Somogyi Néplap, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-17 / 245. szám

11987. október 17., szombat Somogyi Néplap 9 EMBER, AKI FÉNYLIK Sokféle ember sokfajta panaszát hallottam már pá­lyám során. Ám eleddig egyet se olyat, mint amivel az a férfiú lepett meg, akit rezes orra miatt Répának szólítanak barátai. Azt mondta nekem az ötvenes éveit csak most kóstolgató házkezelőségi alkalmazott: róla sugárzik, hogy vonzza azt, ami megkeseríti az éle­tet. — Hiszi, nem hiszi — né­zett fürkészőn az arcomba —, rólam már azt se felté­telezik ismerőseim, hogy véletlen szerencsém lehet. Ki is próbáltam. Egy olyan héten, amikor a lottó alig húszezret fizetett a négvta- lálatosra, elhíreszteltem az irodámban, hogy én is a nyertesek között voltam. Kollégáim csak nevettek, hogy ugyan, ugyan ... Ré­pának miért volna négye­se? Miért éppen neki? S hozzátette: bezzeg egyik munkatársáról elhitték, hogy az unokatestvére külügymi­niszter lett valamelyik af­rikai országban. Még azon sem akadtak fönn: vajon miként alakulhatott ki az a rokoni. viszony a fekete diplomatával, ha pályatár­suk minden retyerutyája a kiskunhalasi tanyavilágban él. Ama kishivatalnok olyan föllépésű volt, hogy „el kel­lett hinni róla”; az egyen­lítői Afrika valamelyik ve­zetője időnként mázsaszám küldi neki a banánt és pálinkát kell íőzetniök belő­le, nehogy rájuk romoljon. Csakugyan, vannak em­berek, akik már a puszta megjelenésük révén előnyt élveznek mindenütt. Tíz ha­sonló képességű közül őt veszik föl a jó állásba. Ha egy láda paradicsomban csak három hibátlan van, azt a hármat neki méri ki az eladó. A nők egy futó mosolyát többre értékelik, mintha más vacsorára látja vendégül őket a Hiltonban. De vannak, akiknek még a kisgyermek is a lábára lép az utcán. Akik, t>a be­néznek egy udvarba, ott rögtön elhullik az aprójó­szág. S képezhetjük a pszicho­lógusokat, elöntheti a bol­tokat a lélektannal foglal­kozó könyvek özöne, meg­marad a szakadék az élet fölkentjei és a kétbalkeze­sek, beskatulyázottak kö­zött. Egyszer-egyszer meg­fordulok bírósági tárgyaló­teremben, ahol bűnügyeket teregetnek ki. Sajátságos módon a szélhámos, aki egy soha föl nem épült társas­ház nyolcadik emeleti két­szobás öröklakására vett föl százezer forintos előle­geket, bizalmat keltő arcú, elbűvölő személyiség, a ká­rosultak pedig ijedt, sete­suta emberek, akiknek jó­szerivel egy doboz gyufát se kölcsönöznénk jó lélek­kel. Milyen fintora a sorsnak, hogy gyakran az élet ha­miskártyásait ruházza föl a héroszokhoz illő külső adott­ságokkal, a tisztesség hor­dozói meg olyanoknak tet­szenek néha, mint a sunyi kapcabetyárok! Erre azt mondják a minden helyzet­ben okosok: no, de kérem, hol tanítják azt. hogy a lát­szatra adjunk!? Az embe­rek megmérésénél a lénye­gi tulajdonságoknak kell latba esniük. Kellene — válaszolom halkan. És zavartan arra gondolok, hogy magam is milyen sokszor ítélkezem az első, futó benyomás alap- v ján. Akár csak az a kétdip­lomás ember, aki házassági bontóperének szünetében — amikor hüledezve faggat­tam, miért vett feleségül néhány heti ismeretség után egy prostituáltat — .így fe­lelt: „Nevessen ki; belesze­rettem a szemébe...” Ám semmiképp sem aka­rom azt mondani, hogy az életben a látszat nagyobb esélyt jelent, mint a lényeg. Mindössze azt a vélekedé­semet nem hallgattam el, mely szerint a jó külső adottságok nemcsak a pi­pereszappan érvényesülését könnyítik meg, hanem azét is, aki a szappant el akarja adni. Aki végignézte a Magyai Televízióban a nem túl tá­voli múltban lezajlott kar­mesterversenyeket, az ne­hezen szabadulhat a gondo­lattól, h|)gy azok nem ki­zárólag a zenei felkészült­ség, a muzsika értelmezésé­nek és a dirigensi talen­tumnak az erőpróbái vol­tak. A helyezések kialaku­lásában szerep jutott annak is: küllemével, mozgásával, mondhatnám színészi mimi­kájával ki mennyire bűvöl­te el a közönséget. Csak emlékezzenek vissza a kez­det kezdetén föltűnt japán karnagy egzotikus varázsá­ra, később a görög fiatal­ember sztárfotóul kínálkozó fejére vagy a legutóbb dia­dalmaskodó hollandus bol­dog kamaszmosolyára! Nem véletlenül buggyant ki vé­gül egyik barátomtól a vé­lekedés. — Ezek mellett Klempe­rer nem rúgott volna lab­dába. Gondolom, az olvasóban már ágaskodik a kérdés: miért írok ennyit egy köz­helyről? Mert — mit ta­gadjam? — mohos közhely arról tárgyalni, hogy egy daliás evezősbajnok is le­het szellemileg törpe és az alacsony termetű Kossuth egy fejjel magasabb volt leghórihorgasabb kortársai­nál ... Bajor Nagy Ernő Kiállítás a Műcsarnokban Tisztelet Berczeller Rudolfnak A budapesti nemzetközi kisplasztikái kiállítás hagyo­mánya, hogy külön terem­ben egy magyar művész munkásságából tiszteleti — hommage — kiállítást mu­tatnak be. Az idén Berczel­ler Rudolf volt a Műcsarnok meghívottja. Az elvonultságban élő 75 éves mester szobrai, ame­lyek egytől egyig az idén készültek, a meglepetés ere­jével hatnak. Dinamikus plasztikái az emberábrázo­lás fantasztikus sokoldalú­ságát példázzák. Szép és groteszk, lendületes és nyo­morult figurái különös mű­vészi élményt nyújtanak. Berczeller, akinek életraj­zi adatait — született 1912- ben, a budapesti Iparrajzis- kola, majd a Képzőművé­szeti Főiskola festőszakos növendéke Vaszary János­nál — néhány sorban közli a nemzetközi kiállítás kata­lógusa, soha nem kényeztet­ték el művészi sikerekkel, díjakkal, kitüntetésekkel. Magyarországon három ön­álló kiállítása volt (Buda1 pesten, Debrecenben és Nyíregyházán). Hét műve áll itthon köztéren, s egy nagyméretű szobra Antwer­penben, a Middelheim Mú­zeum parkjában. Legna­Mcual.i/va I rk \ :i gyobb elismere.se az 19til-es pécsi kisplasztikái biennálo I. díja. Pedig ez a szobrász, aki a harmincas évek vége óta mintáz fanatikusan, a saját útját járva, a legjobb mai magyar mesterek közé tar­tozik. Annak a generáció­nak a tagja, amelynek a né­met expresszionizmus adta az alapélményt. És nagyra becsülte Berczeller törekvé­seit a vele eszmei rokonság­ban álló Bokros Birman Dezső, Vilt Tibor és Schaár Erzsébet. Korai szobraiból alig ma­radt meg néhány. A művész maga mondott ítéletet fölöt­tük: összetörte őket. Aztán újabb és újabb figurákat formázott. Mozgó, dinami­kus, lendületes csoportokat, táncoló nőket, forradalmi tömegeket, felvonulókat. Ugyanilyen dinamikusak ülő, álló, fekvő alakjai is. Frank János azt mondja: „valamennyi szobrának alap­vonása a mozgás, egy izga­tott barokkos vagy inkább manierisla dinamika”. Hét lépő ember Kisplasztikáiban ott a nagyméretű mű lehetősége. Hegesztett bronz Dózsája, a diófa—vörösréz anyagú. Dra- périások felvonulása vagy a Hét lépő ember című kom­pozíciója tér után kiált. Vörösrézből — lemezből, pántokból — gyűri, csavar­ja, hegeszti szobrai egy ré­szét. Ezek áttetszőek, leve­gősek, könnyedek, noha sú­Drapériások felvonulása lyos mondanivalót hordoz­nak. Berczeller új szobrai, ame­lyeket mind erre a kiállí­tásra készített, megérdemlik a tiszteletet. De több elis­merést mindenesetre. S. E. Szirmay Endre AZ IDŐ PARANCSA Bizakodással várni, megmaradni ez az idő parancsa szítani a tüzet az éjszakában hogy a láng a farkasokat távol tartsa. Nemcsak a kapkodva megivott kávéktól, a félig szívott cigaret­táktól lehet a szánk kese­rű, hiszen a lélegzetünk, a félbeszakadt mozdulatunk, a fogaink között kábultan összeverődő szavaink, a karjaink, a bőrünk, és a bőrünkre telepedő, hínár­nyugalom is mind-mind ke­serűvé válhat, ha mint nem várt gyerek, árvaságra szü­letik. Otthon a telefon csörög, anyánk, anyád hívott. Már egy hónapja feléjük se néztünk. Valamit dünnyö- günk, hogy elmegyünk per­sze, hogy ott leszünk, de az időpontot elodázzuk. Vasár­nap délután végre lehet bóbiskolni, a tévét bambul- ni, újságokat lapozgatni, amit hétközben elfelejtet­tünk, azon most mérgelőd­ni. És most itt a telefon, az öregekhez át kéne szaladni! Akár a folyóparti kövek, súlyosan csobbannak, nehe­zülnek mélyre a víz sün­Szűcs Mariann Árva öregjeink dörgő köreiben. Alig észre- vehetőek a mindennapja­inkban, ők, az öregek. Ha meglátnak — tudván, hogy igazán csak szükség­ből hívjuk őket —, beülnek félszegen, lábujjon, magu­kat is csitítva. Leülnek a szék szélére, a szoba sar­kába, kicsit előre nyújtott lábakkal, kissé félrebillent derékkal, sohasem felszaba­dultan. S észre sem veszik, hogy ráülnek a lelkünkre, mert csodálkozók, mert kö­vetelődzők, mert újra és mindig tudni akarók. Öregjeink, a mi ki nem egyenlített számláink. A to­pák, a csőszák, a nyűgösek, a bottal tipegők, a szuszo­gok, a zsörtölődök, a rob­banékonyak, az örökké if­jak, a ráérők, az úttesten átrohanok, a reszketők. El­fekvöosztályokon, bűzlő presszók alján, kizsolozsmá- zott fillérekért egy félig fű­tött kupéban, amely az édes gyerekhez visz. Ott ülnek valahol, hiszen lelkiismere­tünk, mint most is, néha utánuk kapkod. Minden évjárat, akár a jó bor, testesedik, egymás­hoz simul ital és italos. Hozzám képest ki az öreg vagy a fiatal, nem tudom, de a fáradt legyintéseik lassan megérintenek, mert bennem is egyre több lesz az ilyen félbehagyott moz­dulat. Valamit vinni kéne az öregeknek! Mindegy, majd útközben beugrunk valaho­vá egy doboz csokiért. Kü­lönben is az unokáknak örülnek a legjobban. Dokumentumfilmek árada­ta, minden napra jut egy az évben. Arcok úsznak a vásznon fájdalmasan, ré­mülten. Hiteles történetek, hihetetlenül túladagolva. Már nem is figyeljük, nem is hisszük el, hogy szenved­tek, éheztek, hogy olyanok lehettek, mint mi. Történel­met csináltak a viharsarok­ban, a tisztelt házban, ők voltak a büdös parasztok, a csikkszedők, a méltóságo- sék és a nagyságáék, ők el­árulták az országot, és meg- védték ezt a hazát. Törté­nelmet csináltak; éltek, sze­retkeztek, családot alapítot­tak, miközben kínlódtak és boldogok voltak. Kinn a szűk józsefvárosi utcán, az agyonálldogált sarki kocsmák előtt, a fá­tyolfényű kapualjakban, a lompos vakkantású tanyá­kon, s a templom terek pia­ci nyüzsgésében, mindenütt őket figyelem, öreganyá- mékat, anyámékat, vasutas nagyapámat, technikus — másik — szépapámat. Ott ülnek a szívemben, zavarva az öregségükkel, mert gyen­gék és védtelenek, akár a gyerek. A délután úgy lapult a szemközti ház tűzfalához, mint az egerésző macska. Sietve öltöztünk fel, nehogy túl későn lepjük meg az öregeket. Anyánk az erkély­ről integetett, apánk a be­járatnál toporgott. Karon ragadtuk a kisöre- get, a fiúk gyalog loholtak fel a negyedikre. Mire a lifttel fölértünk, már ott lógtak anyánk nyakában mindketten. Már nem is akarunk tud­ni az igazságról, túl sokat olvastunk róla, így egymás szemire sem vetünk sem­mit. Élünk egymás mellett, sután-bután, lassan elárvul­Pap Gábor Hagyaték Garai Gábor halálára A mozdony füstje elszállt, az Idő körötte megkövült... Mindig halkan ejtette a szavakat, mint ki hangokat folyvást tartogat. Igazat úgy mondott a sajátját — ami másokért szólt — feladta földi mását. Változott, mint a nap s a világegyetem árnyéka, mert a vetítés mégis csak más újat, egészet akarás! így volt, így lesz ... Amíg „szavalt” szép-jót akart, — itt járt a gyöngyös füveken.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom