Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-15 / 295. szám

1987. december 15., kedd Somogyi Néplap 5 TV-NÉZŐ A BÉKE ÉS SZOCIAUZMUS-bon A nemzetközi együtt­működés lehetőségei Vaszary János emlékezete Nem közép- iskolás fokon Gustav Husák, Csehszlo­vákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának fő­titkára, a Csehszlovák Szo­cialista Köztársaság elnöke méltatja a nagy októberi szocialista forradalom győ­zelmének 70. évfordulóját. A többi között rámutat: az októberi forradalom hetve­nedik évfordulójáról olyan helyzetben emlékezünk meg, amikor az SZKP, az egész szovjet társadalom elfogad­ta és elkezdte megvalósíta­ni a gazdasági és társa­dalmi fejlődés meggyorsí­tásának stratégiai irányvo­nalát, az élet forradalmi át­alakításának programját. Ezen az úton megvalósítják az októberi forradalom el­veit, Lenin útmutatásait, a szocializmus történelmi kül­detését a XXI. század kü­szöbén. Az SZKP-nak nem­csak az a célja, hogy le- küzdje a passzivitás, a pan­gás, a konzervativizmus és a dogmatikus gondolkodás jelenségeit, hanem az is, hogy a társadalmat minősé­gileg magasabb szintre emelje, biztosítsa a szocia­lista társadalomnak a töret­len, dinamikus fejlődését. A szovjet kommunisták a gaz­dasági és társadalmi hala­dás meggyorsításának reá­lis útján vezetik az orszá­got. Emil Hrisztov, a Bolgár Kommunista Párt Központi Bizottságának titkára a Bul­gáriában megkezdett radi­kális reformokról ír. Megál­lapítja, hogy. az utóbbi időkben végképp kimerültek az extenzív fejlődés és a túlzottan centralizált gazda­ságirányítás tartalékai. Űj megközelítési módokra van szükség. A tervezett válto­zások azt eredményezik majd, hogy igen változatos formákat ölt a szocialista tulajdon. A dolgozó kollek­tíva jövedelmét a termékek és szolgáltatások értékesí­téséből származó bevétel képezi majd, a béralap pe­dig a munka eredményétől függ. A szabályozás itt arra épül, hogy a társadalmi munkatermelékenység gyor­sabb ütemben növekedjen, mint az átlagos munkabér. Az egyéni keresetet nem korlátozza semmiféle plafon. A Béke és Szocializmus Prágában tudományos szim­póziumot rendezett „A nagy októberi szocialista forrada­lom és a jelenkor problé­mái” címmel. A folyóirat közzéteszi a vita összefogla­lójának második részét. Ma kézenfekvőbb mint va­laha, hogy a Német Szövet­ségi Köztársaság a maga je­lentős gazdasági, katonai­politikai és ideológiai súlyá­val fontos szerepet játszik Európában és a világban. Nem világhatalom ugyan, de mindenképpen olyan euró­pai hatalom, amely jelentő­sen befolyásolja a világ gaz­dasági, politikai és hadászati problémáinak megoldását. Herbert Mies, a Német Kommunista Párt elnöke megvilágítja, milyen felada­tai vannak ilyen körülmé­nyek között a nyugatnémet békemozgalomnak. Pieter Keuneman elemzi a kommunista és munkás­pártok nemzetközi együtt­működésének lehetőségeit. Bírálva az ötvenés évek és a hatvanas évek néhány idealizált, leegyszerűsített következtetését, megállapít­ja: a kommunisták egységét statikus állapotnak tekin­tettük, ami automatikusan alakul ki, amelyben nincs helye ellentmondásoknak, feszültségeknek. Egyre nyil­vánvalóbbá vált azonban, hogy a mozgalom különböző problémáit illetően az azo­nos állásfoglalások mellett vannak eltérő vélemények is, hogy a nemzeti és a nemzetközi érdekek helyes egyeztetése még várat ma­gára. A testvérpártok kap­csolatainak ez a bonyolult időszaka, amelynek követ­kezményeit a mai napig nem sikerült teljesen leküzdeni, megerősítette: az összefogás­ra, a nemzetközi szolidari­tásra való törekvés, ha do­minál is a kommunista mozgalomban, nem gépiesen érvényesül, nem egyenes irányban fejlődik. Adalberto Minucci, az Olasz Kommunista Párt ve­zetőségének tagja arra a kérdésre keresi a választ, mi okozta a párt vereségét az idei előrehozott parlamenti választásokon. K. S. Vaszary János festőmű­vész, főiskolai tanár, a két -világháború közötti magyar festészet kiemelkedő, sajá­tos arcú egyénisége most lenne százhúsz éves. Kapos­váron született a modern magyar festészet sok sikert aratott jelensége, aki életé­ben kora minden irányzatá­ra fogékonyan reagált. Mű­veinek fő jellegzetessége a mozgás, a szenvedély. Késői alkotásaira az olimpuszi de­rű jellemző. Első nagyhatású műve Va­szary Kolos hercegprímás 1892-es arcképe mellett a modern magyar festészet klasszikusa, a Fekete kala­pos nő arcképe (1894). A fe­kete-fehér színellentétre komponált dekoratív arc­kép már a késői Vaszary- művek életteli nagyvonalú­ságát tükrözi mind kompo­zíciójában, mind festésmód­Szolgalegény Aranykor (1898) jának könnyedségében, mind franciás szellemességében, amely Vaszaryhoz oly közel állt. A századforduló táján az ún. „szegényember-festé- szet” képviselőihez csatla­kozott. Vaszary életművé­ben egészen az első világhá­ború végéig igen jelentős szerepet játszott ez az irány­zat. Századunk első évtizedé­ben az impresszionista elő­adásmód híve lett, vissza­lépve a kilencvenes évek posztimpresszionista kifeje­zésmódjától. Az első világháborúban tudósítóként vett részt. Raj­zai, képei a háború ' lénye­gét, a mérhetetlen, céltalan emberi szenvedést, az értel­metlen öldöklést és pusztí­tást ábrázolják. 1920 őszétől kezdve az új­jászervezett Képzőművésze­ti Akadémia tanára lett, és nagy szerepe volt a hazai avantgarde festők istápolá- sában. Háború utáni művé­szete két korszakra oszlik, a fekete és fehér alapú ké­pek korára. Majd a húszas évek végétől a fekete alapot lassanként elhagyta, és szinte távirati stílusban fes­tette virtuóz könnyedségű, szellemes képeit. Utolsó korszakának képei­re illik leginkább híres mondása^ „A természetből csak kiindulni, vagy arra szuggesztív erővel emlékez­tetni is elég.” Szelleme fiatal maradt 1939-ben bekövetkezett ha­láláig. Művészetének belső ereje, dinamikája közel állt az ifjúság szívéhez éppúgy, mint a közönségéhez. Ké­pei ma is kedveltek Brestyánszky Hona A Magyar Televízió úgy gondolta: nem mehet el em­lítés nélkül József Attila ha­lálának ötvenedik évfordu­lója mellett. Akár nemes tett is lehetne tehát egy emléke­ző műsor; pénteken este azonban mégis egy — a köl­tő elleni — titkos merény­letnek lehettünk tanúi. Más- fél órás vetélkedőműsort lát­hattunk, nem tudni pontosan miért ezen a napon, hiszen december 3-án történt a szárszói szomorú eset, a mű­sor pedig 11-én került adás­ba. Válaszul bizonnyal azt mondanák a szerkesztők: ve­télkedő volt az évfordulón, s a műsort egy héttel ké­sőbb sugározták, hogy a vá­gásokat el tudják végezni. Ebben az esetben viszont könnyen érvelhetnek a né­zők is: ha nem egyenes adás volt a műsor, akkor egysze­rűen nem lett volna szabad adásba engedni. Sok oka van ennek, legfő­képpen az, hogy ez a más­fél óra méltatlan volt József Attilához. Tegyük most túl magunkat azon, hogy a tele­vízió képtelen elszabadulni a vetélkedő „zseniális” gon­dolatától. Évforduló van, ké­zenfekvő hát, hogy az orszá­got meg kell vetélkedtetni. A csapatok összetétele azt su­gallja : elsősorban az üze­mek, gyárak szocialista bri­gádjai kaptak fölhívást arra, hogy részt vegyenek. Lehe­tőséget kellett volna adni ar­ra is, hogy spontán csapatok is szerveződhessenek. így — elismerve a pénteki verseny­zők tudását — színvonala­sabb küzdelemre számíthat­tunk volna. , Mi volt a műsor sikerte­lenségének oka? Elsősorban az, hogy csak­nem komolytalannak vehet­jük az egyes feladatokat. Egy ilyen műsornak kimondatla­nul is célja az ismeretterjesz­tés. Nos, erről akaratlanul is lemondott a televízió. Ha lemondott, hát lelke rajta, de legalább hamis in­formációkat ne terjesztett volna. Például a Szép Szó munkatársai között fölírták a táblára többek között he­lyesen. de alig olvashatóan Remenyik Zsigmondi nevét. Mit gondoljon a néző, ami­kor- Rapcsányi László mű­sorvezető, akinek képességeit meghaladta a feladat, a ne­vet Kemény Zsigmondinak olvasta? S ezt javítás nélkül hagyta a neves szaktekinté­lyekből álló zsűri! Azt már ne is említsük, hogy a verseny szervezése a magyar televíziózás kezdeti korszakára emlékeztetett, amikor minden tapasztalat nélkül vágtak a szerkesztők a legnehezebb feladatokba. Az utolsó versenyszám után Szabolcsi Miklós, nap­jaink jeles József Attila-ku- tatója, a zsűri elnöke kö­szöntötte a győzteseket. Hat­vanezer forintot kapott az első helyezett csapat, s ez jóval meghaladta a teljesít­ményt. Nem a befektetett munkát, mert a versenyzők, valószínű, megdolgoztak azért, hogy tudjanak monda­ni olyan betűvel kezdődő verscímeket, amelyre az elő­ző végződött. A zsűri elnöke viszont ki­jelentette: nagyon tisztelet­reméltó volt a Tiszta szívvel című verseny létrehozása, s ennek igazi győztese a ma­gyar kultúra. Ekkor szomorodtam el iga­zán. Tudjuk, hogy nehéz idők várnak a magyar kultúrára. Olyan helyzetre viszont, ahol nyereségnek tekinthetjük a pénteki József Attila-vetél- kedőt, még a legborúlátóbb pillanatainkban sem számí­tottunk. Ezt a műsort ugyanis nem középiskolás fokon rendezte meg a Magyar Televízió. Jó­indulattal is csak az általá­nos iskolás minősítést sza­vazhatjuk meg. Költőnk en­nél többet érdemelne ... Varga István SZAPUDI AMDRAS ESZMÉLÉS Egy este a temetőből ha­zafelé jövet messziről meg­ismerte Anna nagynénje kö­tényét. Az utcaajtó nyitva volt, s ő már a szobortól ész­revette, s mindjárt szólt is nagyapának, hogy megjött Anna néni. — Az lehetetlen — mond­ta a nagyapa, de a botja mindjárt szaporábban kopo­gott. A kisfiú szeme nem káp- rázott. Az öntözővíz- és pe­túnia illatú udvaron ott találták Anna nénit, Józsi bácsit és Kisannát. Egye­nesen Leöbenből jöttek. A kisfiú nem tudta, hogy Leo­ben Németországban van, s azt sem, hogy Anna néniék a front elől menekültek el a faluból és tulajdonképpen csak most, miután vissza­jöttek, eszmélt rá, hogy mi­lyen régen nerm látta őket. Igaz, mindössze fél év telt el azóta (ezt sem tudta), mégis úgy tetszett, mintha Anna néni kötényének jel­legzetes szabását, mintáza­tát egy meghatározatlan tá­voli múltban, szinte egy másik világban jegyezte vol­na meg a szeme. Ez a köd- del-hornállyal teli világ kis­sé elmosódott, ám jellegze­tes vonású arcokat őrzött meg a számára, s mind­egyik arc egy-egy hangot, mozdulatot, hátteret, sőt kü­lönböző (tárgyakat is fölidé­zett benne. Most áhítattal nézte Anna néniéket, akik ebből a félig valóságos, fé­lig álomszerű világból ér­keztek, s elmondták, hogy csaknem végig gyalog tet­ték meg a hosszú utat Leo- benből Magyarországig. A nagyapa hol mosolygott, hol meg a fejét csóválta, de minden megnyilvánulása ar­ra vallott, hogy örül a vá­ratlan vendégeknek. Anna néni hol hangosan nevetett, hol könnyekben tört ki és hosszan, lebilincselően me­sélt németországi viszontag­ságaikról. Józsi bácsi komo­ran ült, ritkán szólt, olyan­kor is nagyon keserűen. Minden holmijukat ellopták odakint, a rajtuk lévő ru­hán kívül semmijük sincs, mondta. Ráadásul a jegyzői lakásba sem mehetnek visz- sza, mert az állását közben elfoglalta valaki a község­házán. — Az a fontos, hogy ép­ségben, egészségben hazase­gített benneteket a Jóisten — mondta a nagyapa. Egy idő után ismét kivált > egy, a ködbe mosódó arcok közül. Bálint bácsié, aki paptanár volt Pannonhal­mán. A kisfiú nagy izga­lommal várta odahaza, mert a nagyapa megígérte, hogy Bálint bácsi miséjén mi- nistrálhat. Naponta többször is eljátszották a misét; a nagyapa a pap teendőit vé­gezte, ő pedig megtanulta, mikor kell térdet hajtani, fölállni, az ámpolnákért menni, vizet, bort önteni a kehelybe. És bevágta a mi­nistrációt. Ezt meglepetés­nek szánták Bálint bácsi számára, aki, gondolták, bi­zonyára csodálkozik majd, hogy ötéves unokaöccse ilyen nehéz feladattal képes megbirkózni. A nagyapa még az utcán, séta közben is gyakoroltatta vele a la­tin szöveget. Introibo ad al- tare Dei — kezdte a lépcső- imát, mire ő: Ad Deum, qui laetificat juventutem meam. A Suscipiat Dominus saora- ficium kezdetű szöveget ta­nulta meg utoljára, ezt még a nagy nap reggelén is öt- ször-hatszor felmondatta ve­le a nagypapa. Eközben Bá­lint bácsi a két ablak közé függesztett cirádás irámájú tükör előtt borotválkozott; fehér trikót, térdig érő klottgatyát s vaskos lábain fekete egész cipőt és rövid fekete harisnyát viselt. Mez­telen válla rózsaszínű volt és duzzadt az erőtől. A meg­lepetést hűvös tartózkodás­sal fogadta, mindössze egy kimért fejbólintással fejezte ki elismerését. Borotválko­zás közben pedig megje­gyezte, hogy az „ecclesiae” szót nem e-vel, hanem é- vel kell ejteni. A nagypapa közéi az oltárhoz, az első padban foglalt helyet, hogy súghasson, ha valamit eset­leg rosszul csinál, vagy benn sül a szövegben, de nem volt szükség a segítségére. Bálint bácsi méltóságtelje­sen járt-kelt az oltár előtt, ő pedig az egyik párnáról a másikra tette át a vastag misékönyvet, bort, vizet töl­tött a karcsú üvegkancsók- ból a kehelybe. Nem felej­tett el csöngetni úrfelmu­tatáskor, áldozáskor. A mi- nistrálás fényesen sikerült, a mama és Anna néniék nem győzték dicsérni. Ju­talmul megihatta a mara­dék bort, amit a nagypapa vízzel hígított a számára. Délelőttönként kiültek az almafa alá tűhegyesre fa­ragott ceruzákkal, füzetek­kel, olvasókönyvvel. Ha fu- valom járt, megmozdult fe­lettük a lombkorona, s egy- egy sárga alma koppant az asztalon. A. kisfiú írni, ol­vasni, számolni tanult. Egy­szer Anna néni lépett az asztalukhoz és azt mondta a nagypapának, hogy „miért kínozza papa ezt a szegény gyereket, eleget gyötrik majd az iskolában.” Nagy­papát ez a megjegyzés szemmel láthatóan bosszan­totta. — Eszem ágában sincs kínozni — felelte. — Ha azt látnám, hogy nehezére esik, játszani küldenóm. De éppen az ellenkezőjét ta­pasztalom. A kisfiú megértette, hogy Anna néni jót akart neki, ugyanakkor csodálkozott, hogy a tanítást kínzásnak mondta. Ö ugyanis nap-nap után alig várta, hogy nagy­papa átnézze az újságjait, mert ezután szokta íróasz- ' tala jobboldali fiókjából elővenni a tanszereket. Az abc utolsó betűinél tartottak, amikor megtudta, hogy apja örökké abban a világban marad, amelyben állandó a köd és a homály, amelyre, ha visszatekintett, mintha bepárásodott ablak­üvegen nézett volna keresz­tül. Ájult csend, fekete tö­meg, mészfehér, izzó ég, szu­rokfekete koporsó. Hámló templomfal, óriáslombú gesztenyefák, a mama ki­sírt arca, nagyapa csüggedt tekintete. A három me­zei csokron kívül,' amely a kisfiú és húgai árvaságát hivatott jelképezni, semmi dísz a koporsón. Nincs szemfedő, aranyszegély, a papa utálta az effélét. Egy fekete ruhás, csizmás, vas­kos parasztember térdel a koporsó előtt. Mindenki áll, csak ő térdel. A kisfiú, aki most is a nagyapja kezét fogja, szeretné tudni, ki ez az ember. „Együtt harcolt a papával a Piavénái”. So­káig nem tudja levenni a szemét a magányosan tér­deplő, megrendült férfi ar­cáról — később, felnőtt ko­rában is számtalanszor ma­ga elé idézi majd — nagy, barna kezéről, duzzadt uj- jairól, amelyek a fekete ka­lapkarima fölött egymásba fonódtak. Tömjénfüst, latin ének, föl-f ölmoraj ló tömeg, nyitott kripta, s közben a papa térdig ködben, jól ki­vehető arcvonásokkal áll egy vadszőlővel felfutta­tott tornác előtt, mellette' borjú nagyságú komondor; a következő pillanatban hosszú, barna sövénykerítés látszik, előtte motorbiciklit tol a papa, majd éktelen berregés veri fel az utca csendjét, füst gomolyog, a füst fehér és gyapjas, mint Bodri, a láncát csörtető ko­mondor; „gyere kisfiam”, és ott ül már megszokott he­lyén, a motor benzintartá­lyán, azután sötét lesz, nyáresti illatok, holdfény, Rábca-szag: a töltésen mo­toroznak a papa testmelege a hátán, a lábszárát meg­borzongatja a hűvös este, a csillagok cirógatása; a .höm­pölygő homályból újabb és újabb képek, jelenetek vil­lannak elő: a papa fehér ruhában áll a margaréták között a nagypapa udvarán, majd hirtelen a vállához kapja a vadászpuskáját, mi­re két nyúl szinte egyszer­re bukfencezik fel a Ló-ré­ten, a kanális közelében, most meg a műterem óriási ablaka előtt áll festékfoltos köpenyben, előtte állvány, vászon, a kezében széles paletta és ecsetek... A kis­fiú érzi a műterem orrfa­csaró, de mégsem kellemet- let szagát, az ő arcképét festi éppen a ^papa — ret­tenetesen nehéz félóráig mozdulatlanul ülni egy ke­ménytámlás széken — az­után havas, széles kerten vág keresztül, a gyümölcs­fák ágaira vastag hóréteg tapadt; „csak a nyomomba, kisfiam!”, s a hosszú, sárga ház előtt is nehéz hó alatt roskadoznak a fenyők; me­gint . egy langyos lehellettű este: az égen miiló fény­gömb, fénycsík, az udvar­ban nappali világosság, pa­pucsban, pizsamában áll a papa mellett és nézi a tűzi­játékot: repülőgépek bújócs- káznak a fénybokrok között, a hangjuk a dongóéhoz ha­sonlít, mintha sok ezer don­gó dünnyögne egyszerre, majd ismét egy téli pilla­nat, karácsonyfával:- a szo­bában álmos villanykörték, az ablakokon fekete papi­ros; egy délelőtt fekete ru­hás, prémgalléros fegyvere­sek topognak a sárga ház előtt, odabent a nagyszobá­ban a papa föl-alá sétál, pa­pírokat mutat, a nyilasok mosolyogva cigarettáznak és a puskájuk sokkal kisebb, mint egy vadászpuska. A papát agyonlőtték. Ezt mondják. És most kötéllel leeresztik a kriptába. Csak­hogy ebben a koporsóban nem a papa fekszik. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom