Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-16 / 296. szám
1987. december 16., szerda Somogyi Néplap 5 BARÁTSÁG HlDDA NEMZETKÖZI FOTÓKIÁLLÍTÁS Kultúránk, közművelődésünk mostani helyzetében szinté példátlan az az anyagi póttámogatás, amellyel a kormányzat megállította a íilimterület viszonyainak romlását, sőt az átszervezések révén — önálló stúdió- vállalatok létrehozásával, a műfaji kiváltságok eltörlésével — további alkotóenergiákat sikerült fölszabalíta- ni. Játékfilmek és dokumentumalkotások immár bármelyik stúdióban készülhetnek; . az alkotótevékenység s a technikai megvalósítás — a szolgáltatás — szervezetileg is elkülönült. Jelentékeny reformok várhatók a közönségkapcsolatok — a terjesztés — dolgában is. Egyre nagyobb teret hódít a hagyományos celluloidszalag mellett a képmagnózás, a video, amely a formanyelv megújulását ígéri, s jelentős alkotók „esküsznek rá” máris, nem beszélve arról az új „népművészetről”, amely a video körül kialakulóban van ország- és világszerte. Nemcsak nézik a kazettákat, hanem meg is töltik sajátos tartalommal — így volt ez az amatőrfilmezés elterjedésével is. Az már most a kérdés: hogyan válaszol a magyar film, a magyar filmművészet a lehetőségek, körülmények imént vázolt átalakulásaira, hozzávéve mindehhez a nagyiközönség szinte már türelmetlen igényét a napi megélhetés fáradalmadért kárpótló, minél felhőtlenebb szórakozás iránt. Segítené az ésszerű válasz megfogalmazását szociológusaink számos javaslata. Ezek közül az egyik legérdekesebb arra biztat, hogy a sajátosan nemzeti mondanivalót kifejező magyar filmművészet, filmgyártás az értők viszonylag szűkebb körét célozza meg, a klub- mozihálózat néhány tízezres nagyságrendjében. A tömeg- szórakoatatást pedig a nagy, nemzetközi szuperprodukciókra kellene bízni; ilyenekben mi, magyarok is részt vehetnénk, s akkor a nyereségből is csurranna- cseppenne valami, hiszen a művészfilmgyártástól anyagi haszon — a mi méreteinkben — aligha várható. S végül figyelembe kellene venni a lejátszódó „elektronikus forradalmat”, a digitális eszközök rohamos elterjedését, hallatlan népszerűségét, korszerűvé kellene alakítani televíziózásunkat, külön elektronikus műsorokat termelő kulturális „iparágat” létesíteni. Lássuk röviden — olykor az ismertetett szociológiai gondolatmenettel is vitatkozva — újabb filmjeink érzékéltetnek-e valamit a változó feladatok, viszonyok megértéséből? Igen is, meg nem is. Az okvetlenül üdvözlendő, hogy egyre több újabb játékfilmünkben villan föl az Európához, a világhoz viszonyítás mozzanata, ami e művek külföldi megértését, eladhatóságát is jótékonyan szolgálhatja (András Ferenc: A Nagy generáció; Gothár Péter: Idő van, a bemutatás előtt álló Igazi Amerika, Kezdi Kovács Zsolt: A rejtőzködő, Makk Károly: Az utolsó kézirat stb.) E kapcsolódás egy felületes mozzanata — szerencsére — lekopófélben van: a hollywoodi stílus utánzása, mely néhány balul sikerült koprodukcióban is megnyilvánult korábban. De játékfilmjeink többnyire valamiféle köztes tartományt reprezentálnak: nem igazán művészfilmek, nem igazán közönségfilmek. Elvi esélye persze a két kategória egybeesésénék is van, de ez a shakespeare-i teljesség eddig nagyon keveseknek sikerült a filmművészet hazai és egyetemes történetében. Fájó példa, hogy — 'mondjuk Bacsó Péter a maga figyelemre méltó „középfilmjeivel”, tragikomédiáival sem a szakkritika elismerését, sem a művészfitmék méltánylását nem tudta kivívni, miközben széles közönség látogatja — legalábbis a fővárosban — heteken át zsúfolt házakban Bacsó filmjeit (Te rongyos élet, Banánhéjkeringő). Makk Károly, aki a Szerelem s az Egymásra nézve című remekléseivel ugyancsak a művész- és tömegfilm egyeztetésének lehetőségét bizonyította, legújabb munkájában (Az utolsó kézirat) az elbizonytalanodás jeleit mutatja, Kézdi Kováccsal együtt, aki a közéleti bátorság tekintetében mindenképpen elismerendő Kiáltás és kiáltásban (nemsokára láthatja a közönség) meg sem kísérelte Hernádi Gyula címadó regényének stiláris újdonságát filmnyelvi újdonságként fölmutatni, pedig Kézdi Kovács amúgy Wim Wenders-d önuralommal viseli el, ha vaSZAPUDI ANDRÁS ESZMÉLÉS Feri bácsi arca is a nagyon távolinak tetsző múltban derengett eddig, s most egy rozoga csézáról szállt le a ház előtt. Levertnek látszott. Keveset beszélt, és egymás után szívta a maga sodorta cigarettákat. Annál hangosabb volt a nője, akivel a család egyetlen tagja sem rokonszenvezett. Sőt! Valóságos sorscsapásként vették tudomásul, hogy ezután ő is a családhoz tartozik. Bálint bácsi — akinek pedig nagyon igyekezett a kedvébe járni — udvariasan bár, de kimérten beszélt vele (s még a reverendája suhogása is rosszallást fejezett ki), Anna néni pedig szemmel láthatóan alig bírta türtőztetni magát a jelenlétében. A háta mögött senki sem mondta ki a nevét, egyszerűen csak így emlegették: a nő, aki miatt „ez a szerencsétlen Feri tönkreteszi magát”. A kisfiú is viszolygott tőle, mert az álla bökött, mint a férfiaké, s ráadásul dohányszaga volt, mert Cigarettázott. A kisfiú nem tudhatta, hogy Feri bácsi a prépostság gazdaságában magas rangú tisztviselőként dolgozott, s a nő 'ugyanott a kanonokéit szakácsnője volt. „Buci nudlival fogta meg ezt a mamlaszt”, mondogatta Anna néni, mert Feri bácsi nagyon szerette az egyszerű falusi ételeket és ez a nő ott a prépostságnál igyekezett mindig a szája szerint főzni. Amikor a prépost úr tudomást szerzett kedvenc tisztviselője eltévelyedéséről, a nőt kirúgta. Erre Feri bácsi kiköltözött a rendházból, ahol addig kényelmes legénylakása volt, és maga mellé vette a nőt gazdaasszonynak, akiről közben kiderítették, hogy fiatalabb korában egyik dunántúli kisvárosból feslett életmódja miatt kitiltották. A prépost úr vigasztalhatatlan volt. Még a halálos ágyához is odahívatta és megeskette Feri bácsit, hogy nem veszi el feleségül a nőt, aki azonban erősebbnek bizonyult a prépost úr szelleménél és a szörnyűlködő családnál. Miután a papok birtokát felosztották, Feri bácsinak első dolga volt összeházasodni vele. Egyházi esküvőjük nem lehetett, mert a nő elvált asszony volt., — Mintha az ördög jött volna közénk — ingatta a fejét a nagypapa. lamelyik filmjét a nézők értetlenkedve fogadják az útkeresés képi-gondolati talányai miatt. Egy hagyomány folytatódik Mi következik mindebből? Valóban az, hogy a művészfilmalkotó merjen művészfilmet alkotni, vállalva a kockázatot, a szűkebb közönségdimenziókat. S a Szirtes András-féle kísérlet (például: Lenz) ne rekedjen meg a Balázs Béla Stúdió keretei között, hanem áramoljon bele egy fölemelt fejjel működtetett művész- film-hálózatba. De meg le- het-e tiltani — mondjuk — a Bacsó vezette Dialóg Filmvállalatnak, hogy szintén kísérletezzen, mégpedig a föntebb említett „középfilm”, a művész- és közönségfilm együttes irányába? Nyilvánvalóan nem. Annál kevésbé, hiszen e műhelyben érdemleges törekvés mutatkozik arra is, hogy a kedvelt vi- deoműfajt, a klipet celluloidszalagon próbálja ki, a közönséghatás növelése céljából (Tímár Péter: Moziklip). Nem kevésbé bonyolult kérdés a nemzetközi szuperprodukciókhoz való csatlakozás. Mert — a gazdasági nyereségtől eltekintve — nem érdemesebb-e inkább „érintetlenül” venni át efféle külföldi tömegfilmeket? Attól — mondjuk —, hogy a Balatonnál játszódik egy ilyen film, és magyar színészek is szerepelnek benne, változik-e az általa kifejeződő szemlélet, életeszmény? Fölmerülhet: a szocialista országok nem lebecsülendő méretű „belső piaca” is befogadhatna közös tömegprodukciókat, zenés és más típusú vígjátékokat, hiszen a kipécézhető fonákságok rokon természetűek. Csak hát ízlésbeli és olykor ütemkülönbségek vannak, azért közöttünk, és jobb szervezésre, közös érdekeink világosabb fölismerésére, kevesebb régi beidegződésre lenne szükség a szocialista szuperprodukciókhoz. Ami pedig a videót, az elektronikus mozgóképet illeti, itt valóban sok minden remélhető a korán elhunyt Bódy Gábor örökében: Grunwalsky Ferenctől, Dár- day Istvántól s másoktól. Nekünk pedig — a (közönségnek — a várakozás kényelmes pozíciója mairad csupán. Meglátjuk, mit hoz a jövő. 'Kőháti Zsolt A kisfiú egy reggél szinte beleütközött Dénes bácsiba. — Szervusz, kisöreg. — Csókolom, Dénes bácsi. — Rosszul emlékszel... Én Miska bácsi vagyok. A kisfiú zavartan fürkészte a sápadt, beesett arcot. — Nos, hát ki vagyok én? — Miska bácsi — felelte bizalmatlanul, mert egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy ez az ember Dénes bácsi. Régi arca, kétségtelen, teltebb, simább volt, s vedlett vitorlavászon kabátja is idegenül, furcsán hatott, annál is inkább, mert egy feszes katonazubbony aranygombjai és csillagjai villantak elő a hamuszínű múltidőből. — Miért mondja a Dénes bácsi, hogy ő Miska bácsi? — kérdezte nagypapát, amikor kettesben maradtak. Jó ideig nem válaszolt, mintha nem találta volna a megfelelő szavakat. — Mert valóban Miska bácsi — mondta színtelen hangon. A kisfiú nem akart hinni a fülének. Lehet, hogy nem ismeri meg a saját fiát? Vagy talán a nagypapa sem mond igazat?! A gyanú szorongást ébresztett benne, féltette nagypapát a hazugság bűnétől („Jézus itt van, mindent hall és mindent tud”). De hát mi oka lenne a hazugságra?! Szólt: Kétévenként rendezik meg Kaposváron a Barátság Hídja nemzetközi fotókiállítást. Sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy idén már tizennegyedik alkalommal láthatja a közönség a világ sok részéről érkező képeket. A legutóbbi bemutatóra 1184 pályamunka érkezett, az idén már 1734 műből válogathatott a zsűri. A beküldött fotók száma is bizonyítja: a Somogyi Fotóklub Mario Rota (Argentína): Pillanat — Akkor ez a Miska bácsi nem a nagypapa fia, nem a mama testvére és nem az én nagybátyám? Nagypapa erre idegesen fészkelődni kezdett a vesz- szőbőí font karosszékben. — Nem! — felelte szokatlanul hangosan. — Értsd meg, nem! A kisfiú megrendültén hallgatott. Most már biztosan tudta, hogy nagypapa nem mondott igazat. De megérezte azt is, hogy valami titokzatos ok miatt kényszerült hazudni, s ezért nagyon megsajnálta. Lelkifurdalása is támadt, mert ha ő nem nyag- gatja kérdéseivel, gondolta, bűntelen maradt volna. Ezért elhatározta, hogy közbenjár nagypapáért Jézusnál. — Szeretném, ha elmondanánk az Űrangyalát — mondta. Nagypapa már láthatóan megnyugodott, a vonásai kisimultak. — Majd ha estére harangoznak — mondta a megszokott, csendes hangon. — Én most szeretném ... Ha lehetne ... — Hát persze, hogy lehet — sóhajtott a nagypapa, és összekulcsolta az ujjait. — Imádkozzunk szegény Miska bácsiért, hogy mielőbb nyugalmat találjon ezen a világon. Az úrangyala köszönti a boldogságos Szűz Máriát... (Folytatjuk.) hajdani kezdeményezésének rangja van a nemzetköi fotóvilágban. Bizonyítékul nemcsak az argentin, francia, osztrák pályaműveket említhetjük, hanem azt is, hogy a kiállítás történetében először idén Japánból is érkezett kép. S mindjárt olyan, amelyet díjazott is a zsűri. Minoru Daigaku Áhítat című fotója a japán konvenciókra épít, ugyanakkor kompozíciója is megragadja a látogatót. A Barátság Hídja fotókiállítás több évtizedes múltra tékint vissza. Ezért mint minden hasonló rendezvényre, úgy erre is sok veszély leselkedik. Például elsőként említhetjük azt, hogy jól bevált sablonokból építkezik. Szerencsére ezt a mostani alkalommal sikerült elkerülniük a rendezőknek. Bár láthattunk néhány olyan fotót, amelynek láttán határozottan déja vu érzetünk támadt, összességében azonban mégsem ez a jellemző, örültünk, hogy szakított a rendezőség azzal a korábbi elvével, amelynek alapján' valamennyi jó fotót be kívánja mutatni a tárlaton. Míg például az elmúlt kiállításon azzal summázhattuk véleményünket, hogy a kevesebb több lett volna, most azt mondhatjuk: sikerült megtalálni a helyes arányokat. Ilyen mennyiségű válogatás során ugyanis kell tudni lemondani. Lemondani színvonalas alkotásokról, amelyek azonban méltán érdemelnék ki, hogy közönség elé kerüljenek. Talán nem ünneprontás az sem, ha megemlítjük, hogy a Barátság Hídja lassan kinövi a Somogy Képtár bemutatótermét. Tudjuk azonban- azt is, hogy jobb körülményeket másutt sem lehetne biztosítani a bemutatónak. Csaknem három évtizedig jelen lenni egy vidéki város fotóklubjának a világ fotóművészetében, önmagában is dicséretes cselekedet. Éppen ez a sok év hatalmaz föl bennünket arra, hogy eltűnődjünk: vajon mi a szerepe a fotózásnak a kultúránkban, s mi a jelentősége a kiállításnak azok számára, akik soha nem fotóztak művészi szinten. Mindenekelőtt szögezzük le: a fotóművészet századunk legfiatalabb művészeti ágai közé tartozik. Így nem alakulhatott ki olyan egységes jelrendszere, amely nyilvánvaló lehetne a közönség túlnyomó része számára. Ezért van szükség rendszeres bemutatókra, távolabbi fotóklubok tagjainak, más országokban élő művészeknek a szemléletmódját megismertetni a közönséggel. A művészeti ág fiatal korából adódik az állandó kísérletezés. Kevés más terület tudhat magáénak annyi kísérPéler J. (Románia): Békét Kálmán András: Edit létező alkotót, mint a fotóművészet. A imindúntalan fejlődő technikai lehetőségek is segítői ennek. Jóleső érzéssel vettük tudomásul, hogy a somogyiak is állják a versenyt az erős nemzetközi mezőnyben. A Somogyi’ Fotóklubból nyolc alkotó húsz képét láthatjuk a kiállításon, köztük Csonka Béla díjnyertes sorozatát. Nem ünneprontás azonban, ha megállapítjuk: a fotózás mint művészeti ág, csak nagyon kevesekhez jut el. Vannak a világon népek, amelyek fogékonyabbak e műfaj iránt, hazánk sajnos nem tartozik közéjük. Éppen ezért sajnáljuk, hogy a kultúrát szeretőknek nem kiemelt ügye a Barátság Hídja kiállítás. Jó lenne pedig, ha minél többen látnák. S lehet, hogy a fotóművészet jelrendszerével ma még csak ismerkedők is mihamarabb értő látogatókká, potenciális közönséggé válnának. Ehhez azonban nem a legszerencsésebb kiállítási időpontot választottak a rendezők. A karácsony előtti vásárlásokkal terhelt időszakban kevesebb idő jut tárlatok látogatására még azok számára is, akik pedig fogékony befogadói lehetnének a kiállításnak. Ráadásul — amint értesültünk róla — a két ünnep között zárva tart majd a Somogyi Képtár, így januárban tizedikéig láthatják osak az érdeklődők a színvonalas alkotásokat. A Barátság Hídja nemzetközi fotókiállítás krónikájához tartozik még az a katalógus is, amelyet évek óta megjelentet az alkalomra a rendezőség. Megnyugtató, hogy most sem mondtak le erről. Enélkül ugyanis szegényebb lenne a bemutató. Ez a kiadvány már önmagában is bizonyítja: a felgyorsult világban igenis van lehetőség arra, hogy megálljunk — ha csak pillanatokra is — és elmondjuk egymásnak örömeinket, gondjainkat. S amikor rádöbbenünk, hogy ezek mennyire közösek, együtt örülhetünk. Varga István
