Somogyi Néplap, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-10 / 239. szám
8 Somogyi Néplap 1987. október 10., sxombat Ilii IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ___ , ' , / 'S' S zöllősy Kálmán fotói Szöílősy Kálmán 1887— 1976) születésének századik évfordulója alkalmából emlékkiállítást rendezett a Budapesti Fotóklub. Szöllősy 1906-ban, a kereskedelmi érettségi után fiatalon eljegyezte magát a fényképezéssel, s húszévi tanulás után lépett a közönség elé. Kiállításokon főleg hangulatképei, tánc- és aktfelvételei szerepeltek sikerrel. Újszerű megoldásként az akt fényképezésekor kilépett a műterem zárt falai közül. Szabadban, természeti környezetben készült képei Tanmese a gerendáról Ha ismeretterjesztő előadást kellene tartanom ezzel az előre meghatározott címmel : „Az anyagmozgatás pszichológiája és etikája, különös tekintettel a vasúti sínek, farönkök, vasbeton gerendák kézi szállítására” — igyekeznék tömören és közérthetően kifejteni az alábbiakat. Vegyünk például egy hosz- szú és nehéz farönköt. Minden épkézláb ember felsorakozik mellé, éspedig olyanformán, hogy az erősebbek és gyakorlottabbak a tuskó körül, a gyengébbek és próbátlanok a rönk vékonyodó végén jussanak alkalmas fogáshoz. A munkavezető jelére mindenki latba veti teljes erejét, s a felemelt rönköt — gondosan ügyelve a terep egyenetlenségeire, a gödrökre, a sziklákra, a fagyökerekre — az előre megállapodott és mindnyájuk számára világosan kitűzött irányba cipeli. Eme látszólag primitív munkafolyamatnak rendkívül bonyolult a pszichikai és etikai háttere. Egy tapasztalt anyagmozgató a következőképp jellemezte nekem a bonyodalmakat: „Alig hihető ma már, milyen szívósan tartotta magát az a — nagy történelmi múltra visszatekintő — módszer, mely szerint, amíg mi, a túlnyomó többség, ínszakadásig cipekedtünk, a kisebbség kényelmes lovagló- ülést foglalt magának a rönkön. S nem szűnt meg közben hangoztatni, hogy ez így tökéletes tehermegosztás, s a lovagláshoz neki máskülönben is történelmi joga van.” „Majd amikor — egy nagyobb zuhanás alkalmával — kipenderültek a nyeregből a lovagok, úgy látszott, minden olyan egyszerű: ki hol éri, fogjuk meg, és vigyük ... Előre-hátra, jobbra-balra húzkodtuk a rönköt, nemigen mozdult hát se té, se tova.” „Mire új módszerrel próbálkoztunk: helyezkedjék mindenki arccal a brigádvezető felé!... Csakhogy abból semmi jó nem származik, ha az ember — úgy értem: a magamszőrű anyagmozgató — a hepehupás, járatlan terepen nem a lába elé néz, hanem folyton a brigádvezetőre. Meg persze abból sem, ha az köztünk a számos, aki jobban helyezkedik, közelebb a brigádvezetőhöz; nem pedig az, aki odaadóbban cipel...” „Ügy látszott, hogy ennyi keserves tapasztalattal a hátunk mögött nem érhet több meglepetés; csakugyan meglendült a munka, s — tanú vagyok rá — más lett a kedvünk is. De telt az idő, múltak az évek, és... bizony, nagyon elkelne már egy kis igazítás a módszeren megint.” „Itt vannak a szimulánsok. Messzebbről, a pódiumról nézve úgy veselkedik, majd belégebed, de én, aki mellette cipelek, érzem, hogy a terhet mind rámengedi...” „Aztán itt van, aki már azzal sem törődik, hogy a pénzéért legalább szimuláljon. Még büszke is rá, hogy ő csak a kisujjával böködi a gerendát...” „Vagy itt van, aki lovagolni ugyan még nem lovagol rajta, de tehenkedni ráte- henkedik, s a többiekkel hú- zatja magát...” „És itt van a legrosszabb fajta, aki még ráadásul kiröhögi, bolondnak, strébernek csúfolja az igazán cipe- kedőket. Mit tudja ő, kinek köszönheti, hogy a bokáját még nem törte el...” Világos, hogy a tanmesében olyan anyagmozgatásról van szó, melyet — belátható ideig — nem gépesíthetünk. Sematikus példázat és durván egyszerűsít — de épp ez a célja. Mert van abban valami lényegre tapintó, hogy a gerenda és az ember viszonyának csak két alapformája számít: viszem — vigyétek. S ha bokatörésekre kerül sor, mindenekelőtt a lazsálókra száll a felelősség. De: olyan természetes ez? Az a benyomásom, a társadalmi cipekedés merőben fordított felelősségrendszert alakított ki évtizedek — vagy évezredek? — során. A „tett felelősségét” — mondhatnám, bár maga ez a kifejezés is félrevezető. Hiszen azt sugalmazza, hogy a tettől való tartózkodás — pontosabban: az akciótól való tartózkodás — nem számít felelős cselekvésnek. Az igazgató felelős, ha utasít. Nem számít felelősnek, ha csak rándít egyet a vállán? Az új módszer alkalmazásáért felelős valaki. Az elhárításáért nem? Az aláírásért igen — a visszautasításért nem? A szerkesztő felelős, ha közli a kéziratot, de a felelősség kockázata nélkül visz- szaadhatja? Az állásfoglalásért felelős a tudós. A hallgatásért sohasem? Az anyagmozgatók brigádvezetői felelősek, ha eltérnek a megszokott — s már többszörösen rossznak bizonyult — iránytól, módszertől. De nem felelősek, ha — felsőbb utasítás hiányában — ragaszkodnak hozzá? A eipekedésért felelős az állampolgár, de ha félreáll, mentesül a felelősség alól?... Ide kívánkozik még egy megfontolásra érdemes következtetés a naiv példázatból. Eszerint: hiába mondanám, viszem a rámeső terhet erőmhöz képest becsülettel — és a többi nem érdekel, senkihez semmi közöm —, attól még éppúgy megüthetem a bokámat. Ha tudniillik a szükségesnél kevesebbet cipekedünk becsülettel. Tehát nem elég csak a gerendára ügyelnem: ügyelnem kell a kollektívára is. Felelősség és sors — tetszik, nem tetszik — összeköt. De mintha túl sokan nem vennék számba cipekedése- inkben ezt a kollektív felelősséget. Hanyagoljuk most el a la- zsálókat, a cinikusokat, a lovaglásról ábrándozó tehen- kedőket — noha a számuk nem elhanyagolható. Maradnak azok, akikben megvolna a jóakarat, s marad az ösz- szes bonyodalmakból egyetlen kérdés: hozzáfér-e mindenki a gerendához, hogy tehetsége szerint emelje? Kap-e elég ösztönzést — lehetőséget — legalább arra, hogy hozzáférhessen? Jogos kérdés, sokan fölteszik. Félek, sokkal többen, mint ahányan valóban törik magukat, hogy hozzáférjenek. Fekete Gyula nemzetközileg is nagy sikert arattak. Mély humanizmusa áttört a kor, a harmincas évek könnyed, tetszetős ábrázolási módján, őszinte, a valósághoz jobban kötődó látásmódja kiemeli a magyaros stílusban dolgozó neves kortársai közül. 1913-tól rendszeresen járta az országot, az egyszerű emberek örömének és bánatának krónikása. Számos műve előfutára és talán inspirálója a magyar fotóművészet másik nagy, jelentős irányzatának, a szociofotónak. Negyvenévi munkássága alatt öt világrész 988 nemzetközi kiállításán vett részt: 11 arany-, 6 ezüst- és számos bronzérmet nyert. Tátrai Vilmos 75. születésnapjára Köteteket töltene meg az a rengeteg elismerő kritika, amelyek a magyar, illetve a világ zenei sajtójában jelentek meg Tátrai Vilmos hegedűművészről, az általa alapított Tátrai vonósnégyesről és kamarazenekaráról. A Zeneművészeti Főiskola mindmáig kiváló professzora október 7-én ünnepelte 75. születésnapját. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele pályája kiemelkedő eseményeiről, mai tevékenységéről, és a kamarazene műfajának jelenlegi helyzetéről. A kispesti születésű művész a Nemzeti Zenede növendéke volt. Első vonósnégyes társaságát még akkor szervezte meg. A zenei életben hamar fölismerték tehetségét. Az akkortájt nemzetközi hírű Waldbauer—Kerpely kvartett budapesti működésének utolsó két esztendejében e vonósnégyesnek is tagja lehetett. Negyvenegy esztendővel ezelőtt szervezte meg mai együttesét, a Tátrai-vonósnégyest. Magától értetődő tehát, hogy első hozzá intézett kérdésünk így hangzott: — Hogyan látja ma a kamaramuzsika helyzetét Magyarországon és külföldön? — A családi kultúrában betöltött szerepe csökkenőben van — válaszolta. —Ez alól tudomásom szerint csak Ausztria, az NSZK, Dánia és Anglia kivétel Európában. Az itthoni helyzetet nem volna szívderítő részletezni. Sajnos, szinte megszűnt a házimuzsikálás. Ez persze kihat a hangversenyéletre is. Hiszn ennek legigazibb értői azok a családok voltak, amelyekben zenéltek. Pedig általános zenei mű- veltségünk szempontjából semmit nem tartok olyan fontosnak, mint a kamara- muzsikát. Én magam a Zeneakadémián hegedülni tanítok. Ott viszont az egyre kötelezőbb melléktárgyak miatt a kamarazenélés tanítása teljesen háttérbe szorult. — Van-e olyan tanítványa, akire büszke lehet? — Jó néhányan vannak. Legtöbbjük már külföldön hangversenymester vagy szólista valamelyik zenekarban. És persze az Itthoniak is kiválóak. A felsorolást mellőzöm, elvégre hirtílenében véletlenül is kihagyhatnék valakit. Ugyanakkor megemlítem á Rádiózenekar koncertmesterét, Andrási Pált. — A Tátrai-vonósnégyes eddig háromszázhatvan művet adott elő. Közülük hatvannégy volt a magyar ősbemutató és hatvankettő a külföldi művek első előadása. ön szerint ősbemutatóként melyik magyar szerző alkotása volt a legjelentősebb? — Itt sem tudok megjelölni csak egyet, hiszen mai komponistáink közül többen írtak számunkra új alkotásokat. Az előző nemzedékből megemlítem Lajtha Lászlót, Szervánszky Endrét és Sugár Rezsőt. , — Kik most a Tátrai-vonósnégyes tagjai? — Rajtam kívül: Várko- nyi István másodhegedű, Konrád György mélyhegedű és Banda Ede gordonka. Az utóbbi jelenleg egyéves szerződéssel az Egyesült Államokban működik. Helyettesítésére Szilvási Lászlót hívtuk meg Kertész Ottóval. — A felszabadulás óta hány hangversenye volt a Tátrai-vonósnégyesnek ? — Szerencsére sok. Vonósnégyesünk a tavaly betöltött negyven éve alatt 2500 alkalommal konc jrtezett, s akkor nem is szóltam még a kamarazenekari estekről. — Tud-e mondani személyes emléket Bartók Bélával kapcsolatban? — Talán azt, hogy hallgatagabb emberrel még nem találkoztam. Olyan volt, mint a gyémánt, s egészében nem is testi, hanem szellemi jelenség. — És Kodály? — Sokszor voltam nála ebéden és vacsorán. Megesett, hogy vitatkoztunk, például az úgynevezett relatív szolmizációról, amelyről azt állította, hogy az mankó, 9 akinek nem kell, az dobja el. — Legutóbb hol volt hangvers ínye? — A nyáron Assisiben a Maurice Ravel jegyében rendezett fesztiválon. — Tervei? — Két fővárosi hangversenyünk, így a Bartók-ház- ban rendezendő Haydn-est, illetve a Vörösmarty utcai Liszt-ház termében tartandó Kodály-hangverseny kivételével vidéki szerepléseink lesznek. Készülünk az évad során vonósnégyesünkkel Székesfehérvárra, Győrbe, Pannonhalmára és Kisvár- dára. Az ilyen estéket vél an a mai magyar muzsikusok legfontosabb feladatának. Tátrai Vilmost 75. születésnapja alkalmából Budapesten a Fészek Művészklubban köszöntötték. Kristóf Károly Kerék Imre Vermeer: Tejet öntő lány ahogyan félrebillent fejjel áll két keze mozdulatára vigyázva míg vékonyka sugárban csordogál a tej a mázas köcsögből a tálba ünneppé teszi a hétköznapi pillanatot szelíd harmóniába vonja a tárgyakat melyek neki szolgálnak engedelmesen juházva friss kenyérrel illatozó kosár s a zöld üvegkancsó az asztalon mind türelmesen a sorára vár hogy étellel-itallal gazdagon csillapítsa éhedet, szomjadat s csorog, csorog a vékony tejpatak
