Somogyi Néplap, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-21 / 275. szám
8 Somogyi Néplap 1987. november 21., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Már sötétedik, november végi csönd van a gimnáziumnál. Megyünk felszabadulta)!, fogod a kezem, nevetünk, egyszerre lépünk. Néha óvatosan rád nézek — megvagy még? Látom az emberek szeméből, hogy kicsit csodálkoznak, két ennyire „összeillő" emberkét nemigen láthattak még. Te hibátlan külsejű vagy, én szabálytalan. Szinte nevetséges. Megyünk vissza, megyünk a régi iskolámba, te nem ide jártál, te már elmúltál huszonöt, de én csak három éve jöttem el innét. Magyarázom neked, hol mi történt. Látod, azon a pádon annyit nevettem a barátnőimmel, ott, a gesztenyefa alatt szokott bámulni minket az első szerelmem, egy fiú, aki már megnősült, van egy aranyos kislánya, akit .úgy hívnak, mint engem ... Azon az ablakon másztunk ki egyszer öten, mikor a srácok merő jópofaságból ránk zárták az osztályajtót A matektanár látott meg bennünket, elképedve kérdezte: mi történik itt, mit csinálunk egyáltalán? „Tanár úr, kérem, mászunk ... ”' — szólalt meg cérnavékony hangon Edit, aki a legkisebb volt köztünk. Félénk kis hangjára és magyarázatára kirobbant a nevetés. Tudod, hogy régi iskola ez, azt is tudhatod, hogy a többség tényleg szereti. Milyen beképzelten jártam' én is az első gimnazista heteimben, milyen csodálattal éltem át, hogy ez az iskola, más iskola, mint bármelyik, itt híres emberek tanultak, és hangulata van, olyan légköre, mint egyiknek se, sehol. Kopottak a lépcsők, úgy ugráltunk rajtuk, mint a szöcskék. Egyszer sikerült úgy megcsúsznom, hogy utána a kémiaszertárban sziszegtem félórát, mert ott jódozták be a térdem. Amikor visszatértem az osztályba vidám szemek fogadtak, lehajtott fejjel vigyorogtak rajtam, én is derűsen bámultam a tanárra. Szerettem mindenkit és engem is szerettek. Jó volt az osztályunk, természetes voltam, vidám, s ha néha rossz kedvem volt, tízen jöttek hozzám felvidítani, főleg Timi és Tamás. Tamás felhúzta a szemöldökét, és földöntúli hangon, sértetten érdeklődött: „Mondja, hölgyem, ön itt és ránk haragszik? Szégyellje magát!” Tudod, ha arra gondolok, ami elmúlt, gyakran olyan mint amikor elképzeltem kiskoromban, hogy utazom egy habpuha, halványlila felhőben. Elhiszed, hogy mindig boldog voltam? Szerettek otthon, nem nyomtak agyon a rajongásukkal anyuék, úgy neveltek, úgy - törődtek velem pontosan, ahogy kell. Velem voltak a testvéreim, és a barátaim. Nem vagyak se szép, se csúnya, nem vagyok különösebben tehetséges. Szertettek azért, mert természetes voltam, segítettem úgy, hogy az nem érződött segítésnek. Azt mondták, olyan vagyok, mint egy patak, de ezen nem nevetett senki, pedig egy kicsit komikus hasonlat. Látod azt a tablót? Azok ott mi vagyunk. Mi is matrózblúzban voltunk, mégse szabályos a kép. Nézd meg az arcokat, a mosolyokat," nem is kellett volna kiírni, bele egy Petőfi-képet, és máris nevet kapott a szekrény. Azóta minden ünnepkor innen halásszák elő a történelmi arcképeket. Hagyomány lett. Mi csináltuk, a IV/b. Milyen fura, hogy már sosem emlegetnek úgy minket, hogy mi voltunk a rettegett I/b. Elfelejtették, hogy voltunk másodikosok és harmadikosok is. Negyedikes korunkra mindent elnéztek, nem szemte- lenkedtünk, a humorunk diákhumor volt. Jópofa és összetartó társaság voltunk, nem volt már tanár, ;aki úgy emlegetett volna minket, hogy ez az osztály maga a pokol — mint elsőben. Akkor sem lehetett túl rossz a csapat, csak idő kellett, FÉNYES NOVEMBER hogy mi egy osztály vagyunk, látták, összetartoztunk. Ott van az a lány, aki belefulladt a vízbe, harmadikosok voltunk, a hírre olyan sápadt lett mindenki, mint a frissen meszelt fal. Csöndes volt, visszahúzódó, én rángattam mindig mindenhova, mert otthon nem engedték volna semmilyen rendezvényünkre. Szürke egérke volt, de úgy tudott mesélni, hogy délutánokon át hallgattam tanulás helyett. Olyan volt ilyenkor, mint egy látomás. Vártam, hogy másnap, ha bejön az osztályba, odaint felém', vagy mosolyog, mert jól érzi magát, de sohasem tette. Nem bántottuk, csak Vitta csúfolta néha jópofán; nem bántóan, de utánozta. Nem tudom, hiányzott-e nekünk igazán, vagy csak a haláltól való félelem volt bennünk. Ott van a mi osztályunk. Ne, ne menjünk be, úgyis mások vannak bent, mások a falak is. Nem találnám a régieket, és csak bántana. Ez a díszterem. Figyelem az arcodat, mindent értesz, ugyanúgy, látsz mindent mint én. Érdekes. Tudom, hogy te .is szeretted az iskoládat, te is olyan voltál mint én. Köszönöm, hogy úgy látod, amit mondok, mintha osztálytársam lettél volna valamikor. Ez a Petőfi-szekrény. Fogalmam sincs, miért hívtuk így, miért hívták így- még utánunk is, miért lett ez a neve. Csak egyszer tettem Iby András ŐSZI RUBÁIJÁT Hűs pincéinkben a must már kiforrt, öblös hordó őrzi a sárga bort, arany lángot vet a kristálypohár, lesz majd mivel megülni lám a tort. A bokrokat megcsípte már a dér, hull a levél vörösen, mint a vér, fölötted árnyék, sötét varjú száll, bármerre jársz, utadon elkísér. Süt még a nap, de ne áltasd magad, fejed felett a felhő már dagad, fehér pelyhekben hull alá a tél. ha nemsokára méhe meghasad. A hegy mögött az alkonyat leszáll, a tó, ,a nádas sűrű ködben áll, időd lejár, halálszagú a szél, és elsodor majd, hogyha rádítalál. Szirmay Endre NOVEMBERI KÖD Az ágakon néhol van csak levél, lucskos árnyak közt mataf, a szél, egy kölyökkutya fajtáttan vonít, talán a nyárról álmodott valamit, aztán elömlik a szurokfekete csönd, zsibbadt az éjszaka, ájult a föld; csak Te. őrködsz most mindnyájunk fölött, hogy el ne nyeljen a novemberi köd. amíg megismertek minket. Atyaúristen, ilyen sokan vannak már? Megint eljött a fél iskola? — Szabad? — ordította nekem tíz méterről egy langaléta srác, és még utána vagy nyolcán érdeklődtek, megyek-e táncolni. Én? Honnan ismernek, hogy a nevemre is emlékeznek még? Ezek képesek voltak betanulni az összes tabló névsorát, hogy üdvözölhessenek minket, akik eljöttünk ide. Miklósra még emlékszem, üvöltött, hogy benevezett a táncversenyre. Elsápadtam,• te kajánul mosolyogsz, tudod, hogy utálok táncolni. Berobbant a zene. Jó, ilyen undok velem a Miklós, mit tehetek? Nem is megy rosszul. Valaha úgy kellett felrángatni a székről, Tamás átcipelt a másik osztályba, hogy tán- colhi tanítson, nevettem, vo- nogattam a vállam, közöltem vagy huszadszor, hogy niem tudok táncolni, és kész, ne fáradjon Tamás. Míg ő magyarázta a lépéseket, megnéztem a dekorációt. Beszédet kell mondani? Nekem? Most? Miért pont én. Nem készültem, fogalmam sem volt, hogy ezt is kell. Már áldoztam, tánc- veirsenyeztem, pedig igazán nem szép, hogy pont engem neveztek be, botlábamról vagyok ismert. De beszédet? Nevettünk, én is nevettem magamon, az ijedt arcomon, erre tényleg nem voltam elkészülve. A díszterem csodaszép, régi stílusú, sötétbarnák benne az asztalok, a faragott szekrények, a félkörös színpad, az emelvény, a lampionok, Megvontam a vállam'. Na jó, mondtam, és bátran elindultam. Lenéztem vidáman a tanulóifjúságra, a tanáraimra, integettek nekem. Miiért kell megszólalnom, nem látszik rajtam, milyen boldog vagyok velük? — Tisztelt tanulóifjúság! — kezdtem az igazgatónő hangján, hullámzott az elfojtott kacaj. — Mint mondtam: kedves tanulóifjúság! Én is itt tanultam négy évig, de szerintem ezt úgyis tudjátok. Valaki felnyikkant. Elakadtam a beszédben, merev lett az arcom, néztem a Petőfi-székrényt, néztem riadtan. Nem voltam sokszor komoly, meglepődve nézték az arcom. — Itt tanultam... — dadogtam más hangon. — De... én nem sírtam a ballagásunkon sem ..., csak most... én most fogom fel, hogy elmentek az évek ..., Hiszen ez nem is lesz soha többé. Értitek? Potyogtak a könnyeim, valami nagyon fájt. Mikor sírtam én utoljára? Mi van velem? — Dehát miért? Elmentek az évek, nem is fogtuk fel. Nem akarok beszédet mondani! — Elindultam vissza az asztalokhoz, tántorogtam, csupa víz volt a képem. „Milyen aranyos kislány! Kedves kis gyerekhangján mennyire érződik, hogy szerette ezt az iskolát, hogy sír. Tényleg nem láttam sírni a ballagáson őt... ” — mondta Irma néni, a történelemtanárnő. Botorkáltam visszafelé,' rázott a sírás, nem is Miklóshoz mentem vissza. Odaértem a Petőfi- szekrényhez, néztem, néztem, köszöntem neki, megsi- mogattam a zárt rajta, és még mindig jöttek a köny- nyek. Mentem feléd, ott sírtam melletted, és nem szóltál semmit, mert értetted, hogy semmiféle szó nem kell'. Később tánc volt sokáig. Táncoltam veled, már mosolyogtam, fölkért a kémiatanár, aki szemrehányóan emlékeztetett a négy éve folyodékkal leöntött köpenyére, mert ott viháncoltunk a szertárban, és a köpeny az ő legkedvesebb ruhadarabja volt. Újra nevettek, keringőztünk. A tanár válla felett téged néztelek, ültél pontosan azon a széken, amelyiken én szoktam ülni az ünnepélyek alatt. Figyeltél engem olyan arccal, hogy már egészen biztosan tudom, téged kerestelek. Egyszer család leszünk, te, én, a gyerekeink, pedig sohasem akartam nagy dolgokat, csak éppen voltam, tettem valamit. Olyan vagyok, mint a víz- oseppek, olyan egyforma a többivek Szólt a zene, kicsit szédülök. Miért voltál ott akkor azon a riporton te is? Sohasem zavart, hogy nem vagyok szépség, akkor először néztem csúnyán Ildikóra, aki bájosan mosolygott rád. Morcosán ültem, alig feleltem az újságírónak, szívesen megfojtottam volna Ildikót, és te a riport után megszólaltál: — Ugye, szereted a csokifagyit? Ha nem szedeted, akkor is arra hívlak meg, mert itt csak olyat adnak. Mennyit nevettünk később ezen .a meghíváson. Mondtad mentegetőzve, hogy jobbat hirtelen nem tudtál kitalálni, féltél is kicsit, mert olyan arcot vágtam... Megyek feléd, hogy elérjelek. Prekáczkó Agnes Férfifej. Kondor Béla grafikája Szépen magyarul — szépen emberül A módra-kolbásx Jellegű kenyér Amikor az üzletben vásárolunk, elég sokat halljuk, némi sajnálkozást is kifejezve: — Ma csak mód- ra-kolbászunk van. — Ez a kifejezés a gyulai, illetve a csabai kolbász először gu- nyoros, majd megszokott neve lett, mivel nem a valódiról beszélünk, hanem az utánzatról, azaz a gyulai, illeve csabai módra készült kolbászról van szó. Nemcsak az élelmiszerboltokban, hanem az éttermekben is tért hódított ez a szó. Amikor a felszolgáló a mód- ra-ételeket ajánlja, nem gúnyolódik. Épp ellenkezőleg: az étel nem mindennapi voltát hangsúlyozza (például sertéscsülök pékné módra, halszeletek jóasz- szony módra, sertésszelet hentes módra stb.). Így a módra kifejezés jelentése az eltérő környezetben egészen más. Nem ez az egyetlen szavunk: a jellegű-vei is alkothatunk hasonló kifejezéseket. Attól függően, hogy milyen beszédkörnyezetben használjuk a jelentés, illetve az értékrend lehet pozitív is, negatív is. A jellegű- kenyér (például házi jellegű kenyér — azaz nem sütésül) mindenképpen kellemetlen hangulatú, hiszen utánzásról van szó, s így az eredetinél mindenképpen gyengébb minőségről. A jellegű- bor viszont épp az ellenkeVörös Fefrenc rajza zőjét jelenti (tájjellegű, azaz a megszokottnál jobb a minősége, pikánisabb az íze stb.). A további — hasonlóan kialakított — kifejezések inkább a negatívumok hordozói. A módra-kolbász mintájára keletkezett az ízűszörp, azaz a citromízű, narancsízű, málnaízű stb. szörp. Újabban az írásképen némiképp változtattak (ízesítésű szó szerepel a ször- pösüvegeken, de a beszédben megmaradt az ízű- szörp.) Sőt még más irányba is terjeszkedett. Ha van ízű-szörp, akkor van ízűcsokoládé is (barackízű, rumos ízű stb.). Talán legújabb kifejezés ebben a tárgykörben a mentes-sör (azaz: alkoholmentes sör). Egyre többet hallunk mentes-büféről, illetve mentespresszóról (itt nem lehet dohányozni). Ott azonban még nem tartunk, hogy az üdítő italokat „mentes-ita- lok’’-nak nevezzük. Volt némi előzménye ezeknek a szavaknak, tehát nem a kereskedelem volt a kezdeményező, legfeljebb folytatta ezt a „hagyományt”. Az ismert dalszöveg, a „Teve van egypupú, van kétpupú, sőt több ...” hatására keletkezett nyelvünkben a pupú-teve kifejezés. Valamivel újabb (de az előbb említetteknél mindenképpen régibb) a felüli-film, amely a korhatárhoz kötött, azaz a 14 éven, 18 éven felülieknek ajánlott filmek közös megnevezése. Az efféle kifejezésekkel az a baj, hogy épp a leglényegtelenebb, a leghang- súlytalanabb szót emelik ki, és a szellemességnek, esetleg ironizálásnak szánt kifejezések ellaposodnak, elszürkülnek. Arról nem is beszélve, hogy a íszóalkotást éppen nem lehet szabályosnak nevezni. Csak reménykedhetünk, hogy kikopnak a használatból, vagy nem terjednek tovább, megmaradnak alkalmi jellegűnek. Ez azonban nem csupán nyelvészeti kérdés.’ Mizser Lajos
