás-kalendáriumban megjelent a morze abc. Érdekeit, tehát meg­tanultam. Mint sok mást is, ami érdekelt. Amikor híradós katóna lettem, éjszakákon át tanultam az elektronikát és a matemati­kát. Vezetékes rajparancsnok lettem, dróttal és drót nélkül is dolgoztam. Egy nap szólt a hírfőnök, hogy kíváncsi a morze-tudomá- nyomra, mert távírászverseny lesz ... A hadseregversenyen elromlott a magnó, helyette én adtam a jeleket a versenyzők­nek. Ez is elég nagy feltűnést keltett. Kap­tam érte egy aktatáskát. A következő ver­senyre föl kellett készítenem egy csapatot. Éjjel-nappal gyakoroltunk, és megnyertük a hadsereg-bajnokságot. Fölkerültem Pestre, és mohón tanultam. Technikumot végeztem, különböző vizsgákat tettem le, közben magam is tanítottam. Ka­tonáskodásom idején (természetesen tovább szolgáltam), majd a siófoki MHSZ-klubban sok kitűnő rádiós szakembert neveltem, köz­tük (erre különösen büszke vagyok!) tizen­két fontos beosztású tisztet a néphadsereg­nek. Klubunknak nyolcvan tagja van (leg­alább még egyszer ennyi a szimpatizáns), köztük sok a fiatal. Az a legnagyobb élmény számomra, amikor egy általános iskolás gye­rek leül az adóvevő mellé, és egyszer csak élkezd mondjuk egy új-zélandi emberrel beszélgetni. Utána pedig elmegy a verseny­re, és aranyérmet hoz haza. Még valamit a legkedvesebb élményeim közül... 1970-ben a Lenin centenárium al­kalmából ismét szólított a hadsereg. A bu­dapesti Járműipari Szövetkezet által készí­tett Lenin páncélautó parancsnokaként be­jártam az országot. 9 hónap alatt 15 ezer kilométert tettem meg, s minden kilométer után rádióösszeköttetést teremtettem. Út­közben ötezer ünnepségen vettem részt, s mintegy hatvan újságcikkben emlékezett meg a sajtó erről az érdekes vállalkozásról, (öt év múltán Somogybán ismét én vezet­tem a páncélautót.) Az újságcikkeket eltet­tem. A gyűjtemény az MHSZ siófoki köz­pontjában kap majd helyet (ahol egy kis múzeumot szeretnénk berendezni a Magyar Honvédelmi Szövetség 40. évfordulója alkal­mából) sok más, a rádióklub történetét be­mutató dokumentum mellett. . Feleségét, Zsuzsát (HA 3 GQ) természete­sen az éterben ismerte meg. Néhány QRX (éter-randevú) után személyesen is találkoz­tak, és azóta együtt „forgalmaznak”. Fiuk. a nyolcadikos Tamás egyelőre az úttörő kor­osztály megyei bajnoka. Neki még nincs egyéni hívójele. Szapurii András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom